|
 Vendég: 117
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
III. Fejezet
2010. május 6.
 M
Reggel nem volt időm írni, úgyhogy most írom le a mai nap folyamán történteket. (eddig)
Korán keltem. Egyrészt bennem volt még a tegnap éjszaka izgalma, másrészt el akartam kerülni Anyuval a találkozást. Hatkor már felkeltem, majd a reggeli teendőket követően, minél halkabban próbáltam kisurranni a házból. Csütörtök van, nincs suli, ergo Anyu nem fogja kérdezni, hol császkáltam egész délelőtt. Először kimentem a Duna-partra. Úgy döntöttem, hogy a szakadt pólómat kidobom majd valamelyik útszéli kukába. Így legalább hazudnom se kell.
A rakparton sétálva rengeteg dolog jutott eszembe. Ilyen hülyeségek, hogy „meg kéne enni egy fagyit, mert lehet, ez lenne az utolsó”, „sosem tanultam meg dobolni, pedig akartam”, meg csupa effélék. Szánalmas vagyok. Mindegy.
Aztán sokat gondoltam Orsira. Néztem a sétáló párokat, és arra gondoltam, hogy egy héttel ezelőtt még mi is egy ilyen sétáló pár voltunk.
De tényleg rengeteg minden járt az eszemben. El is repült az idő. Megdöbbenve vettem észre, hogy már két és fél órája kint vagyok a parton, úgyhogy indulhatok Danihoz.
Félórányira lakott onnan ahol voltam. Elsétáltam hozzájuk, majd felcsöngettem. Nem volt otthon senki. Leültem a lépcsőre és vártam. És elaludtam. Dani nevetésére ébredtem
- Ne itt csövelj!
- Kedves – válaszoltam mosolyogva – merre jártál?
- Új húrt vettem a gitárhoz. Nem mondtad, hogy jössz.
- Tudom. Nem voltál tervbe véve… csak… gondoltam felugrok.
- Baj van? – kérdezte – Orsi?
- Nem. Mért lenne? – válaszoltam tettetett méltatlankodással – csak akkor látogathatlak meg, ha baj van?
- Hát… Mostanában nem nagyon jössz…
- Elmenjek? – fortyantam fel.
Valamit észre vett. Nagyon jól ismert. Talán jobban, mint Orsi, ezért még inkább próbáltam úgy viselkedni, ahogy szoktam. Nézett. Hosszan. Majd megszólalt.
- Na, gyere. Van sör.
- Oh, csábító, pedig már indultam volna haza – vigyorodtam el.
Amíg mentünk fel a lifttel végig azon gondolkodtam, hogy neki elmondom. Valakinek el kell. De összeomlana. Cinikus, narcisztikus parasztként viselkedik, de tudom, hogy igazából mi van a szívében. Legalább annyira ismerem, mint ő engem.
Kimentünk az erkélyükre. A sör hideg volt, a nap sütött. Egy csodálatos csütörtök délelőtt lehetett volna, ha… De nem volt az.
Beszélgettünk hosszasan, mindenféléről. Aztán a nőkre terelődött a téma. Tudtam, vele nem csinálhatom meg azt, amit Orsival. Bármilyen bunkó lennék, inkább elröhögné magát, minthogy kidobjon.
És egyszer csak csend… csak ittuk a sört és néztünk ki a fejünkből. Sosem volt köztünk kínos a csend, de én akkor úgy éreztem. De lehet, csak a bennem dúló érzelmek miatt, nem tudom. Össze voltam zavarodva és nem tudtam mit mondjak, vagy, hogy kezdjek neki.
- Kidobtam Orsit
- Mért nem vagyok meglepve? Min balhéztatok össze megint? – és megjelent arcán a jól ismert gunyoros mosoly.
- Nem balhéztunk… Ki dobtam… Nem szeretem. – meglepődtem mennyire egyszerűen mondom ki ezeket a szavakat
- Etesd be másnak. Mi van ma veled? Fura vagy ma…
- Mindegy… Figyelj… eltűnök egy időre teljesen… ne keress én se foglak. Majd megértesz mindent.
- Nem biztos, hogy meg akarok. – kortyolt egyet a söréből és semmilyen módon nem jelezte, hogy megérintené a kijelentésem. – Akkor? Mész? Várok valakit…
- Aha, persze, majd beszélünk…
És eljöttem. Tipikus. Ha elmondtam volna neki, akkor sem reagált volna másképp. De tudom, hogy miután eljöttem, egész estig gitározott. És nem jött hozzá senki…
Anyuval végül nem sikerült elkerülni a találkozót, de úgy tett mintha nem történt volna semmi. Na, mindjárt folytatom csak teló…
Nagyim volt, anyu mégis elmondta… köpni, nyelni nem tudok a dühtől. Legszívesebben leordítanám. A mamám nagyon kiborult, zokogott és mondta, hogy majd programozza, hogy jobban legyek (nagy agykontroll hívő, én is hiszek benne, de azért a realitás talaján… nem hiszem, hogy egy agyműtétet pótolna). Nem tudtam megnyugtatni, úgyhogy minél előbb leráztam, és elköszöntem. Anyu elment fürdeni. Nem csinálok balhét, inkább megint elmegyek sétálni. Majd valamikor éjszaka haza esem és írok, ha még lesz erőm.
Na, haza értem… reggel öt óra van. Nagyon durva éjszakám volt. Mint írtam tegnap, kitaláltam, hogy vészeljem át ezt az egészet. Sok ésszel arra gondoltam járom az utcákat éjszaka, és ha baj van, segítek, mint tegnap a nénin. Neki indultam céltalanul, mint előző este, aztán kitaláltam, hogy a szórakozóhelyek közelében mindig van balhé. Direkt feketébe öltöztem, kapucnis pulóvert vettem fel, úgy gondoltam így „beleolvadok az éjszakába”. (Hú de röhejes lehet ez olvasva, leírva se semmi… bocs utókor). Na, szóval elmentem Budapest legnépszerűbb discójához, megálltam a hellyel szemközti sarkon és vártam. Soha nem jártam ilyen helyekre (egy bevált szórakozóhelye van a baráti körömnek, de az kisebb, szolidabb és családiasabb). Kb. másfél órán át vártam, addig figyeltem az embereket. Minden discóba járó sztereotípia felvonultatta magát. A műnő akinek a miniszoknyája alá csak az nem lát be aki nem akar, a kopasz izomagyú, aki be akart látni ezen nők szoknyája alá és az ecstasytól túlpörgött felzselézett hajú gírnyó aki már nem is látott semmit. Vicces volt nézni ezeket az embereket és szántam őket, mégis bármit megadtam volna, hogy most valamelyikük életét élhessem. Aztán megvillant egy szőke hajzuhatag, és egy ismerős alakot láttam. Orsi? Nem az nem lehet, ő nem jár ilyen helyekre. A pulzusom kétszeresére ugrott és automatikusan elindultam felé. Nem az agyam vezérelt, valami több annál. De biztos, hogy nem ő – gondoltam. De a ruha is annyira ismerős volt, úgyhogy csak mentem. Mire odaértem ő már bejutott, és én senkit nem figyelve indultam volna utána, amikor visszapattantam egy akkora karról, mint az én egész testem.
- Hova, hova? – egy biztonsági őr nézet le rám, úgy három méter huszonöt centi magasságból és a tekintete nem jelzett semmi jót.
- Ja a jegy… - jutott eszembe.
Megvettem a (nem kicsit drága) jegyet és úgy haladtam büszkén a biztonsági őr felé, mint aki a világ legnehezebb elvárásának felelt meg.
- Na így már jobb – eltépte a jegyet, majd eddig hallgatag társa végig tapizott, hogy van-e nálam valami, aminek nem kéne nálam lennie.
- Mehetsz – vetette oda.
- Kössz – válaszoltam, próbáltam lazának tűnni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Bementem. A hely három szintből áll. Egyből a retró zene felé vettem az irányt, mert tudtam, ha tényleg Orsi volt, akkor csak ott lehet.
Ebben a helyiségben aránylag normális kinézetű emberkék voltak, és elég kevesen is, úgyhogy nem tűnt nehéznek, hogy megtaláljam őt. Kb. tíz perc múlva meg is találtam egy kerek kis dohányzó asztalnál ült egyedül és Baileys-t iszogatott. (Orsi kedvence) De nem ő volt. Megdöbbentő volt a hasonlóság. A testtartás, ahogy szívta a cigit, ahogy a poharat a szájához emelte. Mind olyan mozdulat volt, ami már szinte a retinámba égett. De az arc más. Nem volt az átható kék tekintet, az édent jelentő huncut mosoly. Csalódottság járta egész testem, lelkem, de valamiért úgy éreztem maradnom kell. (Talán az járt a fejemben, hogyha már Orsit nem láthatom, egy hasonmás is megteszi… fura… nem tudom…).
Vettem egy sört majd leültem az övével szemközti asztalhoz, és figyeltem. És nem őt láttam, és egy idő után nem egyedül. Azt láttam, hogy ő Orsi és, oda megyek hozzá mellé ülök, megcsókolom…
- Te mért bámulsz? – mintha villámcsapás ért volna úgy révedtem fel bambulásomból.
- Nem akartam, bocsánat… én tényleg csak… - valamiért úgy éreztem mentegetőznöm kell, pedig nem vádlón tette fel ezt a kérdést, csak mintha az időjárásról kérdezne. Ráadásul végül tényleg csak bambultam és nem is őt figyeltem…
- Jól van, nyugi, ne görcsölj! – mosolyodott el – Leülhetek? – de már le is ült – Szilvi vagyok.
Még mindig nem tértem teljesen magamhoz az ábrándozásból, és az is meglepett, hogy aki miatt idáig bejöttem, csak úgy odajött és megszólított. Megpróbáltam értelmes fejet vágni, és úgy válaszolni.
- Emil. Egyedül vagy? – kérdeztem
- Idáig engem néztél, nem tűnt fel? – mosolygott tovább… fura mosoly volt, kezdtem úgy érezni, hogy egy kicsit sok volt a Baileys. – amúgy a barátnőim valahol elvannak. Nekem meg nincs kedvem táncolni. De te… hát nem pont úgy nézel ki mint aki ide készült…
És elkezdtünk beszélgetni. Több mint egy órán át beszélgettünk. Eleinte komoly dolgokról, aztán folytatta az ivást és a végén már csak röhögcsélt. Aztán megpróbált megcsókolni, és ahogy elfordultam, hogy ne jöjjön össze, az ölembe borult, és elaludt. Nem tudtam mit csináljak. Finoman úgy helyeztem, hogy a vállamon legyen a feje, és vártam, hogy felébredjen, vagy jobban legyen. Fél háromkor a hely elkezdett ürülni, és az egyik biztonsági őr odajött és érdeklődött, hogy a „hölgy milyen állapotban” van, de éreztem a hangján, hogy ezt azt akarja jelenteni „jó lenne, ha mennétek”. Elindultunk, a kijártatnál az egyik biztonsági őr utánam vetett egy "Bátor gyerek vagy öcsi”-t de nem tudtam mire vélni, úgyhogy nem foglalkoztam vele. Hívtam egy taxit, és míg vártuk, megpróbáltam legalább annyira feléleszteni, hogy az úti célt megtudjam. Végül is valamit motyogott, ami értelmesnek tűnt. Megjött a taxi, beszálltunk nagy nehezen, megmondtam a címet, majd indultunk. Szóltam a sofőrnek, hogy óvatosan hajtson, ha nem akar huzatot tisztíttatni. Nem értékelte kedvességem, úgy sajnálatomra az út alatti bájcsevejnek befellegzett. De legalább lassan hajtott. Út közben újdonsült barátom felébredt, egy kicsit kijózanodott, és most valamiért rémültnek tűnt. Lassan megérkeztünk. Szilvi közelebb hajolt, (először azt hittem megint merényletet tervez az ajkaim ellen) adott az arcomra egy puszit és megszólalt.
- Köszönök mindent Emil, rendes srác vagy, de ne szállj ki kérlek.
- Ne viccelj, alig állsz a lábadon, én meg megfogadtam, hogy ha ágyig nem is, de kapuig elkísérlek – villantottam egy félmosolyt. ( Orsi szerint a félmosolyommal majdnem mindent elérhetek…) Ugyanolyan rémült maradt. A taxi közben megállt, megérkeztünk.
- Nem értesz semmit, a kocsiban kell maradnod. MUSZÁLY, nem sodorhatsz mindekttőn…
- Hé, főnök nézd csak meg jött a kis éjjeli madarunk, és úgy látom hozott magával egy kis donyguant vagy hogy is hijják. (jgondolom Don Juan-ra gondolt…) – és a hanggal együtt benyúlt egy óriásfenyő méretű kéz Szilviért.
- Na, akkor gyere te is – és értem is benyúlt egy óriásfenyő kéz.
Három alak állt a kapualj előtt, ahol megálltunk a kocsival. A két kedves segítőkész óriásfenyő ember (akik szinte a discós kidobó emberek ikertestvérei voltak, csak kevesebb szeretett fénylett értelemtől csillogó szemükben…) és egy náluk valamivel kisebb srác, gondolom ő hallgatott a beszédes és egyben igen gyönyörű „főnök” névre. Üvölteni kezdett.
- Hova a francba tűntél? Ha jól tudom nem engedtem meg, hogy elmenj táncolni! És ki ez a kis buzeráns, akit magaddal hoztál?
- Mondtam neked tegnap este és elmondom most is: nem te mondod meg, hogy hova megyek, mikor és kivel. – válaszolta visítva Szilvi.
- Szeretem, amikor ilyen kis tüzes vagy cicuka, de ennek nincs még vége. És te kis köcsög. Rámozdultál a nőmre? – ez már nekem szólt. De olyan hirtelen jött a váltás, hogy köpni, nyelni nem tudtam. Ráadásul óriásfenyő-emberrel úgy megszerettük egymást, hogy el sem eresztett. Sőt. Szorosabban fogott. A habozásom, és Szilvi feleselése, eléggé felbőszítette, ahhoz, hogy rajtam vezesse le a „főnök úr” a pillanatnyi frusztrációit. Megütött. Nagyon. Fájt. Nagyon. És egy kicsit el is bóbiskoltam szelíd érintésétől. Szilvi sikítása térített magamhoz.
- Ne bántsd, nem érted, csak berúgtam és vigyázott rám. Egy újjal sem ért hozzám. Csak segített értsd már meg – a végét már kedves párja karját ráncigálva zokogta, de úgy látszik, megértő fülekre talált síralma. (hál’ Istennek)
- Ja az más – vigyorodott el – akkó’ jó fej srác vagy. Na engedjétek el, mi meg menjünk be Cicu. A taxit meg én állom. A haza utad is. – ezzel odament az autóhoz, és egy kisebb összeget nyomott a sofőr kezébe (anyu fizetésének felét). Míg ezzel foglalatoskodott Szilvi odajött hozzám.
- Köszi mindent, ezért mondtam, hogy ne szállj ki – óvatosan elmosolyodott.
- Szép pár vagytok – jegyeztem meg.
- Ne ítélj el! Csak…valahogy így alakult…de tud ő jó ember is lenni… - elpirult – na szia Emil. Vigyázz magadra, aztán lehet, még összefutunk.
Nem hinném. Illetve remélem nem. Azért udvariasan intettem és eleresztettem egy félmosolyt. Beszálltam a taxiba és haza jöttem, lezuhanyoztam, majd leültem írni a naplót. De ezt az egészet már tényleg nehéz lesz eltitkolni. Felrepedt a szám, úgyhogy valamit majd ki kell találnom. Ez nehéz lesz. „Bátor gyerek vagy öcsi” – most már értem… Na mindegy, most alvás. Hosszú volt ez az éjszaka.
|
|
|
- március 19 2011 12:18:27
Van egy pár elütési hiba benne, elnézést kérek mindenkitől, már folyamatban a javítás. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
