|
 Vendég: 84
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Huszonöt évesen azt írtam a versről, hogy „nagy, nagyon nagy”. Ma »csak« azt mondom: igen jelentős. A felelősségérzet és aggodalom versének éreztem a kezdetektől fogva, és nagyon sajnálom mindmáig, hogy Gulyás Pál a magyar irodalomtanításnak a perifériájáról is kiszorult, holott emberi és költői értekei alapján ezt nem érdemelte meg.
 V
NAGY DOMOKOS IMRE
VERSELEMZÉSEK II
Gulyás Pál: Isten követje
Gulyás Pál: Isten követje
(Magyarország miniszterelnökéhez)
Nem tudok aludni, a villanyt lesrófolom s felsrófolom,
az éj sem tud most elaltatni, ez a földöntúli hatalom.
Az jár az eszemben, hogy a vér, mely itt forog testembe zárva
nem az enyém, nincs is már bennem, ott van valahol egy tartályba’,
fent egy toronyban… És alatta fegyveres őrszemek cirkálnak,
ha száz lépésre közelítsz, töltött csővel elibed állnak,
kérdik a jelszót és jelhangot, azonossági lapot kérnek,
hasztalanul mutogatod, hogy az a vér fent a te véred.
Hosszú alagutak vezetnek a toronyból a föld alatt,
viszik a vért a levegőben csattogó ércmadarak,
viszik Rómába és Berlinbe síneken sikló motorok,
kilencmillió ember vére éjjel-nappal száll és forog!
Ó, te Magyarország sáfára, hazánk első minisztere,
kilencmillió ember vérét a sors kezedbe tette le!
Kilencmillió ember vére gőzöli be napod és éjed,
kilencmillió ember vérét te kevered és te cseréled!
Tudom, hogy hangomat a távol malomköve megőrli,
mire a szél hozzád feldobja, a magasság összetöri,
mégis meglengetem a szót feléd, mint egy ünnepi zászlót,
innen a Hortobágy mögött egy bérház emeletablakából.
Ha itt kihajolok keletre, tekintetem fejfákra téved,
itt fekszik a régi Debrecen, itt fekszik a tegnapi élet,
Magyarországnak egy darabja itt járt az Úr felé haza,
ez itt a régi Magyarország túlvilági bejárata,
mely már az évszázadok ólomcsizmája alatt berogyott,
de kiáltok helyette én, s kiált helyettem a homok
Gondoltad-é Itáliában, midőn futott veled a Lél,
hogy a vér Isten követje, egyedül Istené a vér?
Ettől lett Pünkösd hajnalán a tizenkét apostol részeg,
és támadtak János előtt véres mennyei jelenések…
Gondoltad-é, midőn vitt a gőz apokaliptikus lova,
s ott állt melletted, mint egy bálvány Róma feltámadt démona;
gondoltad-é, midőn a vak Történelem rád térdepelt:
kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?
(1936. április 3.)
Hogy egy vers mennyire ragadja meg valakinek a figyelmét, az sokszor azon múlik, hogy az olvasó vagy hallgató mennyire van fogékony hangulatban. Sokszor évekig rejtve maradhat egy vers szépsége, mert nem voltunk „ráhangolva a vers hullámhosszára”. Viszont egy szerencsés pillanatban megismert vers diákkorunktól kezdve végigkísérhet éltünkön.
Így vagyok és az Isten követjével.
Tizenhat éves koromban, egy unalmas, esős nyári napon, amikor nem lehetett kimenni sem a házból, mert a lejtős úton patakokban ömlött a víz, a régi írások között kotorászva kezembe került az egykori Diárium című irodalmi folyóirat néhány száma, s az 1943 decemberiben Csorba Győző kritikája Gulyás Pálnak „Az Alföld csendjében” című kötetéről. Olvasgattam, s eljutottam odáig, amíg a kritikus nem idézett az Isten követjéből. És ezután, amikor elértem odáig, hogy „viszik Rómába és Berlinbe síneken sikló motorok,” gyorsan megnéztem újra a címlapot, hogy tényleg 1943-ban jelent meg?! De bizony akkor.
S engem egyszerre megragadott valami. Szerettem volna többet megtudni erről a költőről, aki ezt leírta, (és a recenzió írójáról, aki ezt megjegyzés nélkül – tehát egyetértőleg – idézte). De főleg izgatott a vers egésze, hogy mi van benn, hogyan kezdődik és folytatódik, és egyáltalán milyen, mint egész?!
1957-ben megjelentek Gulyás Pál válogatott versei, és tizenhét évesen sikerült elolvasnom a teljes verset. Aztán újra. Aztán hangosan felolvastam. A végén tanulás nélkül tudtam az egészet. Ekkor elmondtam.
Amikor először elmondtam, akkor kezdtem igazán megérezni a vers lényegét.
(S itt álljunk meg egy pillanatra. Nem tudom, ki hogy van vele, de én akkor élvezek igazán egy verset, ha tudom fejből. Ekkor érzem úgy, hogy végre az enyém a vers. Mondogatom magamban, mint más, ha dúdol, s ekkor merek hozzányúlni, hogy megpróbáljam feltárni a szépségét. – Ezeket a mondatokat 25 évesen írtam le, de most 71 évesen is ugyanezt állítom. És most, amikor gépbe írtam ezt az esszét, bár ott volt előttem nyitva a Gulyás Pál-kötet, gyakorlatilag rápillantás nélkül tudtam leírni, bár természetesen aztán egyeztettem a leírtakat az eredetivel.)
Kamaszként annyira magával ragadott a mondanivaló merészsége és sodort a vers lendülete, annyira megfogtak a meghökkentő és kifejező szóképek, hogy egyetlen hatalmas ívnek éreztem a verset. Aztán, amikor már nem az érettségiző diák, hanem az érettségiztető tanár szemével és irodalmi műveltségével olvastam, diáki fül helyett tanári füllel hallgattam a verset; megéreztem döccenéseit is, észrevettem, hogy itt-ott sántít, de a régi élmény fogvatart azóta is, s elmondva újra átélem azt a szívenütő felfedezést, hogy volt ember, aki ezeket le mert írni – és ami legalább annyira fontos – meg is merte jelentetni.
Most már nem érzem egyetlen ívnek a verset. A második versszak érzésem szerint pillérkánt újra a földre támaszkodik, s így ismét lendületet kell venni a mondanivaló folytatáshoz.
Az első szakasz lépcsősor, melyen a költő eljut az álmatlan éjszaka ideges vergődésétől a döbbenetes vízióig.
„Nem tudok aludni, a villanyt lesrófolom s felsrófolom,”
– milyen megdöbbentő expresszivitású szókép! Mennyire váratlan! Mert kinek jutna eszébe másnak, hogy a régimódi villanykapcsoló csavaró mozdulatát »srófolásnak« nevezze? Csakis egy ideges költőnek aki szinte már őrjöng a tehetetlenségtől!
Ezután jön a megerősített „vérraktár” felötlő képe. Szinte látjuk a hatalmas, víztoronyszerű tartályt, a fegyveres őröket lövésrekészen. és a kétségbeesett kisembert, aki szeretné visszakapni a vérét. Valósággal Kaffkai látomás. S utána a felismerés: a vért elviszik. Föld alatt, a levegőben – és Rómába meg Berlinbe! A magyar vér, a magyar energia, élet olasz és német érdekeket szolgál. S mindezt akkor írta le Gulyás Pál, amikor még ellentétek voltak a két totális diktatúra között!
Nem érzem véletlennek azt sem, ahogy fokozatosan nyíltabb és nyíltabb szállítóeszközöket mutat be a költő – éreztetve, hogy ahogyan a külső nyomás erősödik, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb az ország kifosztása. Egyre több szerepet kapnak a hangutánzó szavak, hogy a végén a „síneken sikló motorok” alliterációja a fülünkbe sikítson.
A második szakasz az, amely engem zavar. Ez a földre eresztett pillér, amellyel megtámasztja az épülő ívet a költő. S ez a pillér nem illik ide. A vers elmondott és elmondandó gondolatait ismétli, nem túl szerencsésen. Szerepe a mondanivaló kibontásban aránytalanul kevés ahhoz a négy sorhoz képest, melyet elfoglal. Meg is vagyok vele akadva mindmáig, ha mondom a verset.
Hiába mondom gúnyosan, hiába ünnepélyesen, hiába rezignáltan, hiába egyszerűen megállapítóan – érzésem szerint csak nem találom el a költő (vélt?) szándékát. Valahol legbelül homályosan cseng valami bennem, de még most sincs vele igazén benső kapcsolatom ezzel a négy sorral. Egyszer kihagytam. Jobb volt. De NEM AZ. Hiába, úgy vagyok ezzel a verssel, mintha az építész egy felesleges oszlopot tervezett volna az épülethez. Zavaró, szükségtelen – de kivenni most már nem lehet, mert meginog az egész épület.
Marad tehát a lépcsősor és a pillér, mely elvezet a harmadik versszak rakéta-állványához. Ez már felfelé mutat, eleinte enyhébben, később egyre meredekebben, hogy a végén kiröppenjen róla az utolsó nyolc sor megragadó víziója.
De mielőtt követnénk a rakétát, nézzük meg az állvány felépítését. Olyan csodálatos metaforák jönnek elő, mint a „távol malomköve” (egyszerre népdal és Toldi-asszociáció), vagy az „évszázadok ólomcsizmája”, mely egyszerre idézi a történelem kérlelhetetlen menetét és a fenyegető elnyomást.. S milyen megrendítő magasságba emelkedik a körülírás segítségével a kis városi temet, egyre nőve és fenyegetőbbé válva, mintegy előkészítve a negyedik versszakot!
„Ha itt kihajolok keletre, tekintetem fejfákra téved,
itt fekszik a régi Debrecen, itt fekszik a tegnapi élet,
Magyarországnak egy darabja itt járt az Úr felé haza,
ez itt a régi Magyarország túlvilági bejárata,
mely már az évszázadok ólomcsizmája alatt berogyott,
de kiáltok helyette én, s kiált helyettem a homok.”
Mivé lett a törékeny hang? Az egész magyar föld (sőt mondhatni a Magyar Föld) kiáltásává, amely elindítja a csodálatos negyedik versszakot.
Ez a szakasz aztán ódai magasságokba emelkedik. Az asszociációk egymás után indulnak el, a költő maga sugallja az Apokalipszist („és támadtak János előtt véres mennyei jelenések…”), s szembeállítja egymással a kereszténységet és az »új pogányságot« („s ott állt melletted, mint egy bálvány Róma feltámadt démona;”)
Gulyás Pál költészetére jellemző, hogy a világratörő totális diktatúrákat, (az olasz fasizmust és a német nácizmust) az antik római és germán mitológiával jellemzi, ezért logikus, hogy velük szembe a kereszténységet állítja ellenfélként.
„Ti ismét Rómát akarjátok
visszahívni, a birodalmat?
Felhívjátok az Alvilágot,
amely a füvek alatt hallgat?
Felhívjátok Polyphemosnak
rettentő barlang-kapuját,
s felhívjátok Tartarosnak
bosszúálló véres oduját?
vagy felhívjátok a Keresztet,
amely a tengerben pihen,
az örök sötétség karjában,
a tenger rejtelmeiben?
…
Két Róna hív; válasszatok!
Az új Róma-e, vagy a régi?
Szent Péter vagy Tiberius?
Az antik Róma, vagy az égi?
…
Róma, győzd le Rómát!”
(Itáliához 5)
de sorolhatnánk más példákat is (Itáliához 6, Niebelungi köd, stb.).
Teszi ezt anélkül, hogy feltétlenül bízna a kereszténység és a vallás erejében.
„Gép robog gép háton tolongva,
gyújtogat és robbant a gép!
talpuk alatt összeroppan
Krisztus teste, mint buborék.”
(Itáliához 3)
De talán még jobb példa erre a »Biblia siratása« című verse:
„A lélek súlytalan fabáb,
gázok bontják a hús szövetjét,
kettéhasadt a Biblia,
meghalt az Ó- és Újszövetség”
Azonban ennek elemzése túl messzire vezetne, most maradjunk annál, hogy Gulyás Pál költészetében a kereszténység a leegyszerűsítve „antifasisztának” minősíthető érzelem megtestesítője; s az Apokalipszis felé mutató asszociációkat és a vallásos képek emelkedett hangulatát nagyon is tudatosan használta fel verseiben a mondanivaló kifejtésére. Éppen ezért nem érem helytállónak Hubay Miklósnak az 1957-es kötet előszavában leírt azon véleményét, hogy az „ott állt melletted, mint egy bálvány Róma feltámadt démona” verssort »gúnyos célzás« minősítéssel illette. Nem! Ez a sor lehet rémült, lehet felháborodott, lehet ténymegállapító, de semmiképpen sem gúnyos. A gúny felborítaná a verset, hatástalanítaná egész mondanivalóját. Talán van benne némi lenézés Mussolinival szemben, de félelem mindenképpen.
A negyedik versszakhoz eljutva mindig elfelejtem a második versszak zavaró jellegét, a hosszú verssorok nehézkességét, csak sodor a lendület, s mire a végére érek, úgy hallgatok el, mint aki egy rakétát követ szemmel, és a végén már nem látja, csak sejti a fénylő pont útját.
*
Verselését nehézkesnek éreznénk, ha a gondolatok és képek nem sodornák magukkal az olvasót-hallgatót. Tizenhét-tizennyolc szótagos sorok váltakoznak rendszertelenül, hol egy, hol két sormetszetet rejtve magukban négy, öt vagy hat szótaggal.
Ugyan érzésem szerint ez az ütemváltogatás nem önkényes, hanem a mondanivaló függvénye, azonban első olvasásra nem könnyű megtalálni. Mondatai zömében hosszúak, többszörösen összetettek, nyelvtanilag sokszor nehezen elemezhetőek lennének.
Rímelése páros rím. A huszonkét rímpárból mindössze három(!) a tiszta rím, a többi asszonánc (pl.: kérnek-véred, megőrli-összetöri, haza-bejárata, lova-démona). Ezek azonban nem zavaróak, mert a vers »lelke él, és viszi magával az olvasót-hallgatót szinte lélegzetelállító sebességgel.
Huszonöt évesen azt írtam a versről, hogy „nagy, nagyon nagy”. Ma »csak« azt mondom: igen jelentős. A felelősségérzet és aggodalom versének éreztem a kezdetektől fogva, és nagyon sajnálom mindmáig, hogy Gulyás Pál a magyar irodalomtanításnak a perifériájáról is kiszorult, holott emberi és költői értekei alapján ezt nem érdemelte meg.
(Írtam: Budapest, 1965 tavasz végén. 1967-ben bevittem a Magyartanítás szerkesztőségébe, ahol akkor elfogadták, de – mint jeleztem – végülis ejtették többi verselemzésemmel együtt. Eredeti kéziratomból, de erőteljes átstilizálással. Részben a korban »kötelező« átpolitizálás elhagyásával, részben némely részletben véleményem pontosításával. Budapest-Sasad, 2011. április 28-29.)
|
|
|
- május 15 2011 17:35:18
Drága Bátyám!
Egyszerűen csodállak! Tudásod felülmúlhatatlan!
Gratulálok!
Írásaidból igen sokat lehet tanulni, szeretem olvasni!!!!
Szeretettel: Évi-húgod. |
- május 16 2011 09:25:29
Kedves Imre!
Gyulyás Pál e versének elemzése nagyon jól sikerült!
Én is egyetértek a megállapításaiddal, véleményeiddel, főleg a verstani elemzést illetően!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- május 16 2011 10:34:58
Csodálatos!És köszönöm,hogy ráirányítottad figyelmemet Gulyás
Pál költészetére.
Üdv.:zsuzsa |
- május 16 2011 11:50:19
Domokos!
Mesterem, ha egy versemre azt írod h.sz-nek, hogy jó, akkor én elhiszem és boldog vagyok! Emlékszel a kezdetekre? mert én soha nem fogom elfelejteni!
gratulálok a verselemzésedhez, felülmúlhatatlan olvasmány, főleg egy amatőrnek!
Szeretettel gratulálok: Pircsi |
- május 16 2011 15:06:01
Kedves Imre,
köszönöm, hogy figyelmünket erre a versre irányítottad, Számomra is meglepő és felemelő, milyen tisztán látott a költő előre azokban az időkben, bár a háború előjeleit már sokan érzékelték és figyelmeztettek is a veszélyre.
Elemzésed pontos és teljes, gratulálok hozzá.
A vitatott 4 sor számomra nem okoz gondot, beleillik a gondolatsorba. Úgy értelmezem, hogy a 9 millió ember, egy teljes haza embereinek sorsa van az első ember kezében, azzal játszik az, akit erre a helyre állítottak. Az ő felelelősségére akar figyelmeztetni, még ha tudja is, hogy szavai "megőrölve," "összetörve" kerülnek az illető elé. S ezzel összekapcsolja az elsőt a harmadik vsz.-kal. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
