|
 Vendég: 47
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Egy megrendítő történetet mesélek el egy nagy találkozásról.
Hány kutya jut hasonló helyzetbe, válik feleslegessé, ha beteg.
Oly könnyen mondanak le róluk, meg sem próbálják a gyógyításukat.
 MM
A kutya és az ember barátsága nagyon távolra nyúlik vissza, ez egy erős ősi kapcsolat.
Nemcsak házőrző vagy családi kedvenc, de olykor gyermek hiányát pótoló kis élőlény, aki hűségével, önzetlen szeretetével olykor kiszolgáltatott helyzetbe is kerülhet.
Imádattal képes követni gazdáját, órákig képes reá várni a kert kapujában, vagy akár a busz megállóban is. Olykor sírni is képes, nagy barna szemeit reánk szegezve figyel, s velünk szomorkodik, ha bánatot lát a szemünkben. Megérzi, ha a gazdi beteg és pihen az ágyában. Minden szemrebbenését óvó tekintetével követi.
Magam is megtapasztaltam ezeket a csodás tulajdonságokat, mikor élt még a kutyám.
E történetet is, mint egykori gazdi írtam meg, s így talán mélyebben átéreztem e kutya sorsát, kiről most mesélni fogok, mert egykor részese lehettem én is ennek a csodás összetartozásnak.
Nagyon vártam a hétvégét, mert a megszokott baráti körömmel ami már 25 éve tart, ismét összejöttünk egy kellemes szombati napot eltölteni.
A találkozó színhelye Velence volt, barátunk panziója.
Gyönyörű környezet, - igaz a tóra nincs rálátás -, de mégis, a hangulata a találkozónak, üdítően jó volt.
Az óriási kertben egy hatalmas medence sok-sok napozó ággyal. A házigazda finomságokkal várta a 18 fős csapatot. Jókat beszélgettünk, fürödtünk és rengeteget nevettünk, pedig szinte csak ásványvíz fogyott és rengeteg apró kockára eldarabold jéghideg dinnye.
A fiúk, azért bevallom a sört sem mellőzték.
- Gyönyörű a pázsit - mondtam a
házigazdának, s folytattam a faggatózást.
- Tudom, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de ez valami trükk, áruld el, mi a titkod.
Ő, kamaszos mosollyal nyugtázta elismerő szavaimat, de sajnos, nem lettem okosabb, mert a receptem azonos és mégis....
Kiléptem én is a papucsomból és élveztem a süppedő pázsit hűsét, simogatását a talpamon.
Egyre csalogatott a medence, s mivel fürdésre is készültünk, önfeledten vetettem bele magam a hűsítő vízbe. Úszkáltam, az arcomat égette a déli nap, de mégis, valami csodás érzés kerített a hatalmába, ami csak újabb karcsapásokra buzdított. Közben a medence végénél időnként megpihenve hallgattam a távoli beszélgetés hangfoszlányait.
Egyszer csak megpillantottam egy spánielt aki a fűben a tűző napon hevert. Gondoltam, no ez is olyan napimádó, mint az én zsebi kutyám volt.
Eltelt egy kis idő, s a spániel még mindig ott napozott.
Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a nap nagyon erősen tűzött. Abba is hagytam az úszást, és elindultam a heverő kutyus felé. Más kutya felkapta volna a fejét közeledésemre, de ő nem reagált. Rossz előérzetem azt súgta, hogy baj lehet. Szóltam is a háziasszonynak.
- Erzsike! Nem kellene megnézned a kutyust, mert elég régen mozdulatlanul fekszik.
Odaléptünk és elkezdtem a buksiját simogatni. Bágyadtan felemelte a fejét, a szemében furcsa homály, majd réveteg tekintetét útjára indította, és nagyon nehezen, de felállt.
Egyensúlyát vesztve, hol ide, hol oda dőlt. Megrémültem, talán napszúrást kapott? Futottam a csaphoz a locsoló kannába hűs vizet tettem, és hűteni próbáltam. A testét öntöztem, de úgy, hogy az arcába is jusson, próbáltam szegényt frissíteni.
Hálás tekintetét reám emelte, de a szemei oly mélységes fájdalmat tükröztek, amit én rögtön észre is vettem. Nem véletlenül, hiszen olyan ember vagyok, aki így érez:
„A szememmel nézek, a szívemmel látok."
Szegény kutyus, megpróbált felállni, de csak dőlt össze-vissza, s valami kényszerítő erő arra ösztönözte, hogy mászkáljon. Megállás nélkül botorkált, s én mint egy hűséges barát próbáltam terelgetni egy árnyasabb helyre.
Teljesen átéltem a helyzetét, követtem amerre ment, óvtam, hogy alá ne bújjon valamelyik parkoló autó alá.
Kiderült, hogy nem is oly régen a hátsó lába így sérült meg, mert aláfeküdt hűsölni, az egyik vendég kocsija alá.
Nehezen, de sikerült lefektetnem egy árnyat adó bokor tövébe. Gondoltam, a vizes bunda, az árnyék, majd frissítően hat reá, s a kényeztetést pedig kezeim simogatása biztosította számára. Lassan az a görcsösen menni akarás elmúlt, és átadta magát a pihenésnek. Időnként megremegett, nem tudtam az okát, de később sok mindenre, fény derült.
Ott feküdtem mellette a fűben, simogattam, egy-két kedves nyugtató szóval biztattam, míg végül elaludt. Nagyon megrendített a kutya állapota, mert egy pár éves fájó emléket keltett bennem életre, ugyanis a karjaimban aludt el az én kiskutyám, örökre.
A háziasszony látta, hogy piros a szemem, s bevallom... sírtam. Most aludt a kutyus, de míg fent volt csak nézni tudott, és botorkálni, s az volt az érzésem, hogy nem éli meg a reggelt. Simogatás közben, észleltem a hasfalának hatalmas dobbá fúvódását, - tele volt daganattal –.
A spániel a háziak felnőtt lányáé volt, aki már nagyon sokszor próbálta meggyógyíttatni a kutyát, de az orvos lebeszélte a további műtétekről.
Addig dédelgettem, aggódtam, amíg a háziasszony telefonon haza is rendelte a leányát.
Erzsike, - hallottam aggódó szavait - ecsetelte a kutyus állapotát.
Nem telt el egy óra, a kutya felemelte a fejét és figyelt. Érkezett egy autó, minek a hangját már régen ismerte, mihez emlékek fűzték.
Felállt, és lassan elindult a gazdi felé. Apró farkát megrezegtette üdvözlésképpen. Nem telt el fél óra, sokkal jobban volt, már ivott, és ment a medence mellé, mert a gazdi, ott úszkált és időnként egy pár kedves szót szólt a kutyához.
Nagyon meghatott ez a ragaszkodás, s a háziasszony látva az érdeklődésemet megkérdezte:
- Ismered a történetet, hogyan került a lányomhoz - kérdezte.
- Nem, dehogy, kérlek meséld el,- kérleltem.
Hát az úgy volt, hogy vidéki útján volt a lányom egy orvosi rendelőt látogatott, s az országúton haladva megpillantotta a baktató spánielt.
Már közel volt a falu, csak pár száz méter. A lányom egy pillanatra lefékezett amikor meglátta a baktató kutyát. Félt, hátha a kocsi elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény talán félre is értette, de a lányom továbbhajtott.
Megérkezett a rendelőbe, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal. Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi mellett. A lányom rögtön felismerte, és így szólt hozzá:
- Hogy kerültél ide? Talán futottál utánam?-
Kérdésre nem volt válasz, csak a kutya lehorgasztott fejjel várt, időnként farkát megrezdítette, így adta jelét örömének.
Lányom tanácstalanul állt, hogy most mi legyen? Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszálljon, s végre elinduljon hazafelé, és a kutyát próbálta elküldeni
,- Menj haza, vár a gazdid.-
A kutya nem tágított, csak nézett a nagy barna szemeivel, s mintha azt akarta volna mondani - engem nem vár senki.- Egy hirtelen lendülettel beugrott a kocsiba, mintha az a hely néki lett volna fenntartva, és boldogan elnyúlt a kocsi padlózatán. Nem volt szíve kitenni a szűrét.
Hazahozta, orvoshoz vitte, és akkor derült ki, hogy daganatokkal van tele a hasa. Valószínű, hogy korábbi gazdája megszabadult tőle, s eldobta magától, mert beteg.
Szerető családba került, az orvosi segítség is biztosítva volt, de már késő, sok próbálkozás után, azt mondta az orvos, jobb lenne elaltatni.
A leány ragaszkodott hozzá, de ő is gazdájához.
Nem sok van neki hátra, de amíg él, szeretetet kap, és nagyon sokat ad.
Mert adni, legyen az bármi, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.
A kutyus még pár hétig élt, lábatlankodott a gazdája mellett. Hiába voltak fájdalmai, csak vonszolta nagy hasát, ha gazdi is megmozdult.
Minden délután kifeküdt a kerti útra, s amikor meghallotta az ismerős autó hangot utolsó erejét is összeszedve felállt, hogy üdvözlő farok csóválgatásával megörvendeztesse gazdáját.
Annyira megrendített a története, hogy megírtam és elküldtem a gazdájának.
Egy rövid üzenetet kaptam: Elment örökre…..
|
|
|
- június 22 2011 11:03:08
Egy kis információ:
Írásaimat és verseimet olvashatjátok más oldalakon is, Helena néven adom közre.
Tehát Ilike46 és Helena ua. a személy. Helena a második nevem, ezt a nevem használom publikálásaimhoz.
Sajnos ide nem tudtam Helena néven regisztrálni, mert foglalt volt.
Köszönöm. |
- június 22 2011 14:10:53
Kedves Ilike (Helena)!
Nagyon megható és szomorú kutyusos történetet írtál.
Engem mindig is nagyon érdekelnek, hiszen én és a családom soha nem volt kutya (no meg macskák) nélkül, s a mi Buksink is úgy ment el örökre, hogy már nem lehetett rajta segíteni (csak a halálba). Erről szól az egyik kutyás történetem "Buksi csak egy volt" címmel, és egy másik amelyiknek "Nikó" a címe, ez az új kutyusunkról szól.
Barátod lányának kutyusát én is nagyon sajnálom!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- június 22 2011 14:41:24
Köszönöm, hogy olvastál.
Üdvözlettel: Helena |
- június 26 2011 11:23:32
Kedves Heli!
Nagy együttérzéssel olvastam írásodat! Milyen igaz! Az ember szívéig hat egy kutya hű nézése, és ami ehhez tartozik szeretete, amit olyan szépen leírtál. Talán nem haragszol, ha egy pár sort írok Teki "barátnőmről". Tekla, a fekete, kiváló vadászkutya volt. Ő volt a kedvencem. Mindig nagy szeretettel fogadott. Ha látott, örömében a nyakamba ugrott, és ha nem tudtam elkerülni, „összepuszilt”, majd ha tehette az ölemben aludt. Szót is fogadott nekem ...-néha. Azért írok múlt időben, mert nemrég súlyos rákbetegségben elhunyt. Minden cenzúra nélkül teszem közzé lányom SMS-ét, amellyel a szomorú hírt közölte velem:
"Csak sírok és nagyon fáj. Az élet kegyes volt eddig velem. Most érzem először, milyen elveszteni valakit, akivel nagyon szerettük egymást. Igazi társ volt. Éreztem, hogy ez bekövetkezhet, hisz KIRA is ő miatta lett, de nagyon fiatal volt még. Fáj fizikailag is, mintha a szívemet csavargatnák. Beszélni még sokáig nem fogok tudni róla. Utolsó erejével még kiment a bokorba meghalni, de Laci visszacipelte. És az előszobába a bélsár ellepte. Borzasztó látvány volt. A kocsiba még szuszogott, aztán csend lett. Megálltam, hogy megnézzem. A nyelve furcsán és fehéren lógott a szájából. Meghalt, nem értünk be a kórházba. Azóta kezdem felfogni, hogy TEKIKÉM nincs többé, csak emlék lesz, de az nagyon szép!”
Szeretettel Andy |
- június 27 2011 07:15:39
Kedves Andy Jazz!
Mikor találkozik az író és az olvasó története, hasonló élethelyzet kapcsán sorstársakká válnak. Szomorúak leszünk.míg olvassuk, mert újra éljük a fájdalmat, de mégis jó.
A könnyeink segítenek feldolgozni a visszafordíthatatlant.
Egy dolgot viszont felerősítenek, az emlékek erejét.
Emlékeinkben örökké élnek, s így kicsit velünk is vannak.
Köszönöm, hogy olvastál és megosztottad a történeted.
Szeretettel: Helena |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
