|
 Vendég: 79
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
miért nem voltak igazi barátaim?
 N
Gyerekként magányos voltam, mert szigorú nagyszüleim neveltek iskolás koromig - és ez azzal járt, hogy udvarunkba nem engedtek be hozzám játszópajtásokat, nehogy kárt tegyenek - a semmit sem termő homokban. Engem sem engedtek ki a szomszéd gyerekekkel játszani, mert felelősség volt vigyázni rám. Így amíg anyám hat évi özvegység után nem ment férjhez, mindig egyedül szórakoztam. Ezért szoktam rá az olvasásra, kézimunkázásra - annak szinte minden fajtáját majdnem művészi szinten elsajátítottam a harisnyastoppolástól a csipkehorgoláson át a papírvirágok készítéséit, - az egész családot elláttam kötött holmikkal.
Amikor anyám férjhez ment, magával vitt engem, akkor végre szabad lettem. Éppen akkor kezdtem iskolába járni, és ott pajtásokat találni. Nem volt könnyű, mert háború volt, sokat bombáztak, folyton menekültünk és a német megszállás után a tanítás is szünetelt az iskolánkban - német katonákat szállásoltak be az épületbe.
Szüleimmel falusi rokonainknál húztuk meg magunkat egy apró vályogból épített, nádfedeles parasztházban, olyanban, amilyeneket ma már csak skanzenben láthatunk. Az udvarról egyenesen a konyhába léptünk, két félből állt az ajtó, nyáron csak alul csukták be..bútorok nem voltak, csak egy durván faragott asztal, négy szék és egy polc az edényeknek, nyitott kéménye húsfüstölésre lett kitalálva, fekete volt a ráégett, nyálkás koromtól.
Két oldalról nyílott egy-egy kicsi szoba, apró vasrácsos ablakait kinyitni nem lehetett. Két ágy, egy ruhásszekrény, egy vastag deszkából eszkábált asztal, két szék és nagynéném varrógépe betöltötte a nagyobb szobát, míg a kisebbikben mindössze két vaságy fért el. A háború utolsó hónapjaiban tízen laktunk itt rokonainkkal - az ágyon csak mi gyerekek aludtunk, többnyire teljesen felöltözve, készen arra, hogy szirénázáskor a pincébe meneküljünk. A felnőttek ülve aludtak...Eme helyszűke ellenére a kisebbik szobába német katonákat telepítettek, akik a kisebb szobát kisajátították. Etetni nem kellett őket, sőt ők adtak nekünk konzervet, fekete kenyeret, és "Hitlerszalonnát" /gyümölcslekvár táblában/ . Egyikük civilben pap volt, másik operaénekes, mindkettő a hídverőknél volt beosztva, csak este tértek haza. Minket gyerekeket szerettek, ölbe vettek és ruhatetűt kaptunk tőlük...amiért anyám nagyon mérges lett, de tiltakozni nem mert az ölbevétel ellen. Később a németek helyett oroszok jöttek, éhesen, szomjasan, piszkosan és fölfalták maradék élelmünket a pincében, ahol tizenhatan szorongtunk a krumplirakáson.
A háború után szükségből egy cementes padlójú épületben alakítottak ki két tantermet,, ahol két-két osztályt összevonva tanított két fiatal férfi tanító. Tankönyv nélkül, a tanítóbácsi könyvéből kimásoltuk a megtanulandó leckét...Nem volt nehéz jó tanulónak lenni, mert osztálytársaim - rajtam kívül még öten voltak - nyomorúságos körülmények között élő a tőlünk elcsatolt területekről áttelepült, nincstelen menekültek voltak. Sokat segítettem nekik a tanulásban, de barátnak nem voltak alkalmasak. Minden tanévben másik iskolában jártam , míg végül a nyolcadik osztályt a nagymamámnál lakva sok városi - hozzám képest úri környezetből jövő - gyerek
közé kerültem. Jellemző, hogy milyen ellenségesen fogadtak. Mivel egy hét késéssel jelentem meg a tanév kezdete után, az igazgató bácsi felkísért az osztályba - kedves öreg úr volt - és bemutatott, mint kitűnő tanulót. Senki nem közeledett hozzám barátsággal, de amikor az első tanórákon a tanárok az elmúlt év tananyagából ismétlő kérdéseket tettek fel, sokan bekiabálták:
-Van egy kitűnő tanulónk is! és kárörvendőn várták, hogy felsüljek, hisz csak egy falusi iskolából jöttem. Nem így történt, mert én olvasottságomnak köszönhetően szinte minden kérdésre felelni tudtam. Viszont ajánlásukkal felkeltették a tanárok figyelmét irántam és ezáltal ismert és népszerű lettem. Ezután mindenki velem akart barátkozni. A közeledésüket elfogadtam, kölcsön adtam a számtan feladatom megoldását, megírtam helyettük a magyar fogalmazást - de nem bíztam meg bennük. Sajnos, ez a bizalmatlanság megmaradt bennem a későbbi években is, mert igazolódni láttam, hogy a barátok csak addig barátok, amíg én vagyok hasznos számukra..kihasználtak..bár én nem akartam soha rászorulni senkire, noha ez nehéz volt nekem.
Felnőttként sem én választottam barátokat, munkahelyeimen is mindig mások választottak engem, és én elfogadtam, amíg nem lettek árulóvá - ha ez bekövetkezett, véget vetettem a kapcsolatnak és - tudomásul vettem, hogy ilyen barátokat találtam. Vajon milyennek ítéltek engem mások mint barátot? Ezt nem tudom...saját magamnak sem voltam igazán jó barátja, mert nem éltem úgy, ahogy elvártam volna magamtól...és ez örökös szorongást és bűntudatot keltett bennem, ami a mai napig is bennem él. |
|
|
- január 29 2011 17:10:47
Szia, Mamuszka!
Jó barátot találni nehéz. A fiatalkori barátaim idővel elvesztek. Most mindössze néhány van, de az igazi barát. Egyiket sem én kerestem. Minddel 50 éves korom után alakult ki a barátság...
üdv NDI   |
- január 29 2011 17:39:49
Szomorú történeted meghatott. Én is éltem megy nyomorúságos időket, de én a háború után születtem. A barátok dolgában sok ember így járt, én is. Főleg, most, hogy elhagytam az országot, s már senkinek nem hajtok hasznot, az egy dolog, hogy elfelejtettek, de sokkal több a rosszindulatú egyén...
Ezt is elfogadtam....
Engedd el a múltad bánatait, tüskéit, s főleg a bűntudatodat, ez is okozza a betegséget, fogadd el magad, olyannak, amilyen vagy....
ez nagyon nehéz, nekem is...
Szeretettel. Léna |
- január 29 2011 17:45:00
Mamuszkám!
Nagyon szép megható történetet írtál, ugyanezeket hallottam a szüleimtől ill. szegény Anyámtól akik átélték ugyanezt! Én még nem éltem!
Gratulálok: Pircsi |
- január 30 2011 10:54:13
Kedves Mamuszka!
Én is nagyon sokat hallottam az öregektől, s anyámtól is, milyen volt a háború alatti sorsuk, mindent és mindekit félteni kellett főleg az oroszoktól. A kisgyermekeket szerencsére nem bántották.
Nem irígyellek a gyermekkorodért!
Át tudom érezni, hogy nagyobb fájdalmat okoz az a tudat, ha saját magunknak nem tudunk megfelelni, jobban talán, mintha másoknak nem tudunk.
Vígasztalódj, nem Te vagy az egyetlen, akinek sem gyermekkorában, sem felnőtt korában nem volt igazi szívbéli barátja.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- január 30 2011 11:24:29
Kedves Imre
Úgy látszik, bizonyos életkort meg kell élni, hogy kell emberismerettel felvértezve barátot választhassunk...pedig fontos a lelki társ, aki nem biztos, hogy azonos nemű velünk...
a kor sem számít, lehet fiatalabb, idősebb..
jó neked, hogy találtál ilyen embereket
szeretettel mamuszka -Sarolta |
- január 30 2011 11:27:28
Drága Léna!
boldoggá tesz megértő véleményed. Van elképzelésem, hasonló élményeidről...és csodállak, hogy ilyen erős lélekkel viseled.
Köszönöm, hogy figyelsz rám is...
szeretettel köszöntelek és kívánom, hogy legyenek jó barátaid...
Sarolta |
- január 30 2011 11:29:49
Pircsi - te szerencsésebb vagy, de nagyon megértő tudsz lenni és ezt értékelem. Kívánom, hogy ismerd meg az élet nyújtotta lehetőségek határain belül elérhető boldogságot
ölellek szeretettel mamuszka |
- január 30 2011 11:36:33
Kedves Zsuzsanna!
Öröm nekem, hogy - bár jóval fiatalabb vagy, mint én - megértő társra találtam benned. Rosszkor születtem és hibás géneket örököltem, - de senki nem választhatja meg, hova, mikor és kitől kapja az életét. Egyedül nehéz küzdeni és bár a fő célomat - tanári pálya - elértem, magánéletem nem hozott boldogságot /kivéve gyerekeimet, de ők már felnőttek, megvan a saját életük/,
sokszor elkeseredtem, de mindig kimásztam a gödörből, ám ez nem maradt nyomtalan...a hegek megmaradtak és kikezdték egészségemet..nem kéne rágódni a múlton, tudom.
szeretettel ölellek mamuszka |
- január 30 2011 13:58:44
Mamuszka!
Mindjárt a saját kommenteddel kezdeném: Az ember nem tudja megálogatni a rokonait mert az apa az anya adott mindig. Amit utána irsz azzal már kevésbé értek egyet. A géneket azokat valóban örököljük ez igaz. De az egyéniségünkre ez nincs illetve nem lehet hatással. Azt magunk alakitjuk ki. Barátot társat választani, az a legnehezebb talán az életben. Valakinek feltétlen bizalmat adni és utána csalódni benne az nem egy könnyű dolog. maradandó leki sebeket ejtenek egy életre. Pláne ha az akinek megadtuk a bizalmat az a gyermekünk anyja vagy apja. |
- január 30 2011 16:42:54
Tulajdonképpen ez nagyon összetett dolog: tűrni vagy menekülni?
Vannak körülmények, amik tűrésre kényszerítenek, mert nem nézheted csak a saját érdeked. Sokkal fontosabb, ha másokat megkímélsz akár saját károdra..
Barátok esetében ez nem veszélyes, csak megkeserítő - ha többről van szó /mint utaltál is rá!/ - akkor nehéz választani és az idő haladtával egyre inkább. Nem ítélem el, aki a függetlenség mellett dönt - hogy mi a jó? Ez csak későn derül ki általában. Az élet rövid és szerencse is kell hozzá...közhely, de igaz: akinek isten a barátja, könnyen üdvözül-
üdv.m. |
- január 30 2011 18:38:11
Mamuszkám drágám ne hagyd, hogy Rád telepedjen ez a sötét felhő! Ami elmúlt, azon már nem tudsz változtatni. Itt a körünkben úgy érzem őszinte szeretetnek örvendhetsz. Talán majd a következő életünkben így, ahogy vagyunk itt egy suliba járunk, és néha majd úgy érezzük, mintha nagyon régen ismernénk egymást. Barátok leszünk, és őszintén szeretjük majd egymást.
Szeretettel ölellek: Tara |
- január 31 2011 10:36:45
Köszönöm Tara!
remélem, így lesz...addig is ölellek szeretettel mamuszka |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
