|
 Vendég: 79
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 MM
patakikatalin: Harmatcseppek/Muflonok
Első találkozás
Tudtam, hogy itt vannak, gyermekkorom szép világában, de még nem volt szerencsém találkozni velük. Egészen más dolog hírből hallani valamit, mint személyesen meg tapasztalni, és az események részesévé válni. Mihálynak köszönhetően sokat tudtam az erdők mélyén meg húzódó titkokról. Amikor én még kislány voltam ő nagyfiúnak számított előttem. Négy évvel idősebb, okos, értelmes gyerek, igazi játszó pajtásnak való. A nyári nap melege boronált össze minket három hónapra, a gondtalan vakációra. A fiútestvérek a fővárosból érkeztek a vadászkastélyba, én pedig a közeli kis városból. Dél előtt hárman játszottunk a patak vizében, gátat építettünk, és a sziklák mélyedéseiben cigányhalakat fogtunk. Nyári zápor után a kukoricatáblák végében meg állt a langyos víz, akkor pedig ebihalakat gyűjtöttünk befőttes üvegekbe. A park szélénél, ahol a tölgyes erdő elfogy, fa rönkökből kuckót építettünk, aratás végeztével a bála volt az építő anyagunk. Soha nem talált tétlenül az Ördög.
Mindig foglalkoztattuk magunkat majd neki lódultunk a közeli hegyeknek. Fürgén kapkodtuk tornacipős lábaink, így ebédre vissza is tértünk, ami pontosan 14 órakor volt tálalva. Kézmosás után ettünk is, mint az éhes farkasok. Igaziból a délutánok jelentettek izgalmas örömet, hiszen Mihály magával hívott az esti cserkelésekhez. Csöppnyi lábam hangtalan, zajtalan követte a fiú lépteit. Az életem során ő volt az egyetlen, aki után rengeteget mentem. Tölgyes erdő, fenyves erdő, hegyi rétek, vízcsobogás, szajkó hangja… a barátom nyitott fülekkel és nyitott szemekkel ment előttem, bottal a kezében, miként az öregek cselekszik. Ha ő meg állt, én is mozdulatlan lettem, így nem maradtam ki a látnivalókból. Őzek szökelltek, disznók fújtattak, szarvasok csörtetnek, nyitott könyv volt az erdő élete. Gyönyörűséges naplementék a hegyek oltalmában, a fények bronz vörösre festették hullámokat rejtő hosszú hajamat. A gyermekkorra szánt idő hamar elfogyott. A felnőttek hamis útján botladoztunk, ám a vadászkastélyba mindig meg tértünk, erőt meríteni kuszálódott életünkhöz. Furcsán néztünk egymásra, ha gyermekeink is ott álltak mellettünk.
Létezett bennünk egy másik világ, ahol mi voltunk a gyermekek, oda önző módon nem engedtünk be idegeneket. Ha személyesen nem sikerült találkozni, ám hírből tudtuk, hogy ott voltunk az öreg falak között. Ilonka közvetített. Az is természetesnek tűnt számomra, ha nyikordulva nyílt a szalonajtó, és Mihályt láttam megjelenni. Évszakok illantak tova úgy, hogy Kristóffal nem hozott össze a sors, ám mindig érdeklődtünk egymás hogyléte felől.
Az öreg sparheltba pakolom az imént hasogatott odvas fát, amikor autó zúgására leszek figyelmes. A vendégek fogadására ki megyek az épület elé és kit latnak szemeim? Kristóf érkezett meg a daliás fiaival. Szemem sarkából egy meg szökött könnycseppet maszatolok szét. Az esztendők múlása reánk pakolta maradandó nyomait. Ez a középkorú férfi meg vállasodott, szöszi haját elhullatta szálankét, gondolatonként.
Tudom én sem úsztam meg tünet mentesen, hogy a gyermekeink fel nőttek. A rézvörös hajat a kozmetika ipar garantálja meg bízható minőségben. A barna szemek szomorúbban néznek a kuszálódó világra, a tisztán látást szemüveg segíti esztétikus keretben.
Az arcomról az ifjúság sugara tovaillant a gyermekeim mosolyába.
Tiszta szívemből hiszek a gyermekkorom örökkévalóságában, a kristálygömb színes ragyogásában. Mindhárman túljutottunk egy fél évszázadon, -és egy rendszerváltáson- ám sajnálattal tapasztaltam, hogy a „fiúk” kristálygömbje darabjaira hullott. Van szép autó, akad mobiltelefon, gyorsan fejlődő technika, ám elveszettnek látszik a gyermekkor mesevilága.
Értéktelen kacattá lett az emlék, nyűggé lett a petróleum lámpa fénye, a kandalló pattanó melegsége, a fenyőfa gyanta illata, mely megérinti a nagyszoba négy falát. Nyári esték, amikor a telihold fényében jókat birkóztunk a csillagragyogásos réten. Augusztusban ott ültünk a glicinia zöld levelei alatt a kispadon, és kíváncsian kémleltük az eget, hullnak e már a csillagok. A parkban eső után megjelentek a sárgafoltos szalamandrák, a háromlevelű lóherén ott ugráltak a cseppnyi leveli békák. A békalencsés tó partján üldögéltünk, -középütt a szigeten egy kápolna őrzi őseink lelkét- nagyokat csaptunk a vérünket szívó szúnyogokra, a kövek csobbanására megnyílt a víz felszíne, majd a világos zöld függöny visszarendeződött. Régen volt, nagyon rég.
A vadászkastély is bezárta előttem nehéz tölgyfaajtaját, belülről a reteszt is rátolták. Nem terjeng petróleumszag a falak között, vizet sem kell a kerekes kútból húzni, piros nagy vödörrel. Szép autók állnak az ablak előtt, én pedig a gyöngyharmatos fűben lépkedek, és a megcsonkított kápolnához fölmegyek. A száraz tómeder körül sorban dőlnek ki gyermekkorom szem tanúi. A rács mögött a márványtáblákon már ismerős nevek, melyek jó és rossz emlékeket keltenek életre, már valósághűen érzékelem: szófoszlányok, illatok lenge suhanását élem át újra. Letűnt egy világ aminek részese voltam.
A valós emberi kapcsolatokat átvették a gépek, az Internet és a világháló. Egyetlen gombnyomással távoli idegen országokba járhatsz, ám a pár kilométerre található öregedő barátnődet elfelejtetted. Őhozzá személyesen kellene eljönni, hiszen az erdőt járja (már ami megmaradt!) a vadakban gyönyörködik. (már amit nem lőttek ki!) Az ő napjait nem a gépek irányítják, hanem a saját akarata, emlékei. A falusi emberek lassan a szívükbe zárták a „hegyjáró asszonyt”, aki magányosan ballag a hegyek gerincén, ami egyre időigényesebb.
Ám a látszat csal, az életem hátizsákjába sok érdekes dolog van bepakolva, amit időről-időre előveszek, és újra idézem. Az erdőn járva nem érzem a magányt, hiszen szünet nélkül tanít. Látni és gondolkodni, elemezni és értékelni. Van-e jó és rossz? Mi végre történnek a dolgok? Nekem jó legyen, másnak jó legyen? Miért találkozunk, majd válunk?…
Fekete esernyő alatt lépkedek, fenyőfák tűlevelein lecsusszanó gyantaillatos esőcseppek. A látóhatár öt méterre korlátozódik, az erdei ösvényen ott téblábolnak a muflonok. Vonulnak lefelé a Világos -oldalról, át a Tóthegyesbe, egy völgykatlanon át. Baloldalt alig pát méterre tőlem, muflon gyerek béget a mamája után, mert egyre sűrűsödik a vízpára, ami az ő látását is nagyon zavarja. Mozdulatlanságba merevedek, csak a szememmel követem az eseményeket és hallom, amint az ernyőmön dobol a víz. Végtelenül boldog vagyok, mert sikerült muflonokat látni személyesen is. Évtizedekkel költöztették őket a Mátrába, majd alaposan elszaporodtak, így jutott a nyugati csücsökbe is 1970 után. Az első egyedeket 2000 őszén csodálhattam meg a leereszkedő köd oltalma alatt.
Glica |
|
|
- február 05 2011 14:38:21
Látod, Gilca, neked nálam nagyobb szerencséd volt. ÉN emberi távolságból" sohasem láttam muflont. szabadon.
És a vadászkastély... A nagy-nagybátyámtól, aki Diósjenőn volt erdész, évtizedekkel ezelőtt kaptam néhány fényképet. Köztük olyan vadászkastélyét, amely teljesen leégett.
vadászüdvözlettel Domokos  |
- február 05 2011 14:45:25
Kedves Glica!
Hogy feledhetnéd azt a csodálatos gyermekkort. Hiszen benne éltél a tájban, s látod én csak látogató voltam ott mégis elevenen él bennem az a csoda, ami ott terem. Milyen igazad van. Bejárunk idegen tájakat, elragadtatással csodáljuk, pedig itt is van bőven érték, amit érdemes lenne felkeresni. Sajnálom, hogy szomorúság költözött Beléd emlékeid helyét bejárva.
Szeretettel ölellek: Tara |
- február 05 2011 14:56:06
Glica!
Szépen írtál élményeidről, gratulálok! Olyan jó visszaidézni az ifjuságukat!
Szeretettel üdv: Pircsi |
- február 05 2011 15:22:41
Szomorúság? Az én vadászkastélyom nemég le, nem dől össze, duruzsolnak benne a cserépkályhák,és a fehér kandalló. Boldog vagyok, hiszen nekem mesélnek a falak....
Minden szobájára irtam egy szép történetet. Az az öreg ház, csak adott, és adott! Történeteim soha ki nem fogyó szinhelye...
Örülök,hogy szivesen olvassátok.( a gyermekeim is!)
Sok puszi:Glica |
- február 06 2011 13:36:34
Kedves Glica!
Örülök, hogy megint kirándulhattam Veled a múltba és a jelenbe.
Én még nem láttam élőban muflonokat, csak képeken és filmekben. Te nagyon szerencsés "erdei asszony" vagy, és csak azt tudom kívánni, hogy még nagyon sokáig járd az erdőket, még ha csak gondolatba is teszed. Hiszen annyi sok szép emléked van, hogy nem győzöd nekünk közreadni.
Mint írod is hozzászólásodban, "az öreg ház, csak adott és adott!"
amely "történeteim soha ki nem fogyó szinhelye".
Én is így gondolom!
Örülök, hogy olvashattam ezt is!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- február 06 2011 20:26:05
Harmatcseppenként adom a muflon történeteket... Igy az is olvassa, aki a "hosszú" irásokat nem szivleli....gondolom én!
Szeretettel:Glica |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
