|
 Vendég: 44
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Gy.
"Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!" (Tóth Árpád: Lélektől lélekig)
A tavaszi langy szellő végigsimított az arcán, és ő nézte, ahogy a Nap sugarai átszűrődnek a fák lombjai közt, majd apró szilánkokra törve beterítik a kis utat.
Aztán sötétség és csend.
Érezte, hogy egy székben ül. Tett egy erőtlen kísérletet, hogy nevén szólítsa a lányt, de a hangja tompán csattant a szűk szoba csendjében. Egy percig mozdulatlanul ült, majd felemelte a kezét, levette fejéről a sisakot és lassan körülnézett.
A felismeréstől, hogy otthon van, lassan kitisztultak a gondolatai. Felállt, de megszédült. A rosszullét azonban pár másodperc alatt elmúlt, úgyhogy lassan elindult a konyha felé. Megfogta a hűtő kilincsét, de nem nyitotta ki. A hűtőgép ajtaját bámulta. A park járt a fejében, ahol egy perce sétált. Még érezte az arcán a tavaszi napsütést, hallotta a madarak csivitelését, látta a padokon ölelkező párokat a kis út mentén, ami a hatalmas parkot átszelte, és látta a távoli felhőkarcolókat a folyó túlpartján.
******
A lány mellette lépdelt a park fehér kavicsos útján. Könnyű égszínkék szoknya volt rajta, a hozzá tartozó blézerrel. A lábán fehér tornacipő, de azt is a rá jellemző könnyed eleganciával viselte. A haja kibontva, mint mindig, csak egy türkizkék csat fogta össze hátul a kósza tincseket. Egymás mellett sétáltak, de nem értek egymáshoz. Jó ideje nem is szóltak egymáshoz. A lány nem tűnt rosszkedvűnek, inkább mintha egyedül sétálgatna, más dolga nem lévén. Kezét hátul összekulcsolta, és egykedvűen kémlelte a felhőket. A fiú lopva nézett néha rá, hátha találkozik a tekintetük, de a lány úgy tett, mintha ott se lenne.
******
Kinyitotta a hűtőgépet, kivett egy üveg ásványvizet és inni kezdte. Most érezte csak, mennyire szomjas. Becsukta a hűtő ajtaját, és a flakonnal a kezében visszament a szobába. A hajnal fényei álmosan zuhantak be a hatalmas üvegtáblán, és halvány-vörös fénnyel színezték ki a falakat. A félhomály azonban megmaradt, és nem is fog teljesen megszűnni egész nap. Az ablakhoz lépett. A Nap sápadt foltját nézte a felhők szűrőjén keresztül, ahogy felkelt az egyik távoli toronyház mögül csak azért, hogy pár perc múlva újra eltűnjön egy közeli épület mögött. Lenézett. Fejét az üveghez nyomta. Lefelé a szemközti ház ablakainak végeláthatatlan sora fokozatosan veszett bele a szürke, vattaszerű ködbe, amely nap nap után fáradhatatlanul kavargott az alacsonyabb szintek körül.
Megfordult, megkerülte a kanapét és lehuppant rá. Bekapcsolta a TV-t, belenézett pár csatorna adásába, de nem tudott odafigyelni egyikre sem. Megnézte az időjárás-jelentést, majd lekérte az üzeneteit. Három üzenetet kapott az elmúlt egy nap alatt. Az első üzenet az anyjától jött, a második a város hálózat-üzemeltető cégétől, a harmadik egy reklám. A második üzenetet nyitotta meg. Egy ajánlat volt, miszerint a megrendelő a neten keresztül művészek által megálmodott világokat járhat be, fantázia szülte civilizációk részesei lehet… Nem olvasta tovább. Amióta a Hálózat létezik, nem sokan vágynak másra. A Hálózat huszonegyedik századi valós dokumentumok alapján készült, és a mérnökök jó munkát végeztek.
Amikor először próbálta ki, ijesztőnek találta. A sisakot feltéve egy számára idegen világban találta magát. A fények túl erősek, a színek túl élénkek, a hangok túl hangosak voltak. Ha felnézett az égre, hunyorognia kellett, olyan vakító kékség árasztotta el. Az épületek ablakai szikráztak a napfényben, a kirakatokban kihívó öltözetű próbababák kellették magukat, a járda szélén sorakozó fák magasan, a szélben ringatózva szemlélték tükörképüket a házak üvegfalában. Az utcai forgalom zaja szinte fülsiketítő volt, az autók tülkölése, a motorok zúgása és a cipők kopogása az utca kövén szédítő kakofóniává olvadt össze. És az emberek... Ennyi embert soha nem látott egy helyen. A járókelők áradata hömpölygő folyamként ragadta magával, ment, amerre a többiek, cél nélkül, és figyelte az arcukat, amíg bele nem fáradt, amíg már egyik arc olyan nem volt, mint a másik. Soha nem látott ennyi arcot. Szédült, rosszullét környékezte, ugyanakkor érzett valami mást is, amit addig nem. Érezte a vér lüktetését az ereiben, érezte, hogy az agya szomjasan issza magába az ingereket, a gyomra összeszorul, de már nem volt kellemetlen. Valami természetes, kellemes izgalom lett úrrá rajta.
Azóta rendszeresen járta a Hálózat világát. Megtanult vezetni, autót bérelt és bejárta fél Európát. Városokat keresett fel, melyekről azelőtt csak hírből hallott. Vonzották a nagyvárosok, mindet meg akarta ismerni. Róma, Párizs, Berlin, Prága, Madrid...
Kikapcsolta a TV-t. Így ült pár percig, a távirányítóval a kezében, és bámulta az üres képernyőt. Az agyában érezte kongani a csendet, egyre erősebben, míg végül a feje is belefájdult, és ismét erőt vett rajta a szédülés. Felállt, mert úgy érezte, egy perc múlva már nem lesz rá képes. Úgy döntött, jól fog esni egy forró kávé. Volt a közelben egy kávézó, amit az utóbbi időben gyakran látogatott, úgyhogy elindult.
Végigment a folyosón, a legközelebbi lifttel lejjebb ment 5 szintet, ahol újabb folyosók következtek, majd még 3 szint ereszkedés és néhány kanyar után meglátta a kávézó bejáratát. Belépett az ajtón és körülnézett. Az egész helyiségben csak egy fiatal párocska volt az egyik hátsó bokszban, és egy középkorú, testes úr, aki rögtön a bejárat melletti asztalnál ült. A fiatalok csendesen, komoly arccal beszélgettek, a férfi pedig egy könyvet olvasott mozdulatlanul, csak a szeme mozgott, mintha ugyanazt a sort olvasná újra és újra.
Elsétált a székek között, és leült az egyik fal melletti asztalhoz. Kért egy kávét az automatától, ami rögtön elő is bukkant az asztal közepén. Jól esett a kávé illata, de nem érezte magát elégedettnek. Ezért jött ide, de még várt valamit. Ő sem tudta, mit. Csak kevergette a kávét, és a férfit nézte a bejáratnál.
******
Imádta Amszterdamot. Nem először járt itt, mégsem érezte, hogy ismerné a várost. A keskeny utcák, a csatornákon átívelő kis hidak, az alacsony lakóházak színes falai, a díszes kapuk mind új történetet meséltek neki. A karcsú hajók körül fodrozódó víz hangja, a kerékpárok csilingelése, az akácfák lombjainak susogása kellemes érzéssel töltötték el. Lassan sétált a csatorna partján. Szemével követte a hullámok játékát a hajók mögött, ahogy az örvények egymást körbetáncolva, lassan fáradva haltak el. A kisimuló vízfelszínen egy alak tűnt fel, égő pirosra festve a hullámokat. Felnézett. Egy lány sétált a szemközti oldalon, könnyű, vakítóan piros nyári ruhában. A fiú megállt, a kőkorlátnak támaszkodott, hogy jobban megnézhesse. Szeme itta a lány látványát, ahogy átlibbent előtte a víz felett. Nem tudta levenni róla a tekintetét. Hírtelen megszűnt létezni körülötte a város, úgy érezte, ha szem elől téveszti, szertefoszlik, mint egy álom.
A lány ruháját fekete öv szorította a derekához. A fején széles karimájú, fehér kalap, rózsaszín szalaggal átkötve, amibe bele-belekapott a szél. Sötétbarna haja súlytalanul omlott a vállaira. A könnyű ruha szabadon hagyta enyhén barnított karjait.
Hirtelen elindult, az első hídon átszaladt, és a lányhoz lépett. Úgy érezte, régről ismeri azt az arcot, de a lány csak kérdőn nézett rá. Aztán mindketten elmosolyodtak.
******
Lassan szürcsölte a kávét. A fiatal pár szemmel láthatóan veszekedni kezdett, bár a hangjukat nem emelték fel, inkább a foguk közt morzsolták el a szavakat.
Csak ült, és várt. Azon kapta magát, hogy a bejáratot figyeli, pedig nem beszélt meg találkozót senkivel, sőt azelőtt is mindig egyedül járt itt. A párocska a hátsó boxban már nem beszélgetett, szótlanul ültek, kerülték egymás tekintetét. Az idős férfi csak olvasott, még mindig nem lapozott, fejét sem mozdította, csak a szeme vándorolt a sor elejétől a végéig és vissza.
******
Az autó lágyan követte az országút ívét, amely erdők, mezők, szántóföldek között kanyargott. Balról napraforgótábla sárgállott a napfényben, majd dinnyeföld, kukoricás, tarló váltotta egymást. Jobbról gyümölcsös apró fái szaladtak el mellettük végtelen sorban, ahogy az út a dombok közt vitte az autót lágy hullámzással, hogy a síkságra érve pipacstenger közepén vágjon át. A színek és formák elmosódtak, mintha az ablakokon piros, zöld, sárga festék folyt volna végig, csak az út volt állandó előttük, ahogy kéjesen hullámzott egészen a horizontig.
A lány az ülésbe süppedve ült mellette, és a lemenő napba hunyorított. Ahogy a fiú ránézett, ő is felé fordította a fejét, és elmosolyodott. Könnyű, réveteg mosoly volt, az arcán nyugalom ült, ahogy a fiút nézte. Szeme fátyolossá vált, a fiú képe egyre jobban elhomályosodott, míg végül az álom körbeölelte.
******
Ránézett a faliórára. Már negyven perce ült ott. Egy hajtásra megitta a kávét, felállt és a kijárathoz ment. Odakint végignézett a folyosón. Teljesen üres volt. A rejtett fényforrások egyenletesen, sterilen világították be a falakat, nem hagytak egyetlen árnyékot sem. Elindult visszafelé. Miközben a folyosón sétált, tétován zsebre dugta a kezét, és felnézett a mennyezetre. Akaratlanul is hunyorgott, pedig nem voltak lámpák a feje felett. Jobbra nézett maga mellé, nem tudta miért, csak bámulta a fehér falat, és közben ment tovább. Valami fájdalmasan szorította a mellkasát. Hirtelen végtelen hosszúnak tűnt a folyosó.
******
A lány mellette lépdelt a park fehér útján. Tornacipője alatt zizegett a finom kavics, keze hátrakulcsolva, és egykedvűen kémlelte a felhőket. A fiú jobbra nézett, mintha a távoli épületek körvonalát fürkészné, de nem sikerült elkapnia a lány pillantását. Érezte, hogy mondania kellene valamit, de minden mondat, ami eszébe jutott, sutának tűnt. A külvilág lassan távolodott tőle, hiába kapaszkodott minden érzékével a pillanatba. A lányra nézett. Szeme lassan könnybe lábadt. Egész életében ő volt a legjobb dolog, ami történt vele, és most valamit elrontott, valami jóvátehetetlen hibát követett el, és lehet, hogy el fogja veszíteni. Valahol mélyen, tudata egy elzárt rekeszében ott dörömbölt a gondolat, hogy csak illúzió az egész, az agyát manipuláló áramimpulzusok játéka, hogy egy hatalmas, egész világot körbeölelő hálózat bábjaként otthon ül mozdulatlanul az íróasztalánál és egy fémsisak révén érzéki csalódások millióit éli meg, de nem érdekelte. Elnyomta magában a gondolatot, mert nem akarta elveszíteni a lányt. Nem tudatosult benne semmi más, csak az az arc, ahogy felemelt fejjel a tovatűnő felhőket nézte, amint lassan végigvonulnak a park felett, különös árnyakat festve mindkettejük arcára.
******
Belépett az ajtón. A lakást vattaszerű homály borította. Az ablakhoz ment és kinézett. A szemközti ház ablakai üres tekintettel bámultak vissza rá. Talán egy hangra várt, egy szóra, egy apró neszre, egy érintésre? A csend tökéletes volt.
Érezte, hogy hosszú percek óta áll ott. Megfordult. Végignézett a szobán. Most nem esett jól neki az ismerős tárgyak látványa. Kiment a konyhába és kinyitotta a hűtő ajtaját. Végignézett a fagyasztott ételeken, de nem volt étvágya, csak az űrt érezte a gyomrában. Visszament a szobába, és az íróasztalon heverő sisakra pillantott. A felülete tompán, szürkén verte vissza a gyenge fényt. Fémes bevonata semmit nem tükrözött vissza, oldalára billenve, némán hevert a papírkupacon. Észre sem vette, mikor indult el, csak odament az asztalhoz, leült a székre és kezébe vette a sisakot. Felnézett az ablaktáblára. A szürkésbarna felhőrétegből egyenletesen áradó félhomály nem tudta megvilágítani a környező épületeket, csak sötét, elmosódott körvonalaik látszódtak, mint megannyi néma monolit. Beletúrt az asztalon heverő papírkupacba. A munkája, amit eleinte szeretett, kitöltötte ideje nagy részét, most azonban tökéletesen feleslegesnek érezte. Most minden eddigi cselekedete, minden gondolata céltalannak tűnt. Oldalra fordult. Az árnyékát kereste a falon, de a homály mindent elnyelt, és ekkor már abban sem volt biztos, hogy valóban ott ül. Érezte a szoba ürességét, a síri csend egyre jobban átjárta a zsigereit, és tudta, hogy már semmi sem köti őt ide. Felemelte a sisakot, és a fejére tette.
A lány csendesen állt az ablak előtt, és egykedvűen kémlelte a sötétszürke felhőket. Kezében kávéscsészét tartott, lassan kevergette, majd aprót kortyolt. A fiú járt az eszében, ahogy a parkban mellette sétál tétován, fátyolos szemmel. Persze tudta, hogy nem valóságos személy, mégis jól esett rágondolnia. Annyira emberi volt, kedves, figyelmes. Gyakran megfeledkezett róla, hogy ő is csak a Hálózat egyik szolgáltatása, mégis szüksége volt rá, jobban, mint eddig hitte. Elhatározta, hogy ő kezdi a békülést. Megfordult, és a gyenge fényben elindult a szemközti falnál álló fotel felé. Belehuppant, a csészét letette a mellette álló kis asztalkára, kezébe vette a sisakot, és tele várakozással a fejére húzta.
|
|
|
- január 19 2011 17:53:28
Értem, köszönöm! 
Ennyire sz@r? |
- február 17 2011 17:20:12
Ja, a képet az elején ne nézzétek, nem tudom hogy került oda, még kicsit sem illik az íráshoz. Sőt, csak ront az összhatáson.  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
