|
 Vendég: 103
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Maggoth: A századik
Edward a hűvös ablaküvegnek támasztotta homlokát, és a fagyosan ragyogó csillagokat bámulta. Odakint hózápor kavargott, a férfi fejében pedig a századik novellája cselekménye, bár még nem szánta rá magát, hogy a gépe elé üljön és leírja. A kunyhó körül pálmafák álltak sorfalat, és a leveleikkel tébolyultan felé integettek.
Az író félt, homlokára kövér verítékcseppeket csalt a rettegés. Mestere felkészítette rá, hogy egy Álmodó számára a századik novella megírása a legveszélyesebb. Egyfajta határvonal, ahonnét többé nincs visszaút. Világokat teremtő képzelete elszabadul, igazi alkotóvá válik, aki az univerzumot a puszta szellemével formálja. Csakhogy egy dolog hallani, és teljesen más látni, ahogy a kimondott szavak beigazolódnak. Egyik pillanatról a másikra alakította át a tengerparti nyaralója körüli partot északi hómezővé, és a hatás őt magát is meglepte.
– A századik történet kiszámíthatatlan veszélyeket hordoz magában. Létrejöhet általa egyfajta kritikus tömeg – magyarázta Orson. – Addigra már annyi helyet elképzeltél, és olyan sok képet festettél, hogy a tudatod minden fantáziádat realitásként fogadja el. Nem véletlenül tartozol a Rend tanítványai közé, jól vigyázz, mert amit leírsz, megvalósul! Sajnos időnként még az idősebb, tapasztaltabb Álmodók is megvadulnak isteni hatalmuktól. Olykor képtelenek a fantáziát a realitástól elválasztani, ahogy a téridő kontinuum megszokott szabályai érvényüket vesztik. Néha azt sem tudják, öregek-e vagy fiatalok, múlt és jelen összekeveredik bennük. Szerencsére figyelünk, és ha ilyesmit tapasztalunk, valamilyen módon figyelmeztetjük a megtévelyedettet, hogy rossz úton jár. Nagy ritkán végeznünk kell vele, mert nincs egyéb lehetőség a megállítására, és nem engedhetjük, hogy tébolya másokra is átragadjon.
Mindez önmagában nem tűnt félelmetesnek, ám mentora utóbb hozzátette, hogy a hatás időben visszafelé is kiterjed, és az összes világ életre kel, amelyeket addig kitalált. Edward akárhogy nézte, nem kívánkozott a „törékenyek” országába, melynek lakói egytől-egyig üvegcsontúak voltak, és akiket e miatt egyetlen elvétett lépés megölhetett. Nem szívesen élt volna azon a helyen sem, ahol a technológiai civilizáció összeomlását követően a gépeket törölt elméjű emberek helyettesítették, akik közt bizonyos időközönként az egyetlen működő komputer kisorsolta a memóriájában raktározott személyiségeket. Mi több, abba a városba sem szeretett volna betévedni, ahol a hatóságok törvényerőre emelték a bosszút, és aki nem kínozta halálra a kezére adott bűnöst, élete végéig bolondokházába került.
Igazából csupa olyan helyet teremtett, ahol a világ minden kincséért sem szeretett volna megszületni. Viszont, ha azok visszafelé menően életre kelnek, ártatlan emberek sokaságát ítéli gyötrelemre fantáziája legsötétebb bugyraiban, akik mit sem tehettek arról, hogy Edward Fosternak épp pokoli hangulata volt, amikor jövendő lakhelyüket formába öntötte.
Ezzel a problémával bizonnyal minden mesterré előrelépő Álmodó szembesült. Valószínűleg maga Orson mester is átélte, mégis nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt; ha akadtak is ifjonti botlásai, később nyilván megtanulta hibái kezelését. Edward tisztelettel vegyes irigységet érzett az idősödő férfi iránt, aki kortalan és bölcs istenségre emlékeztette. Mentorának nemcsak a saját univerzumaiba nyílt lehetősége bejutni, másokéba is beléphetett. Ha akarta, bármelyik teremtményével egyenrangúként beszélhetett, megváltoztathatott múltat és jövőt; korlátlan hatalmú lényként örökké tartó, éber álomban élhetett, miközben szellemi energiái sohasem apadtak.
Írni vagy nem írni, ez volt a kérdés. Képes-e elviselni a felelősséget, miután átlépi valóság és fantázia határmezsgyéjét? Mentora arca ismét felködlött előtte.
– Nyilván lesz benned szorongás. Emlékszem, magam is rettegtem annak idején, attól tartva, a leggonoszabb univerzumaimban sötét Álmodók születnek, és világok sokaságát döntik pusztulásba.
– Ez lehetséges?
– Kicsi rá az esély, de megeshet. A világaidat te teremted, neked kell ügyelned rá, hogy ne hozz létre olyanokat, amelyekben a mi társaságunkhoz hasonló csoportok létrejöhetnek. Képzelj el egy zsigeri gonoszsággal átitatott Edwardot, aki képes átjönni a mi valóságunkba, hogy a káosz karmai közé taszítsa! Jegyezd meg, szigorúan tilos önmagadról írni!
– Miért?
– Mert meghasadhat a tudatod, és akaratlanul létrehozhatod az árnyalakot, aki kívülről rád hasonlít, de belülről tökéletes antitézised.
Edward felsóhajtott, aztán elhúzódott az ablaküvegtől. Erős késztetést érzett, hogy írni kezdjen. Szinapszisain az ötletek fénynél sebesebben száguldottak, hogy elméje középpontjában sistergő villámcsapásként robbanjanak. A kandalló közelébe húzott íróasztalhoz sietett, és elhelyezkedett a bekapcsolt számítógép előtt. Ujjai lázasan kopogtak a billentyűzeten, kitágult pupillája a képernyőn megjelenő szavakra meredt.
„Edward a hűvös ablaküvegnek támasztotta homlokát, és a fagyosan ragyogó csillagokat bámulta. Odakint hózápor kavargott, a férfi fejében pedig a századik novellája cselekménye, bár még nem szánta rá magát, hogy a gépe elé üljön és leírja. A kunyhó körül pálmafák álltak sorfalat, és a leveleikkel tébolyultan felé integettek…”
Az író rémülten ugrott fel a székéből, ereiben adrenalin áradt szét, az arcából minden vér kiszaladt. A feszültség fojtogató buraként telepedett a faházra, a csend tapinthatóvá sűrűsödött. A klaviatúra hirtelen kattogni kezdett, mintha szellemujjak gépelnének rajta. Edward zihálva nézte, ahogy szavak bukkannak fel a monitoron, és az általa megkezdett történet folytatódik. Elfogta a rettegés, hogy elindított valamit, amit többé nem tud megfékezni, és a kezdeményezést a másik Edward „odaát” véglegesen magához ragadta.
„Vegytiszta őrület” – állapította meg kétségbeesetten, miközben tekintete a komputerből szétágazó kábelek vonalát követte. Azok a kunyhó átellenes sarkában elhelyezett elosztóban egyesültek. A férfi hatalmas ugrással a konnektornál termett, és kitépte belőle a huzalrengeteget.
Felhördült; hiába fosztotta meg a gépet az áramellátástól, a természetellenes jelenség mégsem ért véget. Edward felkapta a székét, és állati őrjöngéssel a számítógépre rontott. Alkalmi fegyvere visszapattant a komputerről, még csak megkarcolni sem tudta a monitort. A sorok megállíthatatlanul szaporodtak, az író tekintete a képernyőre meredt.
Félt, de tudni akarta, mit ír a sötét énje.
„A faház bejáratának négyszögében egy sötét alak körvonalai bontakoztak ki. Edward szájában megsavanyodott a nyál, végtagjait gúzsba kötötte a rettenet. Gonosz énjének megtestesülése a fényre lépett. Kezében hatalmas bárd csillogott, arcán könyörtelen ragadozóvigyor ült.”
Edward félredobta a széket, és nekifeszült az íróasztalnak, hogy a géppel együtt feldöntse. A bútordarab meg se moccant, mintha a gravitáció a sokszorosára növekedett volna körülötte. Az író halántékán kidagadtak az erek, nyak- és vállizmai íjhúrként megfeszültek. A rémület megsokszorozta az erejét, tudta, ha nem cselekszik, mindaz, ami a dokumentumba kerül, a valóságban is megtörténik.
Fülében vér dobolt, izmai az erőfeszítéstől sajogtak. A súlyos bútordarab végre megmozdult. Edward nagy levegőt vett, aztán minden erejét összeszedve, kibillentette a súlypontjából. Az asztal abnormális lassúsággal borulni kezdett, lapján a komputer olyan mozdulatlanul állt, mintha hozzáragasztották volna.
Végül a folyamat megállíthatatlanná vált, a bútor fülsértő csattanással földet ért, az idegen hatalom megszállta számítógép pedig ezer darabra hullott. Edward zihálva nézte a szétszóródott alkatrészeket, homlokán veríték csillogott. Lassan a szorongás keltette adrenalin is szétoszlott a szervezetében, szívverése csillapodni kezdett.
„Ez kemény volt” – ismerte el megkönnyebbülten. Ekkor a kunyhó ajtaja hangos csattanással kivágódott a háta mögött, amitől felállt a szőr a karján. A férfi megfordult, hogy farkasszemet nézzen a jövevénnyel.
A faház bejáratának négyszögében egy sötét alak körvonalai bontakoztak ki. Edward szájában megsavanyodott a nyál, végtagjait gúzsba kötötte a rettenet. Gonosz énjének megtestesülése a fényre lépett. Kezében hatalmas bárd csillogott, arcán könyörtelen ragadozóvigyor ült.
A másvilági gyilkos puha léptekkel közeledett, a rémült író megbabonázva bámulta.
– Eljött az igazság pillanata – emelte a magasba fegyverét megállíthatatlannak tűnő lendülettel.
Aztán elmosolyodott.
– Isten éltessen, Edward!
A könyörtelen gazfickó arca hullámzani kezdett, majd semmivé olvadt. Orson mester derűs vonásai jelentek meg a helyén. Az északi táj a kunyhóval együtt a semmibe veszett mögöttük, miközben a szférák aranyburkai között száguldottak. A következő pillanatban ragyogó bálteremben találták magukat, melyben elegánsan öltözött férfiak és tökéletes alakú nők keringőztek. A szemgyönyörködtető párok kristálycsillárok fényében forogtak a helyiséget betöltő dallamokra, ám amikor felfedezték megjelenésüket, mozdulatlanná dermedtek. A zene is elnémult, de a feszültség viharos gyorsasággal megtört, mert a jelenlévők harsány ovációval ünnepelni kezdték őket.
Edward a falakat díszítő velencei tükrök egyikében, kábultan fedezte fel, hogy ő maga is csillogó díszegyenruhát visel. Fess, fiatal férfinak látszott, de a tekintetében egy sokat tapasztalt ember szelleme lakozott. A hirtelen rátörő valós emlékek súlyától az egyik aranycirádás székbe rogyott, miközben halántékát masszírozva ráébredt, hogy valamikor az idők során fantáziája útvesztőjében rossz útra tévedt.
Az elején minden jól ment, de aztán egyre gonoszabb univerzumokat teremtett, melyekben az emberek a legborzalmasabb körülmények áldozatául estek. Önzővé vált, ügyet sem vetve olyan apróságokra, hogy mialatt északi hómezővé változtat maga körül egy tengerpartot, a környező települések nyom nélkül eltűnnek a váratlanul megjelenő jég alatt.
Mentora figyelmeztetésként ébresztette fel emlékezetében a Beavatás Éjszakáját, amelyen a századik novelláját írva, csaknem tönkretette az életét. Ha pártfogója nem toppan be az utolsó pillanatban, sötétebbik énje vele együtt falta volna fel az univerzumot. Orson visszalökte ifjúkorába, hogy ráébredjen, bármilyen magas kort élt meg mesterként, saját hatalmától bármikor megtévedhet.
„Hát, igen, születésnapi ajándéknak sem utolsó” – ismerte el magában Edward, bár ha hirtelen megfenyegették volna fegyverrel, akkor se tudta volna megmondani, hányadikat ünnepli éppen.
Mentora ráhunyorított, mintha a gondolataiban olvasott volna – valójában így is történt –, aztán a vállára csapott.
– Boldog századikat, fiam!
|
|
|
- december 06 2010 21:34:03
Örülök, hogy tetszett  |
- december 09 2010 11:28:43
Kedves Maggoth!
Izgalmas, feszültséggel teli, és fordulatos az írásod. A képeket is ragyogóan jelenítetted meg. Élveztem, s azt hiszem, ennél több nem kell. 
Szeretettel: pipacs |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
