|
 Vendég: 11
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
rövid novella
Egyszer, réges-régen, amikor ágaim a földhöz értek, és én is csemete voltam, bizony sokat unatkoztam. Cseperedtem, leveleim, ágaim dúsak lettek, millió virágaimat a méhek és a lepkék látogatták, s illatoztam a nyári melegben. Nem voltam egyedül, hiszen az utcának a másik oldalán, sudár nyárfák susogtak. Az utca gyermekei azonban engem választottak mászókának. Ugyan, sokat próbálkoztak amott is, de sûrûn lecsúsztak a lurkók, mert hamar felnõttek a szomszédaim. Sajnos, egy napon, amikor körülálltak a gyerekek, szomorúan nézték, ahogy a berregõ fûrész szörnyû véget vetett rokonaimnak. Magam maradtam, de már nem unatkoztam. Nap, mint nap volt rajtam valaki, olykor fürtben csüngtek ágaimon a rosszaságok. Volt, aki felmerészkedett a legmagasabb ágaimra, bár sok horzsolást szerezve ezzel, onnan néztek körül a nagyvilágba. Kémlelték a nagy messzeséget, álmodoztak a jövõrõl, meglesték milyen felhõk közelednek, lesz e szél, s ki jön a hazafelé vezetõ kisúton. Volt egy madárfészek is, olyan kerek forma rajtam, pont azon a helyen, ahová alig merészkedtek a gyerek kezek. Szerintem szerették a madarakat, én örültem a kis fiókáknak. Sok ágamtól szabadítottak meg, de nem törõdtem vele, még akkor sem, ha fájt. Kést is dobáltak ritkán belém, faragtak sokszor, azt sem bántam, de nem ám. Nem szerettem a telet csak annyira, hogy pihenjek, szundítsak kicsit, amúgy fáztam mindig. A tavasz, az igen, a kedvencem, az újjászületéseim hava, nyújtózkodni a téli álmomból. Ki-kikandikáló gyermekfejek az ablakon, láttam sokszor néznek fel rám, s hallottam olykor - mekkorát nõtt ez az akác...
Jól esett a dicséret, hiszen más aligha mond ilyesmit. Nem ritkán, kisebb riadalom volt tövem közelében a fövenyen. Akkor megijedtem kicsit.
Ez akkor fordult elõ, amikor valamelyikõjük lepottyant ágamról és a hátára esett. Levegõ után kapkodva vergõdött egy pár pillanatig, majd mintha misem történt volna, ismét rajtam csimpaszkodtak mind. Megtanultam tõlük számolni, amikor ipiapacsoztak, talán akkoriban 100-ig is. Volt, amikor hozzám kötözték egyikõjüket, akkor totem oszlop voltam, vagy éppen kapufa. Sok játék tanúja voltam. Bújócska, fogócska, ország-város, kidobó, árokugrás, biciklizés. Hej, de szép idõk is voltak. Amikor a gyerekek is felnõttek, elhagyták a családi házat, bizony elszomorodtam. Vajon, mikor látom õket viszont? De remélem, amikor rém néznek, eszükbe jutnak a szép évek, amit együtt töltöttünk, és melegség önti el szívüket.
|
|
|
- február 11 2008 08:44:18
Érdekes volt így a fa szemszögébõl leírva ez a történet, vége pedig kicsit szomorú, de ilyen az élet. |
- február 14 2008 06:49:45
Kösz denes!
És még ilyenebb, ha belegondolok, mert a vers írásakor még állt az öreg akác, de a végzet utolérte az elmúlt évben, természetes halála volt. Mielõbb (s) írom emléknovellám róla, vagy egy verset, mert a vágy, hogy megoszthassam gyerekkori társaimmal a szomorút, kerget.  |
- március 14 2008 11:15:39
Kedves Sancho!
Lám, lám, az öreg akác nem panaszkodhat, hiszen valakinek mégis csak eszébe jutott az a sok szép emlék, amit a lombajai között töltött annak idején!
Nagyon szép volt, ahogy "belebújtál" az akácfa "bõrébe" és elmesélted úgy, mintha az akácfa mesélte volna el, ha beszélni tudna.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- október 17 2008 07:14:08
Kösz Torma!
Igazat megvallva, már rég megakartam köszönni neked is, hogy olvastál, de csak most jutottam el odáig, hogy idõm engedve átnézzem dolgaim. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. január 15. szerda,
Lóránt, Lóránd napja van.
Holnap Gusztáv napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
