|
 Vendég: 79
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Azóta eltelt egy emberöltő. Fiam egy fejjel magasabb nálam és megfontolt családapa. Miből következően én őszülő nagypapa. De dédpapa koromban is emlékezni fogok a két kölyökbika sötétbe tűnő alakjára, és fiam – egy felnőtt vadásznak is dicséretére váló – megfontolt vadászetikát tartalmazó kijelentésére.
 N
DECEMBER, 1982
Azt hittük már, hogy nem érjük el a vonatot. Hiába voltam szabadságon én, vakáción a fiam, végül is csak taxival értünk időre a Nyugatiba, s ott is loholnunk kellett, mert ugye a pénztárak a jobb csücsökben vannak, a vonat pedig a bal külső végéből indult. Feltűnést is kelthettünk, amint gumicsizmában, vállamon puskatokkal szaladtunk a vonathoz.
Végül is elértük, s fél óra vonatozás után meg is érkeztünk. No nem a vadászterületre, hanem csak vendéglátóm lakhelyére, ahonnan még „némi" autózás várt reánk. De az alkony kezdete előtt már fent ültünk egy magaslesen, várva a jószerencsét
*
Vendégek vagyunk. Én mint vadász, a srác mint díszkíséret. Valamennyire ismerjük a környéket, voltunk már itt néhányszor. S ráadásul igazán „jólnevelt" vendégnek tarthatnak, mert eddig még nem ejtettem el náluk semmit. Csak hibáztam, — vagy lövéshez sem jutottam...
Ülünk hát kettesben a fiammal. A magamfajta városlakó tanárembernek igencsak ritkán van módja vadászatra kijutni, különösen kamasz fiával együtt. Ünnepnap ez számomra, s kamaszhoz képest feltűnően csendes és megfontolt, nálam lassan fél fejjel magasabb fiam számára is.
A magasles egy szántás szélén van, domboldalon. Tőle felfele hol sűrűbb, hol ritkásabb bokros; lefele sörétlövésnyi szántó, aztán egy erdős horhos. Rajta túl újra emelkedik az oldal, s nyugat felé, ahol végetér az erdő látni az országút egy darabját. A szántó két végét, olyan száz méterre mindkét oldalon, középkorú erdő zárja le, változó sűrűségű aljnövényzettel.
Barátom és vendéglátóm, Csőre Pali, biztató szavak kíséretében irányított minket ide:
– Elég jó a vadjárás mostanában errefelé... És lőhetsz mindent, amit lehet, bár az őzsutákat kíméld inkább...
Bólintottam, aztán a felázott szántáson átbaktattunk a magasleshez. Mire odaértünk, jó néhány kiló sár tapadt gumicsizmánkra, alig győztük levakarni felmászás előtt. Közben a les építménye alól néhány fácán rebbent ki méltatlankodó kakatolással, s tette át esti szálláshelyét máshova.
Egyébként azt mi is láttuk, hogy jó a vadjárás. Az erdő alja tele volt nyommal, sőt – még a túloldalon – egészen friss zsigereket láttunk. Legfeljebb tegnapiak lehettek. Az elejtő vagy nem szerette a májat, vagy szétlőtte, mert az is ott hevert két darabban.
De nem riasztja-e el ez a mai vadat? Viszont ide vagyunk irányítva, itt kell maradni. Félszavakkal, halkan tűnődünk a fiammal, míg elhelyezkedünk fenn. A puska egyelőre a sarokba, messzelátó a nyakba, s a tarisznya is az oldalunkon marad, hogy akár töltényért, akár elemózsiáért zörej nélkül lehessen belenyúlni.
De merre nézzünk? Végül is a bokros felé figyelünk, háttal ülve a szántásnak. Valószínűbb, hogy ott hamarabb mozdul a vad.
Csönd van. Egészen gyengén szürkülni kezd, az országúton feltűnő autók lámpája már ég. És milyen enyhe az idő! Nem is emlékszem ilyen decemberi enyheségre.
Hallgatunk. Aztán a szemem sarkából inkább csak érzek, mint látok valami mozdulást a nyugati erdőszélen; s odafordulva még észreveszem egy őz tükrét, amint visszafordul. Úgy látszik, meggondolta magát, mégis korainak találta a kijövetelt.
A puskát mindenesetre kézbe veszem. Megsimogatom barna agyát, szinte elérzékenyülten, aztán sokkal reálisabban oda- és visszaváltom a biztosítót. Minden rendben. Most már csak vad legyen!
Alkonyodik. Felkapjuk a fejünket, mert tőlünk jobbra mintha zörgött volna a bokor. Aztán újra elernyedünk, mert nincs folytatása. Az országúton kettős fénypont igyekszik valamerre tisztes sebességgel.
Fiam csendben rágcsálni kezdi a gondos anyai kezek által csomagolt zsemlyét. Aztán megmerevedik, és oldalt bök, ahonnan vagy negyedórája a zörejt hallottuk.
Hallok már én is valamit. Percen egy ág, aztán reccsen egy másik, és kisétál elénk tán húsz méterre két rőtvad. Karcsúak, elegánsak. De van-e valami a fejükön? Merthogy már a lővilág szélén vagyunk. Távcsővel még látni...
Nézzük őket. Valami nem stimmel. Nem ünők. Vagy mégis? Mégis... Mégis! Állnak előttünk, mint egy kiállítás szobrai. Megcélzom a közelebbit. A fiam közben távcsővel nézi.
Mégsem ünő? Mégis az? A világosság rohamosan múlik. Kibiztosítok. Félszemmel a fiamra nézek. Ő tovább távcsövezte a vadat, s most megvonja a vállát. Az utolsó pillanat, hogy lőni lehetne.
Aztán visszakattintom a biztosítót, és a két árnyalak, mintha csak erre várt volna, megmozdul és elegánsan eltűnik.
Vége! Ma sem lőttem semmit!...
Felállunk, s a fiam vigasztalóan a vállamra teszi a kezét:
– Így volt jó, Apu!
Azért mégsem volt teljesen üres a mai nap. Együtt voltam a fiammal, s a két árnyalak – utólag úgy véljük, csapos kölyökbikák lehettek – tovább fog kísérni minket.
*
Azóta eltelt egy emberöltő. Fiam egy fejjel magasabb nálam és megfontolt családapa. Miből következően én őszülő nagypapa. De dédpapa koromban is emlékezni fogok a két kölyökbika sötétbe tűnő alakjára, és fiam – egy felnőtt vadásznak is dicséretére váló – megfontolt vadászetikát tartalmazó kijelentésére.
De ha megmozdul bennem a kisördög, újra és újra eszembe jut: vajon hányan nézték volna biztosan ünőnek őket? S ma jóval többen, mint akkor nézték volna...
(Első változat: 1983. december. Jelenlegi: 1998. július 6–7.)
|
|
|
- december 27 2010 15:18:39
Kedves Imre!
Igazi élmény, s tudod az a legszebb benne, hogy nem lőttél. Egy igazi vadász nem puffogtat, hallottam egy ismerősömtől, aki szintén nem lőtt, amikor egy remetekan került elé, amit hónapokig keresett. Teljesen át tudom érezni, amit ott és akkor érezhettél, a bizonytalanságot, mi van ha mégsem... Fontos tanulsága van írásodnak, inkább kétszer gondoljuk meg lépéseinket az életben, minthogy hibázzunk. Ezentúl éreztem írásodban az izgalmat, a vadászat csábító ízét. Az erdőben reccsenő ágak, a szürkület közeldte, mind-mind izgalmassá tette. Szeretem az erdőt, és a titkait. A benne élő állatokat is. Szívesen olvastalak, nagyon örülök hogy nem hagytam ki.  Kérlek írj még sokat, sokunk örömére!
Szeretettel ölellek: pipacs   |
- december 27 2010 20:36:24
Domokos!
Eddig megírt vadászélményeidet, mind elolvastam, temészetesen ezt is. Még most is űzöd ezt a szenvedélyedet és a Fiad is megszerette?
Nagyon jó kis történet volt! Tudtam előre a végét! biztos voltam benne, hogy az ünőt nem lőtted volna le!
Gratulálok, írj sok ilyen jó kis élményt!
Szeretettel: Pircsi |
- december 27 2010 21:33:58
Sajnos már hosszabb ideje nem vadászom anyagi és egészségi okok miatt. A fiam ugyanezen okok miatt bele sem kóstolhatott az "igazi" vadászatba. Fegyvertelenül? Ahogy lehet...
  |
- december 28 2010 18:21:15
Kedves Imre!
Igazából semmi különleges nem történt, mégis nagyon izgalmasra sikerülta a fiaddal való vadászkalandotok. Én is nagyon örülök annak, hogy ez esetben nem esett áldozatul egy állat sem!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- december 30 2010 17:28:19
Kedves Domokos!
A Fiaddal töltött idő, minden trófeánál többet ér. Az erdő meghitt csendessége, a hangulata... Szinte egyszerre lélegeztetek. Jó volt ez így....
Szeretettel: Tara |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
