|
 Vendég: 106
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 MM
patakikatalin: Sírnak, rínak a fák
Úgy döntöttem, hogy a hatvanötödik születésnapomat, kint ünnepelem meg az Isten áldotta Természetben. Visszatérek oda, ahol elsőként éreztem meg, hogy milyen csodálatos élményt jelent, följutni a hegytetőre, és tisztaidőben ellátni a Tiszáig. Északi irányban pedig a hegyek leskelődnek, egymás mögül, és leghátul a Fátra-Tátra csúcsai. Egy kisgyermek az ámulattól még a száját is tátva felejti. Talán, abban a pillanatban érzi meg, hogy mit jelent a Szülőföld fogalma. Bármit is hozzon az élet, soha nem törölhetik ki a mélyen bevésődő emléket!
A korosodó felnőttek mögött haladva, tanultuk meg az erdőt járni, látni, hallani. Önfegyelemre tanítottak, önismeretre és a Természetiránti tiszteletre. Ki kellett érdemelnünk, hogy magukkal vigyenek a cserkelő utakra. Apró lépteinkkel a nyomukban haladtunk zajtalan, mint a fekete köpenyes árnyék. Letelepedtünk egy mohos tölgyfatövébe, ahonnan a nyiladékot jól láttuk, és éberen vártuk a szarvasokat. Jöttek azok egymásután a lemenő Nap, vörös fényében. Szépen forgolódtak, bemutatták magukat, előlről-hátulról, és minden oldalról, s egyáltalán nem siettek sehová, hiszen otthon voltak. A magyarerdők királya méltóságteljesen levonult a színről, be a nyári, suttogó, sötétzöld lombok alá. A lénián, három gímszarvas jelent meg ott a hajlatban, késődélutánon. Az agancsok ígéretesek voltak az őszi kilövésre.
Azok a régi erdők meséltek, és tele voltak vadásztörténetekkel. Leo papa a pusztából, vegyes telepítésű erdőt „varázsolt” nékem, az unokának! Apámnak késői gyermeke lettem.
-„ajándék”- amint Ő sokszor mondta. Sajnos, személyes ismeretségem nem volt a Nagypapámmal, ám a vadásztörténetekből jól ismerem jellemét. A lovakat imádta, és sikeresen tenyésztette a nemes állatokat. A birtok a fénykorát élte a keze alatt. Halászat, vadászat, állattenyésztés, mezőgazdasági termelés. Egyik hozta a másikat, több lábon állt a gazdaság.
Apámat, zsenge gyermekként vezette be a vadászat, varázslatos rejtelmeibe. A Gyuri gyereknek jó hallása, és remek látása volt, és nem utolsó sorban fegyelmezetten viselkedett mindenkor. Györgynek sziporkázó ötletei, és jó humora van. Szerencsémre ezt a tulajdonságot átörököltem, az atyámtól a génjeimben. Amint járni tudtam, apám a hátizsákjába dugott, és magával vitt az erdőre. Élveztem ezeket az utakat, hiszen felülről nézve a dolgokat, egészen más! Sajnos gyorsan szaladt az idő, és a lábamon kellett tovább várományosai. Az apám nemcsak az erdő vadjait figyelte, és ismerte. A vadvirágok születése is fontos információt hordozott a területtel kapcsolatosan. Mindig létezett a klímaváltozás, nem új keletű jelenség! Egy tarvágást követően, megváltoznak a közeli rét virágfajtái. A hőmérsékletváltozást a következő tavaszon jelzik az ökörfarkkórók.
Leo nagypapa pontos kimutatásokat végzett a birtok, minden rezdüléséről, együtt élt, lélegzett véle. A II. Világháborút követően, a gazdaságot, és az erdőket is államosítják. (és az embereket) Apám örül, hogy a „kastély” megmaradt a családunk feje fölött, és nem válogatott az adódó munkák között. A politika (az újkor szelleme) gondoskodik a családok életének teljes fölforgatásáról, nemzedékről-nemzedékre!
Édes szülém ezeket a súlyos lelki terheket hagyta az erdőszélén, amikor beléptünk a tündérmesék világába. A szeretet és az emlékezet életre hívta Leo nagypapát, és egy felelőtlenül elprédált korszakot.
Így találkozhattam családom rég eltávozott tagjaival… Három generáció ugyan azon birtokon, ám mindenki más, igaz történetet mesél. Leó nagypapa facsemetéket telepített, György az apám a lombos erdőben emlékezett, én pedig a fákkal sírok, rívok, mert élőtestükbe markol a fűrészgép acél foga, mert mindent fölperzsel az égető Nap sugara, s pusztít az aszály.
Alig ismerek rá gyermekkorom, madárdalos erdejére. Mint holdbéli pusztaság, nyújtóznak elém a hegyek, dombok csupasz háta. A Millennium évében jelentek meg az erdei munkások, ám a munkagépet is magukkal hozták. A Disznós-rétet hatszor is föltöltötték a kitermelt tölgy, fenyő és cserfákkal. A teherautók kerekei mélyen gyalulták a földet, ahol tavasszal a réti szegfű, a tavaszi kankalin, kakukk szegfű, és a sárga gyűszűvirág nyílt. Ott élte nyugodt napjait egy öreg őzbak, aki estefelé sétált ki a rétre, mert eljött a vacsoraidő, és úgy tartotta kedve, hogy udvaroljon a sutának. A közeli patakra járt szomját oltani a tajtékos habokból. Ismerte a környék apró lakóit, és Ő látta elsőként az újszülött muflongidákat. Ám „gazdasági” okok miatt, rohamosan változott az ismerős környezet. Sokasodnak a drótkerítések, és gombák helyén szaporodik a műagyag szemét. Az olajfoltokkal szennyezve, a gyorsan kanyargó esővíz, hosszant magával viszi a hátán. A romlott vízből az erdők élővilága, képtelen szomját oltani. A madarak és lepkék is a természet kincsei.
Drága Jó Istenem, hogy mekkorát tévedtem! Az hittem, hogy a hegyeket csak a mesékben lehet odébb tolni, eltüntetni. Jelenleg is hatalmas gépek zabálják a köveket, a Mulató-domb oldalán, a falu fölött. Hamarosan elérik a keresztet, amely a dombtetőn áll, a többi majd magától is leomlik, támaszfal nélkül. Ma már csak a bókoló bogáncsok állják a megpróbáltatást. Ősszel pedig ördögszekeret kerget a haragos szél, és ökörnyál gabalyodik belé.
Kora hajnalban indultam, hogy sok régi, általam ismert helyre eljussak, a napfolyamán:- Ez egy zarándokút, elmélkedés, emlékezés! Őszinte vallomással tartozom magamnak:- Erről nem beszélhetek a feleségemnek, erről hallgatok a fiaimnak. Csak itt lehet tisztavizet önteni, az életem poharába. Mielőtt elhagyom a földi világot, még egyszer utoljára Vele akarok találkozni…-
„Egy bronzvörös hajú kislányt keresek, egyedül itt lelhetek rá. Öt éves volt, én pedig kilenc, amikor először találkoztunk. Ha eljött a nyár, minden zugát bejártuk ezeknek a hegyeknek, völgyeknek. Rengeteg szép pillanatot őrzök emlékezetemben. Úgy tudtuk járni az erdei utakat, mint a fény és az árnyék a fák lombjai alatt. Ez a röpke hatvan esztendő mutatta meg, hogy elbaltáztam… Az időt visszaforgatni nem lehet:- Bocsáss meg kicsi leányka, mert én voltam a butácska. Zúgjatok fenyves erdők! Rajtam kívül, senki nem látta Karolin szemében a boldogság csillagot. Láttam, amint újjá született, és földi tündérként libbent mellettem, a zöldlombos fák alatt. Önzetlenül szeretett, bár ezt szavakkal soha nem mondta, csak az egész lényéből sugározta. Mint egy mesebeli lény, aki varázslattal belé hatol a tudatomba, és csak akkor mutatta meg magát, ha fájt a magányom.
Vadászemberként jártam be sok országot, veszélyes nagy vadakkal szemközt néztem, szalonkáztam, vadkacsáztam, disznóként dagonyáztam, ám csendes, magányos pillanataimban, ott éreztem magam mellett a tündért. Akarata ellenére segítette az életem. Ő volt az egyetlen, akinek érzéseit, emlékeimben változatlan őriztem, az eltelt évtizedek során. (Egyre kevesebb örömöt jelentett a pénzemberek világa, ami körülölelt az üres hazugságaival.) Az életünk kínált lehetőségeket a találkozásra, ám nem fordultam szembe, anyám akaratával. Most világosodik meg előttem, hogy Édesapám miért „menekült” az erdők védelmébe. Irigyeltem Karolint, hogy neki soha nem kellett elhagyni ezeket a hegyeket. Volt elég bátorsága, bölcsessége ahhoz, hogy maradjon.
Most minden pillanatban azt remélem, hogy az ösvényen szemközt jön, és egyszer az életben, végre kimondhassam:- Szeretlek-
Jaj dehogy is mondanék ilyet! Magamhoz ölelem, és soha többet nem engedem el.
Hagyom, hogy a lépteim vigyenek hegyre föl, majd onnan le. Jól ismerem az erdő minden neszét, és fényét. Látom, amit látni enged, és hallom a harangszót, amelyet a hátára kapott a szellő.
Május második felében nyílnak az erdei vadvirágok, s a Kalapparlagon áthaladva láttam a pázsitos nőszirom, kis kolóniáit. A csipkebokor mellett egy őzbak ugrott meg, be a vadföldre, majd ki a drótkerítésnél az erdőrejtekébe. -Ma nem a vadászat a lényeg, bár a vállamon a hűséges cimborám a Remington.- A korai meleg nagy kárt okozott a réti iszalagok születésében. A zöldburokban „besült” a virág. A nagy ezerjófű a vágás északi oldalába költözött, csodálatosan szépek ezek a virágok, óvják is magukat. Nehezen gyógyuló, ekcémát okoznak az ember bőrén.
Muflonok baktatnak át az úton, mozdulatlan gyönyörködöm bennük. Már én sem sietek. Várok! Itt is ki bővítették a vágás területet, összeért a régivel. A vadnak alig marad hűsítő, rejtőzködő hely. Rohamosan melegszik a levegő, a fejemet szétsüti a Nap, nincs árnyékot adó lombos erdő fölöttem. A Babik-kúttól már jobb lesz, de az még messze van. A Tóthegyes ezüst derekú bükkfái, büszkén állnak előttem, de meddig? Ide igyekeztem, mert tudom, hogy Karolin kedves pihenő helye. Egy hatalmas gyertyánfa, csonka maradványai közelében virágot pöndörít a kontyvirág, szépek ezek a különleges, zöldnövények. A kerítés mögött, szomjúságtól kókadozó, fenyves erdő növekedik, már nem látni át fölöttük.
Egy farönk mellé teszem a hátizsákom, majd rajtanyugszik a fegyverem. Talán értetlenkedik is a maga módján, miért nem Ő a főszereplő? Értetlenkedtem én is az életemben eleget! Gondolkodás nélkül, beálltam építeni a társadalom „hazugság piramisát!” Szép magas polcra ültem föl, mert sokan mások is oda tartottak. Mit is hallottam a családomtól oly sokszor?:” – Apa, pénz kellene…-„
Két éve, hogy találkoztam Karolinnal egy kiállításon, Ő volt a kiállító vendég, és egy festő barátja. Milyen szomorúan néztek azok a barna szemek. Olvastam akkor egy versét a fotók társaságában. Nagyon mélyen hatott rám. Mint kiderült:- Hozzám, és rólam szólnak a gyönyörű sorok.- Majdnem elfelejtettem! A zsebemben lapul egy levélke. Atyám, uram, de régen kaptam! Megsárgult, kicsit elrongyolódott, -akár én- ám olvasható. Karol írta a kicsi lányka. Milliószor olvastam el, és millió csókkal áldottam. Ma már nincs mit veszítenem… A legértékesebb már elveszett: az IDŐ! Sok évvel ezelőtt olvastam egy novelláját:” -Egy fiú és egy leány, akik soha nem akarnak elszakadni egymástól, s ott a Keresztoldalán, egy varázslat erejével, hársfákká változnak.”- rólunk szól - A hársfák a mai napig is ott állnak! Egyre gyakrabban gondolkozom azon, hogy én itt a „polcon ücsörögve”, mi értéket hagyok hátra? Ebben a mai napban több kincs lakozik számomra, mint ez eltelt évtizedekben! Május van és újra ébredt a természet. A hazatért madarak, akiknek szerencséjük volt, meglelték régi fészkük a hosszú út után. Sírnak, könnyeznek a fák a levágott, rönkökből. A gyökerek szívják az éltető nedveket, ám nincs a fának törzse… Továbbrepül az énekes madarunk, máshol épít fészket, s ott fakad dalra, ha pirkad a reggel.
Fényesen, ezüstszínben ragyog a bükkerdő. Néhány fa derekába vésve, olvashatók a régi vallomások. Vajon élnek még azok, akiknek szólt? Visszatértek legalább egyszer? Vandál „művészet!”
Milyen igaza volt Karolnak, hogy ezt a világot választotta, Ösztönösen! Diploma nélkül is meglelte a helyes utat, rá talált a szerencséjére. Alkotásainak gyökerei ebben a környezetben élnek, lélegeznek. Az anyám fellegekben járása lett az én tragikus, vesztem. Ő álmodott egy világot én pedig elvesztettem a sajátom. Durván hangzik, ám itt az idő, ki kell mondani!
Ma van a hatvanötödik születésnapom, és várok a csodára, hogy beteljesedjen:- Minden bűnömet meggyóntam Uram, a szemem fölnyitották a holtak.
Küld el hozzám Őt. Adj Néki is erőt, és irányíts ide a szerelmetes lépteit.-
Mi történik ott a távolban? Mi az a piciny mozgolódás? A szél játszik a bozótban? Vagy talán, a fenyvesnél gímszarvast látok? Nem ez valami egészen más…
Lassan közeledik az erdei ösvényen egy ember, farmeröltözetben. Biztos, hogy nem vadász! Mozgásáról ítélve, idősebb hölgy. A kettéhasadt bükkfa oldalán, letért az útról, s felém tart. Még nem vett észre, hogy itt ülök a rönkön, és ki figyelem minden mozdulatát. A virágokat, vagy a gombákat figyeli a földön? Terepszínű hátizsák a vállán, szürke fotóstáska a bal kezében. A szívem egyre hevesebben dobog. Minden lépése egy bizonyosság! Verejtékcseppek születnek a halántékomnál. Ez már nem tévedés! Bronzvörösre festett, rövid haján, csillan a késődélutáni Nap fénye, olyan színű, mint akkor régen. Most szegezi rám a tekintetét, szinte mozdulatlan marad. Kétségei támadnak…talán látomás?
Visszatért az elveszett idő! Elfelejtettük, hogy fáj itt is, ott is. A szemekben csillogás születik, és hang nem jön elő. Szavak nélkül is pontosan tudjuk, hogy a holnapok már csak közösen léteznek.
A következő pillanatokban velünk együtt sírnak, nevetnek a fák, s hullatják aranysárga levelüket. Fölzúg az erdő hangja, és táncot lejtenek a fák vékony karjai. A fenyvesnél ott felejti magát egy kíváncsi gímszarvas. A Remington is megbocsát, hogy ez nem az Ő napja. Talán mosolyog ott a zöldhátizsákon pihenve. Színes levelek hullnak a fegyver, hűvös csövére, mintegy puha takaró letakarja. Jól ismeri a férfi minden titkát, égbeszálló, fájó sóhaját. Szemérmesen, azt sem vette észre, ha a szeme sarkából egy-egy könnycseppet letörölt, az évtizedek során.
Majd holnap…és mély alvásba merült a sok kalandot megélt, vihar vert, bátor fegyver:- Szépet álmodik: a szürke, hatalmas sziklák oldalán, akkor ott egy csodálatos muflon kost hozott terítékre, hogy az öregembernek kedvébe járjon, és örömöt okozzon. - mert, ilyen egy Igazi megértő Társ!
Glica
|
|
|
- január 18 2011 09:59:06
Kedves Glica!
Hogy jó prózaíró vagy, azt a Nimród zsűrielnökeként már évek óta tudom. Remélem, mások is egyetértenek velem,.
vadászüdv Domokos  |
- január 18 2011 10:41:19
Nagyon tetszett az olvasmány, gratulálok: Pircsi |
- január 18 2011 12:31:57
Élvezetes jó leirás. Irigyellek kicsit, hogy ilyen társaságban vagy és ilyen társad van. |
- január 18 2011 12:50:33
Kedves Glica!
Ha férfiú vagy, vajon miért leánynevet választottál Magadnak (patakikatalin). Először azt hittem, hogy egy 65 éves hölgy történetét olvasom, majd aztán kiderült, hogy rosszul hittem.
Olyan jó volt olvasni a helységneveket, a növény- és virágféleségek neveit, hogy nem találok rá szavakat.
Ami nekem egy kicsit furcsa volt, az az, hogy két különálló szóból összetett szót alkottál, de talán csak azért, mert annyira összetartoztak. Ilyen volt pld.: tisztaidőben"; "Természetiránti"; "tölgyfatövébe".
A továbbiakban már nem találtam ilyen szóösszetételt, nagyon szépen szőtted a gondolataid szülte mondtatokat.
A végén írod, hogy álmodott a Remington, hogy "akkor ott egy csodálatos muflon kkost hozott terítékre".
De vajon Te nem álmodtad-e a késői találkozást?
Két évvel ezelőtt a telkünk melletti út oldalában találtam egy tő "Kisezerjófűvet" és megszárított virágából és leveleiből teát is készítettem. De tavaly hiába kerestem, a többi gyomnövény és fű között, nem találtam rá a "bokrára". Szerettem volna tövestől elmenti olyan helyre, ahol szaporíthattam volna, de nem sikerült.
Régen kislánykoromban sok ilyet gyűjtöttünk a réteken, mert teája nagyon jó volt az epebántalmakra. Tudom, hogy a "Nagyezerjófű"-nek nincs ilyen gyógyhatása.
Igazán jó volt olvasni ezt a sok gyönyörűséget, mert hiszen számomra az erdő, mező virágai mintha a testvérkéim lennének.
Úgyszintén az erdők mezők állatai is, hiszen nyaranta figyelem a napon sütkérező gyíkokat, volt szerencsém megsímogatni a földből kibúvó kicsi vakondot, beszélek fákon csicsergő madarakhoz. Láttam már egy egész sereg gyöngytyúkot leszállni a szőlőnk melletti parlagon lévő kaszáló sarkába. Bármennyire elfoglal a mezei munka, annyi időm mindig volt, hogy egy kicsit gyönyörködjem a természetadta szépségekben.
Szeretnék még sokáig gyönyörködni bennük!
Örülök, hogy sok szép, kellemes emléket ébresztettél bennem ezzel a szép olvasmánnyal!
Üdv.: Torma Zsuzsanna (58)
(aki nemsokára nyugdíjba megy)
 |
- január 18 2011 13:41:31
Köszönöm, hogy erre jártatok, és időt szenteltetek erre a szép történetre.
Szeretettel:Glica
A "Vadásztörténeteket" férfi lélekkel irom. |
- január 18 2011 16:21:00
Kedves Glica!
Nekem még a sárga gyűszűvirág is tetszett.  A történet és a leíró részek is csodálatosak. A befejező mondatokat mind idézni tudnám, de miért is tenném. Meghatódva olvastam. Köszönöm Neked!
Szeretettel: pipacs |
- január 18 2011 18:00:23
Köszönöm a kedves szavakat, igazán öröm olvasni őket. Adtatok egy jó ötletet: az általatok emlitett virágokat fölteszem a fotóalbumomba....ha készen lesz! Csodálatos képeim vannak a sárga gyűszűvirágról is. Mifelénk, még gyakori látvány. Én a Mátra nyugati szegletét járom. A térképen megtalálhatod az általam jelölt helyeket...jó szórakozást kivánok!
Szeretettel:Glica |
- január 23 2011 15:23:17
Helyzeti előnyben vagyok, kedves Glica. Tudom, hogy nagyon is nő Vagy, és messze még a hatvanötödik... Döbbenetesen jó írás. Végtelenül tetszett, a "rombolás" rész. Annak idején, amikor a Tisza-tó még csak egy tározó tó volt, hétvégéken lejártunk a gyerekekkel, barátokkal fürdeni. Egy fából készült stég volt lépcsővel, amin be lehetett a vízbe menni. Ma betonozott part van butiqokkal, büfékkel, s belépőért lehet bemenni fürdeni. Az ember akkor is rombol, amikor "épít". És a többi része is lenyűgöző, csodálatos. Az is igaz, hogy aki természetjáró, sokkal régebben felfedezte a felmelegedést, mint amióta beszélnek róla. Stílusában is remek, nagyon jó írás.
Szeretettel gratulálok hozzá: Tara. |
- január 23 2011 19:25:10
Kedves Glica!
Jó, őszinte, kedves a témaválasztás, példás az ihletettség, minden mondandód értem, érzem. Nem megfelelő viszont a "tálalás", csaknem elégtelen a helyesírás.
Ez a téma és korábbi írásaid többre köteleznek!
Bocsásd meg a szókimondásomat!
Szeretettel:
Papon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
