|
 Vendég: 114
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Mi értelme van az életnek, ha nem oszthatom meg valakivel, akit szeretek? És mi lesz, ha végül majd egyedül kell meghalnom? /Danielle Steel/
 V
Az életmû
Ismét az ókori írógépe fölé görnyedve ült és valami csöpögõs love story-n törte a fejét. Szobájában a huszonegyedik századi csodáknak nyoma sem volt. Csak felingerelték az elektronikus kütyük. Jobban szerette azt a múzeumba illõ ócskaságot, amelyet még nagyapja hagyott rá halála elõtt. Ujjai serényen püfölgették a fekete billentyûket és minden új sornál csapott egyet a gép oldalára. Fájdalmas zajok, a makacsság hallható koppanásai voltak ezek és a túl akarás kárhozatba hajszoló görcsei feszítették gondolatait, ahogy leszegett fejjel küzdött saját elméje ellen.
Látszott rajta, hogy nem csak lelke de teste is szenvedett. Izzadságcseppek gördültek végig bõrén és a halvány fényben is észre lehetett venni, ahogyan a homlokát ráncolta és száját szinte minden második leütött betûre félrehúzta. Betegsége lassan teljesen elszívta erejét. Gyomorrákkal diagnosztizálták egy évvel ezelõtt. Már akkoris elõrehaladott stádiumban volt, egy év alatt csak romlott az állapota de ezt a regényt még be kellett fejeznie! Muszáj volt valami maradandót írnia halála elõtt! Muszáj volt megmutatnia, hogy még mindig képes volt alkotni!
· Méghogy én közhelyes! – csapott két tenyérrel az asztalra – meg elavult! – pattant fel a székrõl, képtelen volt folytatni az írást.
Hosszú percek teltek el a fel-le járkálással. Úgy érezte, hogy most elõször elárulta õt, megszökött tõle a múzsája. Pedig a nyelve hegyén olvadt az ihlet íze, minden izma görcsbe rándult, ahogy a szavak belülrõl kínozták. Születni vágytak. Õ pedig, ötvenes férfi létére, vajúdott. Õszes haját már napok óta nem fésülte meg, borostáját is lassan szakállnak lehetett nevezni. Blúzán ott terpeszkedtek a ki tudja hány napos izzadságfoltok és nadrágján is felfedezhetõ volt egy heti reggeli, ebéd és vacsora menüje. Most mégis csak egyetlen dologra tudott koncentrálni, hogy valami ütõset írjon, valami nagyot, valamit, amit még soha senki nem írt meg elõtte.
Nagyon sokáig töprengett magában, majd úgy döntött, hogy semmi értelme tovább ennek az egésznek. Beszélnie kellett a kiadóval, hogy képtelen volt befejezni a könyvet a megadott idõpontra. Ha beleegyeznek a halasztásba jó, ha nem, akkor az utcára kerül. A fürdõszobában lassan rendbe hozta magát. Csak most tûnt fel neki, hogy milyen sokat fogyott az utóbbi idõben. Igaz, hogy betegségének volt köszönhetõ de ismét egészen fess ember lett belõle. Csupán az ihlet kerülte el.
Bizonytalanul lépett ki a lakása ajtaján. Vajon valóban jó ötlet volt máris beszélni a fõnökséggel? Hiszen még reménykedett, hátha összeszedi gondolatait. Még volt egy hónap a határidõ lejártáig. De ha mégsem érkezik meg az ihlet? Mi lesz akkor, ha mindent elveszít és a halál az utcára fog utána menni? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok környékezték, amint az apró köves járdán lassan bandukolt a kiadó felé.
Még pár lépés volt hátra és szemtõl szemben állhatott a fõnökséggel. Nagy levegõt vett a hatalmas ajtó elõtt, majd egyetlen mozdulattal belökte azt. Ugyanaz az óriási asztal, ugyanaz a hamisan vigyorgó arc köszöntötte ismét és már elõre tudta, elõre sejtette a választ:
· Csak még egy kicsit várjanak!
· Nincs több haladék! Ha a könyv nincs október 1-én az asztalomon, akkor ugrott a szerzõdés!
Ahogy kedvetlenül ballagott hazafelé, elhaladt egy bár elõtt. Már nem gondolkodott, már semmi sem volt számára racionális. Nem volt szabad innia de most a megváltást remélte az alkoholtól. Egymásután döntötte magába a feleseket és csak az járt a fejében, hogy mostmár tényleg értelmetlen volt az élete, valóban elveszített mindent. Hiszen az elejétõl fogva kudarcra volt ítélve az elkezdett regénye. Ugyan kinek hiányzott egy újabb szerelmi történet, egy újabb happy end? Egy ilyen történet nem érinthetõ, nincs illata a papírra vetett szavaknak! Neki pedig, a valóságra volt szüksége. Kimondani a kimondatlan dolgokat, megmutatni a világnak, hogy a szürke is egy csodálatos szín… megmutatni, hogy egy olyan szerencsétlen is, mint õ, egy hozzá hasonló is egyszer megbocsátásra lel.
Fájtak az emlékei és az elkövetett hibái. Mintha megvilágosodott volna az alkohol hatására. Újra agyába villant az utolsó találkozása élete nagy szerelmével, akit eldobott a kiadója által ígért hírnév, gazdagság és felszínes csillogás miatt.
***
Azon az estén tornádó söpört végig a városon. Zuhogott az esõ, villámok csattogtak és dörgött a menny, mintha Isten pár órán át tartó ítéletidõben zúdította volna haragját a világra. Sarah pedig vizes ruhában, átfagyva de rendíthetetlen szívvel álldogált ott a lakása elõtt és rá várt. El kellett mondania azt, hogy született egy gyönyörû kislányuk és már ketten várták õt vissza de minden reménye szertefoszlott, amikor a férfi elfordította tõle tekintetét és csak annyit mondott, hogy sajnálja de ez sem változtatja meg a dolgokat. Nem kívánt visszamenni de pénzzel támogatni akarta õket. Ezt azonban a nõ nem akarta elfogadni. Neki férjre, Emmanak pedig apára volt szüksége, nem holmi könyöradományra.
Még emlékezett, hányszor kereste õt ezután is telefonon Sarah, hányszor próbálta elérni, hogy beszéljen vele de mindhiába. Választás elé állították és õ döntött. Elhagyta addigi életét. Elfelejtette a mocskos külvárost, a kapualjakban lapuló drogosokat, a striciket és az általuk futtatott prostituáltakat, elfelejtette a szüleit és elfelejtette õt is. Az egyetlen nõt, akit valaha szeretett. Egyszerûen kitörölte ezt a fejezetet élete regényébõl. Új múltat akart írni magának, sokkal szebb emlékeket de minden igyekezete hiábavaló volt. Nappal sokkal gyorsabban teltek számára az órák. Bár a látszatért mosolygott, hogy jó benyomást keltsen az emberekben de a folytonos rohanás elterelte gondolatait az igazán fontos dolgokról. Az éjszakák azonban könyörtelenek voltak. Mint vádlottat szembesítették az elkövetett vétkeivel és õ minél jobban harcolt múltja ellen, annál erõsebben kapaszkodtak bele emlékei.
***
Nem tudta, hány óra volt, amikor haza indult a bárból, csak azt tudta, hogy nem volt több választása. Mindent elvesztett, mindent. Mindigis túl akart, túl sokat kívánt az élettõl. Egykor hatalmas vagyonnal rendelkezett, mindenféle rendezvényre hivatalos volt, szinte nélkülözhetetlen volt a hétvégi táncos összejöveteleken. Mostanra azonban semmije sem maradt. Hiszen a lényeges dolgokat, az embereket, akik most mellette lehettek volna és akik szerették õt és akiket õ is szeretett, nagyon régen elcserélte erre a felszínes csillogásra.
Otthon bedobta magát az ágyába és azonnal elaludt. Utolsó tervei megvalósításához tiszta elmére volt szüksége. Tudta, hogy mirõl fog szólni az utolsó könyve. Végre ismét megtalálta múzsáját és azt is elhatározta, hogy felkeresi Saraht. Bocsánatot akart kérni tõle azért, mert fiatalon cserben hagyta õt és a közös gyermeküket.
***
A központi temetõ egyik sírja mellett üldögélt. Ezt a helyet választotta ki magának egy hónapja, mint új, édes otthonát. Hiszen mindig is ahhoz az emberhez tartozott, aki ebben a sírban pihent már hosszú évek óta. Gondolataiba merülve azon merengett, hogy mostmár tényleg nem maradt semmije. Élete szerelme régen meghalt és õ még csak nem is tudott róla, õt kilakoltatták, elárverezték mindenét, még a szívének oly értékes írógépét is elvesztette, pedig azt elsõ és egyetlen ajándéknak szánta, sosem vállalt lánya részére. Egy kis üzenetet is vésett az aljára Emmanak sok-sok évvel ezelõtt. Csupán egyetlen szót de ebben az egyetlen szóban benne volt minden: sajnálom.
Úgy érezte, hogy mást nem tudott volna adni Sarah gyermekének, ami nagyobb érzelmi értékkel bírt annál az ócska írógépnél, hisz önmagát nem akarta ráerõltetni Emma-ra. Úgy érezte, hogy nem volt joga ehhez. Ha közel harminc éven át nem kereste meg õt és nem akart tudomást venni a létezésérõl, akkor nem kérhette azt tõle, hogy ott legyen mellette, miközben meghal. Pedig erre lett volna legnagyobb szüksége a világon, hogy a lánya megfogja a kezét és megnyugtassa, hogy minden rendben lesz.
Fájdalmai egyre erõsödtek és a ceruzáját is egyre többször ejtette ki kezébõl. Október 31-ike délutánja volt, amikor az utolsó sorait leírta az elmocskolódott papírjaira. Mélyet sóhajtva nyugtázta, hogy elkészült az életmûve, bár biztosan tudta, hogy õ már nem fogja megérni a kiadását. Zsebeiben bõszen kutatni kezdett és még talált benne némi aprót.
· Ez pont elég lesz arra, hogy postán elküldjem Emmanak a regényt – gondolta.
Sietni próbált, hogy minél hamarabb letudja a dolgot.
***
Mindenszentek napján már kora reggel csengetett a postás Emma ajtaján. A fiatal nõ egész éjjel nem aludt, a legújabb könyvén dolgozott éppen, a férjétõl ajándékba kapott múzeumi írógépén. Mindig egy ilyenre vágyott de már sehol sem árulták ezt a típust. Jo, egy árverésen pillantotta meg és azonnal tudta, hogy ennél szebb ajándékot nem tudna feleségének adni harmincadik születésnapja alkalmából. Csupán az a szó ne lett volna az írógépre karcolva.
Emma álmosan nyitott ajtót a postásnak. Ajánlott küldeményt kapott, feladó nélkül. Nagyra nyitotta hatalmas, barna szemeit, miközben a csomagot bontogatta. Nem értett semmit de az elsõ oldal elolvasása után megvilágosodtak a dolgok. Döbbenet ült ki arcára. Néhány sorba leírva, tucatnyi hibával kikövezett emberi élet. Sírás folytogatta.
Édesanyja sosem mondta el neki, hogy ki volt az édesapja. Csak annyit tudott róla, hogy fiatalon meghalt de imádta a családját. És most, felnõtt fejjel kellett szembesülnie a valósággal. Jo sokáig vigasztalta õt, mire megnyugodott kicsit. Végre volt ereje megnézni a csomag további tartalmát is. Egy csomó piszkos, tele írt papír darab, gondosan megszámozva.
Ennél csodásabb regényt még nem olvasott. Egy élet igaz története volt: egy szenvedélyrõl, egy külvárosi fiú bukdácsolásairól, egy ajándékba kapott írógéprõl, egy gazdag és híres ember legnagyobb tévedésérõl, aki utolsó napjait koldusként töltötte, az írógép aljára rejtett sajnálomról…
Ez az ember, bár mindenét elvesztette, mégsem pénzt koldult, nem. Esélyt koldult. Ott ült éjt nappallá téve egyetlen szerelme sírja mellett és egyetlen reggelért imádkozott, amelyen elõször és talán utoljára megpillanthatta oly régen elhagyott gyermekét.
***
Még mindig Sarah sírja mellett kuporgott. Egy újabb nap hajnala volt. Már öt napja alig evett valamit. Utolsó garasát postára költötte de nem bánta. Emmanak tudnia kellett, hogy sajnálta és százszor visszacsinálta volna, ha hatalmában állt volna megváltoztatni a múltat. Talán már a fájdalom sem marcangolta õt olyan erõsen, pedig testi kínjai egyre elviselhetetlenebbekké váltak az utóbbi idõben.
A fiatal nõ ekkor lépett be a temetõ kapuján. Édesanyja sírja felé indult. Amikor egészen közel ért, megpillantotta a rongyokba csavart öreget, amint Sarah nevét simogatta a kõkereszten. Halkan lépett mellé, nehogy megzavarja õt. Már mindent értett.
Egy pillanatra megállt a férfi elõtt de nem szólt hozzá. A koldus felpillantott rá és amikor Emmaban felismerni vélte egykori kedvesét, könnyek szöktek szemébe. Hát nem volt hiábavaló az a sok fohász! De szólni már nem tudott…
2011.07.17.
Miklós Imola |
|
|
- július 19 2011 14:23:26
Kedves Imola!
Nagyon szép és egyben hihető történetet írtál meg. Úgy peregtek szemem előtt az események, miközben váltakozott a helyszín a múlt és a jelen között, mintha egy szép filmetg láttam volna magam előtt.
Lehetséges, hogy van valóságalapja, de arra is gondolok, hogy Daniel Steel valamelyik gyönyörű regénye ihletett meg. Nekem is van néhány regényem tőle. Én nagyon szeretem a romantikus novellákat, regényeket.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy apám akarta, hogy gyerekei legyenek, anyám nem annyira. Apám azt mondta, kell a gyerek, hogy amikor majd megöregszenek, legyen aki egy pohár vizet ad nekik. Apám alkoholista lett, s betegen, egy öregek otthonában töltötte utolsó éveit nagynéném jóvoltából. Nem tartottuk a kapcsolatot vele, ő sem keresett minket, s így az utolsó óráiban sem voltunk ott vele.)
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- július 19 2011 14:39:48
Csak jelzem, hogy itt voltam, de csak átfutottam az írást. Ha több időm lesz jövök újra és alaposabban átolvasom.
Üdv: líra |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
