|
 Vendég: 87
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ebben a novellában egy meglehetősen személyes és kényes témát érintek, akinek ez már "sok", attól elnézést kérek, nem szoktam ennyire kitárulkozni, de most muszáj volt.
 M
Ma reggel különös dolog történt. Bekövetkezett az, amit már nagyon régen vártam és amitől ugyanolyan régen is rettegtem: visszatért Ő. Nem mintha valami szörnyen sok ideje lett volna, hogy egyedül hagyott; egyszerűen csak minden nélküle eltöltött pillanat olyan könnyűnek, olyan édesen felelőtlennek tűnt, hogy időközben egész elfeledkeztem arról, hogy valaha is létezett. Lehet, hogy csak kitaláltam az egészet? – tettem fel magamnak a kérdést újra meg újra. A vele kapcsolatos emlékeim nagyon távolinak tűntek, a vele eltöltött idő pedig gondtalannak, de közben mégis rohadtul rémisztőnek, mert tudtam, minden egyes pillanattal, amit nélküle töltök, egyre inkább elvesztem önkontrollomat, egyre kevesebb akarat marad bennem. Nem tudtam, várjam-e azt a pillanatot, mikor visszatér, vagy rettegjek tőle; hát a mai reggel végül megoldotta a dilemmát még azelőtt, hogy el tudtam volna dönteni, szeressem-e vagy gyűlöljem.
Pedig a mai nap semmivel sem volt másabb, mint a többi. Épphogy egy picit volt reményvesztettebb, szürkébb a tegnapinál, pont úgy, ahogy mostanában az összes napom kicsit keserűbb az előzőnél. Reggel, mikor kinyitottam a szemem, akaratlanul a párnám alá kaptam a kezem: ideges ujjaimat agyam még félálomban a telefonom felkutatására küldte. Lassan előhúztam a kis fehér tokot a gyűrött párnahuzat alól és a fény felé fordultam, szemeimet fájdalmas összehúzódásra kényszerítve. Hirtelen már nem is érdekelt annyira, mi lesz a kijelzőn; mi van, ha mégsem keresett az éjjel? Mi lesz, ha a villogó fényjelzés helyett egy bambán és sötéten bámuló telefon képernyője néz majd velem farkasszemet, kissé gúnyosan és kárörvendően? Mindennél jobban szerettem volna, ha félretehetem az egészet és tovább alhatok - egy pillanatra még komolyan el is gondolkoztam a lehetőségen - , de ez a verzió azon kívül, hogy gyerekes és éretlen lett volna, nem oldott volna meg semmit, csak időlegesen elnapolom vele a problémát.
Nem hiába vívódtam ennyit magammal; valahol mélyen már tudtam, hogy nem keresett és hogy a nap folyamán se fog keresni. Talán soha többé. Talán már nem is én vagyok neki én, hanem elkezdett emlékszámba venni, mint a halottakat szokták. Táplálkozik emlékei apró morzsáiból, és közben egyre távolabb kerül tőlem, én pedig sikítani szeretnék, hogy nem haltam meg, nagyon is élő vagyok és szenvedek a hiányodtól, emeld fel azt a rohadt telefont, mert ez mindkettőnknek kínszenvedés, te szemét! – de nem fogok. Nem fogok, mert tudom, kivételesen most ő a jófiú, ő próbálja a helyes dolgot tenni. Tudom, hogy boldog a barátnőjével. Tudom, hogy a kapcsolatuk még közel nem haldoklik. Tudom, és mindig is tudtam, hogy nem fogja azt a lányt ott hagyni miattam. Úgy érzem, nem vagyok belé szerelmes, egyszerűen csak fáj ez az egész, fáj a hiánya, fáj ez a helyzet, ez a lealacsonyító, megalázó szerep, fáj, hogy annyira jól ismerem és annyira szeretem mégis, pedig rám ez nem jellemző. Én vagyok a plátói szerelmes, aki nem akarja jobban megismerni vágyakozása tárgyát, mert tudja, rögtön ki fog ábrándulni belőle. És tessék, most mégis máshogy van, és én nem tehetek semmit. Tehetetlenség, igen, ez jellemző rám mostanában. Nézem a képeiket, nézem az intim kis levelezéseiket a neten, hallgatom az apró pletykákat, felszívok mindent, mint a legmélyebb gyökér a talajban, és közben megöl a tudat, hogy nem tehetek semmit, mert nem akar engem igazán, és én sem tudom, mit akarok tőle, megöl, hogy több száz kilométer választ el minket egymástól hét közben és megöl, hogy tudom, valaki más öleli éppen helyettem. Valaki, akit szeret. Aki nem én vagyok. Mint éhes oroszlán, marcangol a féltékenység, ahányszor erre gondolok.
Akkor úgy döntöttem, ideje végleg lezárni az egészet. Nem keresett. És akkor mi van? Nem éri meg nekem, hogy miatta legyek idegroncs. Nem fogok rá gondolni, és kész. Helyesen teszi, hogy nem keres, és én is helyesen tenném, ha nem gondolnék rá. Kinéztem az ablakon; meleg napnak indult. Akaratlanul elmosolyodtam, mert eszembe jutott, végre felvehetem az új rövidnadrágomat, amit a héten vásároltam az egyik menő üzletházban. Az előző nadrágomból kifogytam, a 40-es méret már esetlenül lógott rajtam. Büszkén gondoltam arra, milyen sokat fogytam az utóbbi időben, és lám, érdemes volt ilyen keményen küzdeni, mert bár még csak április van, máris beleférek a 38-as nadrágba.
,,38-as? Erre olyan nagy az arcod? Mire vágsz fel vele, hmm? Az a méret a disznóknak való. Miért nem 36-os? Vagy még kisebb? Abba már nem tudnád beletuszkolni a hájas fenekedet, mi?!”
Egy pillanat volt csak az egész, majd ijedten el is hessegettem a gondolatot magamtól. Régen nem voltak már ilyen gondolataim, és nem is kívántam, hogy legyenek. Ez egy betegség, az agy betegsége, amitől nagyon nehéz megszabadulni, és ha már egyszer megtettem, nem szeretném Őt újra visszaengedni a tudatomba, hogy utána megint hónapokig, évekig küzdhessek vele. Olyan ez, mint a skizofrénia: ketten laktok egy testben. Ha sokáig nézed magad a tükörben, Ő bámul vissza, kritikusan és elégedetlenül. Ha feltépnéd a hűtőajtót és még a polcokat is kiennéd a helyükről, Ő fogja vissza a kezed. Ha ételért nyúlnál, Ő nyúl be helyette a táskádba egy szál cigarettáért. Ő, a céltudatos, számító éned, aki egy pillanatra sem hagyja, hogy elengedd magad. Ha ránézel egy finom ebédre, már nem az ételt látod; számokat és tápértékeket látsz, mert ő számol. ,,Hús 200, rizs 150, saláta 50, öntet 100, kávé tejjel 50”… És így tovább, minden egyes nyomorult pillanatban, ahányszor az evés szóba kerül. Pontosan tudod mikor, miből, mennyit eszel és pontosan tudod, mennyit szabad, hogy továbbra is fogyásban maradj. Kíméletlen és kegyetlen, ha fogyásról van szó. Mert neki az a mindene. A fogyás. Fogyás egyenlő tökéletesség. És Ő előbb ölne meg téged, mint hogy tökéletlennek lásson.
Kivánszorogtam a fürdőszobába, sokáig folyattam a vizet. Próbáltam nem gondolni rájuk, abban a távoli városban, a tőlem nagyon is távoli, boldog szerelmükkel. Gyűlöltem őket és magamat is. Sosem gondoltam volna, hogy valami boldogtalan szeretőként végzem, aki képtelen magát egyenesben tartani. Felvettem az új nadrágom, de már nem állt olyan jól, mint amilyenre emlékeztem: hatalmas volt benne a combom, a fenekem, a derékrésznél az anyag fölött úszógumi türemkedett kifelé. Minél tovább néztem magam, annál erősebb gyűlöletet éreztem a saját testem iránt. Ezért nem akar. Mert rajtam van ez az öt kiló.
,,Tizenöt, inkább…” – suttogta valami a fejemben.
- Hé, nem vagyok kövér, hallod?
,,Nem, nem vagy az. De vékonynak se neveznélek éppen. Apropó, vékonyság: láttad már a barátnőjét?”
- Igen, láttam. Mi van vele? – kérdeztem vonakodva.
,,Hogy mi van vele? Semmi. Csak éppen tökéletes az alakja. Tökéletesen arányos és vékony. Nincs olyan aránytalanul vastag dereka, mint neked, és”
- Ez legalább nőies - tiltakoztam erőtlenül.
,,…és gyönyörűen szabályos az arca. Semmi vastag orr, pici szemek, vastag száj,…”
- A vastag száj szexi – motyogtam magamnak, pedig határozottan vesztésre álltam. Igaza volt.
,,…de ami a legfontosabb: semmi hájhupli. Láttad már azt a tökéletes testet? Azokat a pici, formás melleket, lapos hasat, egyenes derekat, vékony combokat, azokat a…”
- Nem vagyok rá kíváncsi! – ordítottam. – Vedd tudomásul, én sohasem leszek olyan! Sohasem leszek szabályos, sohasem leszek vékony! Nagyok a melleim, vastagok a combjaim, a derekam nem egyenes, hanem homokóra, és a bordáim sem szúrták át soha az oldalam! Mindig is dús voltam, nőies, ilyen is maradok, és..
,,Mit ki nem találsz! Dús? Nőies? Kövér vagy! Nem vagy te semmi, csak egy dagadt kis”
- Elég volt, nem hallgatom ezt tovább! – kirohantam a fürdőből, be a szobámba, egyenesen a számítógép elé. Tudnom kellett, igaza volt-e az előbbi hangnak. Tudnom kellett, valóban olyan tökéletes-e az a lány, amilyennek beállította… Izgatottan meredtem a képernyő vibráló felületére.
Mikor tíz perc múlva megpördültem a székkel, már nem voltam egyedül. A kék fotelből, ahol az előbb még csak egy kupac szennyesruha trónolt, most egy nagyon is feltűnő jelenség vigyorgott rám gúnyosan és tettre készen.
- Szia – köszöntöttem némi alázattal a hangomban.
- Hello, édes. Na, mi a helyzet? Miért vagyok most itt? Ennyire hiányoztam? – És szemtelenül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, cigarettát húzott elő vadiúj táskájából és csak rágyújtott ott, a szoba közepén.
- Nem tudom. Nem vagyok benne biztos. Jó volt nélküled. De…
- De? – Húzta fel frissen szedett, tökéletes ívű szemöldökét.
- Szükségem van rád. Megtennéd, hogy nem gyújtasz rá a szobám közepén?
- Nyugi, nem lesz semmi gáz. Különben is, muszáj. Baromi éhes vagyok.
- Akkor miért nem eszünk valamit?
Kedves, kicsit gúnyos, kicsit elnéző mosolyát mintha elfújták volna. Az arca, amit addig gyönyörűnek találtam, most gonosz, kegyetlen görcsbe rándult.
- Mit mondtál? – Életemben nem hallottam még ilyen hideg, fenyegető hangot. Akaratlanul is kicsit összehúztam magamat.
- S…Se…Semmit.
- Na idefigyelj! És jól figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani! Itt senki nem fog enni semmit, csak amennyi feltétlenül szükséges és csak akkor, amikor már elkerülhetetlen. Éhes vagy? Jó! Gyújts rá! Igyál egy kávét! Rágózz! De ne egyél! Majd akkor eszel, ha én megengedem… És az nem mostanában lesz. Megértettük egymást? – Fenyegetően egyre közelebb lép. Kedvem lenne nyüszíteni a félelemtől.
- I…Igen, persze…
Ezzel kedvesen elmosolyodik.
- Akkor jó – mondja, és egy laza mozdulattal visszadobja magát a fotelba, ami persze meg sem nyekken alatta. Ha én vetődnék rá, biztos, hogy rögtön kettétörne.
- Miért vagy itt?
- Te csaltál ide. Azt mondtad, boldogtalan vagy.
- Azt mondtam?
- Igen. Azt mondtad, tökéletes akarsz lenni. Valakinél tökéletesebb.
- Kinél?
- Ugyan már, mindketten tudjuk, kiről van szó.
- És… Szerinted menni fog?
- Csak ha nagyon szeretnéd. Ha annyira szeretnéd, hogy többé nem adod fel.
- Kibírom, ha itt maradsz velem.
Sejtelmesen elmosolyodik.
- Maradok, amíg táplálsz.
- Táplállak?
- Igen. Az elmúlt pár napban nagyon megerősítettél.
- Én? De hát nem csináltam semmit, csak aludtam, futottam, tanultam, és…
- Ettél?
Nem emlékszem. Ami azt illeti, nem emlékszem, mikor ettem rendesen utoljára. A borzalmas hiány a lelkemben lekötötte minden figyelmemet. Arra nem maradt erőm, hogy táplálkozzak.
- Na látod…
Ásít, nyújtózkodik. Láthatóan fáradt. Amíg nem figyel, alaposabban szemügyre veszem. Ugyanaz az arc, ugyanaz a döbbenetesen szőke hajszín. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a gesztusok, ugyanaz a hang, és mégis más. Más, mint én, pedig Ő is én vagyok. Ugyanaz a test, de vékonyabb. Vékonyabb és formásabb és magabiztosabb. Látszik, hogy nem fél semmitől. Nőiessége teljes tudatában trónol a szennyesemen és dobol türelmetlenül vékony ujjaival hosszú combján. Ilyen akarok lenni.
- Fáradt vagy? – Kérdezem kicsit aggódva.
- Aha…
- Mitől?
- Tegnap buliztam.
Milyen régen buliztam már! Nagyon jót tenne most, ha kitombolhatnám magam.
- Legközelebb én is veled mehetek? – Kérdezem reménykedve. Öröm lehet egy ilyen csajjal bulizni. Válaszul azonban alaposan végigmér.
- Ahhoz még dolgozunk rajtad egy kicsit. Kövér barátokkal nem égetem magam. Plusz neked is rossz lenne, hogy minden pasi engem választana helyetted.
Bevallom, ez kicsit szíven üt. Csalódottan hajtom le a fejem… hogy egy másodperc múlva még eltökéltebben emeljem fel és nézzek a szemébe. A szemembe.
- Kezdjünk hozzá. Nem fogok rád szégyent hozni.
Büszkén elmosolyodik, és szinte anyai jóindulattal nézi, ahogy lesétálok a lépcsőn. Kicsit sóhajt, majd megrázza magát és utánam indul.
- Várj! Ugye tudod, hogy én csak egy űrt töltök ki? Hogy egy hiányt pótlok? Amint megcsörren az a telefon, ismét szeretni fogod magad és én ismét el fogok tűnni.
- Tudom. De addig is… Szükségem van rád. Szép akarok lenni.
Meghatódva odalép hozzám és átölel, nyugtatóan simogatva a hajam.
- Ígérem, szép leszel. Tökéletes leszel. Mindent megkaphatsz, amit csak akarsz. Én itt leszek veled. Segítek, hogy úgy érezd, elég jó vagy neki.
A család többi tagja már ébren van, mire leérek a lépcsőn. Az öcsém az asztalnál issza a teáját még félálomban, a húgom az előszobában sminkel. Anya a pultnál áll, azzal a kedves, gondoskodó arckifejezéssel, ami csak a legjobb anyákra jellemző. Mikor meglát, sugárzó mosolyra nyílik a szája. Gyorsan kiszed a pirítóból két szelet aranybarna kenyeret, megvajazza, majd fehér tányérra fekteti őket és kész művét felém kínálja.
- Jó reggelt, kicsim. Kész a reggeli.
Most rajtam a sor, hogy visszamosolyogjak.
- Köszönöm, de… Nem vagyok éhes. |
|
|
- április 05 2011 20:18:21
Kedves Thea!
A médiák évek óta manipulálnak minket, illetve azokat, akiket lehet. Már csak akkor vagy ember, ha fehérebbek a fogaid a fehérnél, ha tökéletes az alakod, márkás cuccokban jársz, és sikeres vagy. Csak épp a lényeg sikkad el. Ha valaki csak akkor szeret, ha ezeknek a feltételeknek megfelelsz, zavard el jó messzire! Keresd meg azt, akinek a belső értékeid a fontosak, nem a derékméreted, a súlyod...
Te is szívesebben megeszel egy jó minőségű csokoládét egy egyszerű papírból, mint valami ócska vackot díszdobozból.
Az írásod nagyon jó, igazi korhű tükörkép a máról, a mai gondolkodásmódról. Gratulálok hozzá.
Szeretettel: Tara |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
