|
 Vendég: 21
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Radnai István:
HIÁBA
 M
Már kisimúlt az arc, a biccentő izom merevsége még nem állt be. A szemhéját letakarták-e vagy lecsukódott?
Álla nem volt felkötve. Az egyik szemét, amellyel amúgy nem látott, csak a boncasztalon preparálják ki, így az arc sem lesz már olyan békés, mint a kórteremben, két órán keresztül, a lepedő alatt.
Hagyni kell kihűlni, mielőtt a boncsegédek a jégre tennék.
Mintha igent, mondott volna az életre, biccentett a fejével, ez volt utolsó ténykedése. A rémült betegek mesélték, ahogy a feje megmozdult.
Már egyébként is csendben volt. Időnként morfium.
A betegek rémülete nem a betegtársukért való aggódásban gyökerezett.
A vég megrendítő lehet egy egészségesnek. Sajnálatot vált ki. A távozó iránt, a családja, a hátramarodottak iránt, akiknek kicsattanó egészsége néhány napra elszürkül. A temetésig.
Ha fekete ruhát veszel, szürkés reflexeket mutat az arc, a fehér ingtől elsápad, elhalványodik. Mintha a vér a lábadba folyt volna le, amely még a talajon áll, míg a koporsó alatt üreg tátong. Gödör, sarrkosra kivágva. Vorschriftos, szabályos mélységben, hogy a talajvíz, a humuszsavak, az agyagásványok munkájukat elvégezzék. És a talajlakó élőlények?
A koporsó ellenáll a földhányás roppant terhének. A földhányás lassan töpörödik, mint a földig hajló anyóka, akinek gerincét megroppantták az évek.
A betegek rémülete a saját állapotuknak szólt. Még paraván sem volt, a betegek, ahogy voltak, ki pongyolában, ki hálóingben a folyosón, mintha vágtáztak volna? De az orvos elől nem lehet menekülni. Itt az orvos - a halál.
Nincs sürgősségi hívás, nincs mentő, nincs műtő, nincs nővér, aki elvigye az ágytálat.
A magukról megfeledkezett betegek dohányoztak, kattogó öngyújtók jelezték a másodperceket, amelyekkel rohamosan rövidül az élet. Még, amikor mesélték is, tágra nyílt fekete szembogaruk, nem törődve a magas ablakokon beáramló nyári fénnyel, ügyet sem vetve az alig rezdülő levelek, mégis remegő árnyékával.
Vagy a saját árnyékuk remegett, mint az éjféli kísértetbe botló földi vendég a folyosón. Ez nem skóciai kastély volt, ahol a véres testvégyilkosságok, mint trónviszályok, a történelemből visszajártak, hogy borzongjon az olvasó és emelkedjen a példányszám.
Itt kezzel foghatóan jelen volt a halál, személyesen, de hozzáérni, csak a nővér! Még a gyászoló is illetődően hátrahőköl, ha saját kezével emelte is meg a szemfödelet.
Pedig addigra a ténnyel teljesen tisztában van és a dörömbölő földdel, a zakatoló szív is megnyugszik. Zakatol? Ez akár valami mozgásra, helyváltoztatásra, haladásra utalna. A láb, mely futni - a hűlő test mellől, mert tudatára ébred.
De itt a kórház steril bűzében. Itt valami földöntúli kábulat vesz erőt az erős, egészséges rokonokon, akik hiába jöttek látogatni.
Erős izgalom vesz erőt a sorstársakon, van, aki a mellékhelyiségbe zárkózik, kétes eredménnyel. a zsigerek olykor megtréfálják, olykor meg elöntik, maradni, maradni! Az egyetlen biztos pont. Minden esetre a nővér, mire előkerül, nemcsak a lecsupaszított, éhes ágyon cseréli a lepedőt.
Valakinek eszébe jut papot hívni, taxival, oda-vissza, amíg az ágyon fekszik, a lélek, amelyet senki még nem fogott a kezében, de van, mert érzi... A lélek a falak közt, a bőr és a csontok boltozatában? A bordák közt, a szív helyén, vagy az agyban, ahol feketére fagy a vér és víz..
Könnyben úszik a lélek, vagy közöttük van, akik körülállják. szürkülnek az arcok, lehervad a kicsattanó egészség.
A folyosókon a fehér köpenyek közt, melyek, mint kísértetek éjféli árnyai, elsietnek, arra a kórteremre lehetőleg többé rá se nézve, ahol az eleven kudarcuk hever holtan. És még nézniük kellene két órán át, amig habos fehéren fel nem húzzák a lyukas ágyneműt. Pedig nem érdemes, a kórházi ágy éhes, felfalja, akit ráfektetnek, hiába jagat. A lepedőt sodrony helyett deszka támasztja, a matracból rég kihullott.. Mi is, mi most a protokol, a szabályos, lószőr, afrik vagy műanyagszivacs? Mindegy, összeroskad a generációk alatt, akik ide halni járnak.
Ma senki sem hiszi az osztályon, hogy itt valaha meg lehet gyógyulni! Ezért hát az is rágyújt, aki úgymond - az egészsége miatt - leszokott. Mert szembesült. Nincs tovább, nincs tovább.
Meghőmérőzik a holnapi halottat, betolják a vacsorát, érintetlen, az éjjeli szekrényen, még reggel is. Az új beteget a folyosóról bezavarná a nővér.
De akkor a mosdatást előbbre hozhatná, nem a váltás előtti órában és reggel újra.
Csoszognak a papucsok, csattog a lerakott műkő, feljött az már, alig valamelyik ül biztosan a helyén.
A lámpák égnek az ajtók felett, mint az örökmécs. |
|
|
- február 02 2011 11:02:24
 rapista! Gratulálok !
Pontosan úgy írtad le az egész procedúrát, ahogy az történik!
Átéltem Drága Anyám eltávozásának fájó emlékét! Órákig ott voltam Vele, holt arcát csókoltam, nem engedtem elvinni, Nővéremet megvártuk, belátó volt az orvos, tudta, hogy jöttem minden nap!
Életem legszörnyűbb élménye, de a legboldogabb az, hogy mikor még beszélni tudott azt mondta nagyon szeretlek, kétszer és amikor már holtnak nyilvánították, akkor nekem még tartogatott egy sóhajt!
|
- február 02 2011 16:46:59
Hiteles ábrázolása a jelenkor egészségügyi viszonyainak, mélylélektani megjelenítése az elmúlással való szembesülésnek. Minden rezdülésében átélhető, és szívbemarkoló a történet. Gratulálok!
Üdv, Feri |
- február 02 2011 17:24:11
István!
Momhatnám azt is erre az irásra riport a halál előszöbájából. Nagyon jól irtad meg. Némi.nemű fogalmam sajnos van a magyar ehészségügyről és a viszonyokról mert az anyósommal megtapasztaltam. De azt akkor is furcsáltam hogy nincs egy normális ágy és amolyan dikóra fektetik a halálraitéltet. Szörnyú és többek közt ezen is kéne végre változtatni mint annyi máson is |
- február 02 2011 19:58:25
Kedves István!
Nagyon szépen, érzékelhetően és meghatóan írtad le a halált, s ezzel együtt az halál előtti, majd a halál utáni pillanatokat, és azt, hogy ezekben az esetekben ki, hogyan viselkedett.
Talán még az orvosoknál sincs arra "recept" előre megírva, hogy ők hogyan viselik, (gondolom, nekik sem mindegy, hiszen ők is csak emberek), s köztük is van érzékenyebb és erősebb idegzetű.
Az egészségügyben is nagy változások előtt állunk, és kíváncsi leszek, hogy mennyi előrehaladás lesz.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- február 02 2011 22:22:24
Remélem, hogy történik valami pozitív!
Bár lenne több pénz, az akarat úgy tűnik megvan!
Sajnos számos közeli hozzátartozóm közül csak a 90 éves nagyanyám halt meg a saját ágyában - ő járt jól!
Ez igencsak szomorú, hiszen - elvileg - a kórházak lennének arra rendelve, hogy gyógyítsanak és, amikor ez nem lehetséges ENYHÍTSÉK, ne súlyosbítsák a haldoklást!!!!  |
- február 03 2011 17:47:13
István ez a történet nekem hátborzongatóan ismerős, mert saját tapasztalataim alapján jónéhányszor átéltem minden mozzanatát a kórházak /sokféle és sok helyen/ - életének, a magára hagyottságnak, halál közelségének, az ápolók szenvtelenségének /kivétel van azért/ - és megvallom, nem reménykedem javulásban, ha nem vesztem el eszméletem, itthon akarok meghalni. Kiegészíthetném t
bemutató írásodat sok keserű adalékkal, amit láttam, hallottam, tapasztaltam, amiért már én is a halál küszöbére értem...
Mesteri leírás, de a tartalma....nincs is rá szó, mennyire megdöbbentő még nekem is
üdvözöllek szeretettel mamuszka |
- február 03 2011 18:34:42
Megrendítő, szívbemarkoló írás, és időszerű. Tegnapelőtt a Néplapunkban megjelent egy cikk, miszerint 200.000-el le KELL csökkenteni a rokkantnyugdíjasok számát. Talán emelni kellene egy nagy hegyet az ország közepén, felírni rá, hogy Taigetosz és arról ledobálni a beteg embereket! Nincs pénz! Közben milliárdok szállnak el ki tudja hová. Idős, gyógyíthatatlan betegek akik megteremtették a nyugdíjat a munkájukkal hunynak el méltatlan körülmények között.
Nagyon élethű az írásod kedves István. Gratulálok!
Szeretettel: Tara |
- február 04 2011 11:48:49
Felvettem a szemüvegedet,- nem azt amit nem találsz  és láttam világodat, azt a profizmust, amivel láttatsz és éreztetsz...A téma ellenére, vagy épp pont azért,- élmény volt Téged olvasni...
Nem tudom miként lehet ily témákról ilyen mélységgel írni, de nekem elképzelhetetlen erőfeszítésembe kerülne, hogy kellő távolsággal eltartsam magamtól , ami valójában szoros közelségben áll velünk...
Ölelésem!
szí |
- február 04 2011 15:16:22
Remek írás... a téma is kemény, és remekül láttattad minden ellenére az egészet.
Szeretettel.
Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
