|
 Vendég: 98
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Emlékek és most-ok.
17. évem nyarán benn voltam B.csabán az Ortopedián.
Ez - akkor még - A liget fürdővel állt kapcsolatban.
Olyan értelemben, hogy egy-udvarban foglaltak helyet.
A kórházból le lehetett menni a strandra és onnan - soklépcsőn - vissza az intézetbe.
Nem igazán kórház-szerű benyomást keltett.
(1977-et írtunk, azért ...teljesen másvilág)
Én? bohém voltam és vagány, szerelmes az egy éve megismert fiúmba, abszolút fölényben érezve fiatalságomat és külalakomat.
Azt a nyarat sosem bírtam elfeledni
Nem is akartam, nem is tudtam.
Sok embert ismertem meg, akik (azóta is) hatással vannak rám.
Pedig, néhányuk rég elment ebből a földi világból.
Nyitottságom és szertelen természetem nem ismert akadályt.
Csapongó voltam és cserfes és roppant-mód vonzottam magamhoz az embereket.
Korosztálytól függetlenül.
Julika nénivel hamar kialakult a barátság.
Ő akkor lehetett kb. 55 éves. Saccper.
Számomra mást jelentett akkor az IDŐ és a KOR...s nem a valót láttam, hanem annak egy általam lecsökevényesített szeglelét.
Esténként, éjszakánként beszélgettünk s közel kerültünk egymáshoz, nagyon.
Az akkor (szememben) idős asszony mesélt fiatalkoráról, férjéről, unokáiról...a lehető legtöbb dologról, ami csak szóbajöhetett.
Szívtam magamba a "tudományt".
- az érettségimre még eljöttek a férjével, majd pár évre rá...meghalt -
Nomeg! A Márta néni.
Sosem feledem esti sétáinkat (még a műtétem előtt), zabolátlan szellemét és nőiességét és - az én látásmódomban - irigylésre méltó kisugárzását.
Ő is több lehetett már akkor 50-nél.
Kitárta a szívét-lelkét irányomban.
Miért?
Talán...mert úgy hitte, remek hallgatóság vagyok és úgysem találkozunk többé sosem.
(vele tényleg nem)
Elmesélte szerelme halálát, élete viszontagságait; nevetősen-szomorú hangja itt cseng a fülemben.
Hintára ültem (kinn a fürdő parkjában)...ő lökte azt velem s közben öniróniával fűszerezett csodás sztorijat ecsetelte.
Tudtam, hogy nem hazudik.
Az ilyet megérzi az ember, még akkoris, ha csak 17 éves.
Kitárulkozása felpezsdíthette/megújíthatta lelke bugyrait.
Lehet, hogy én nem is számítottam.
Bár...valószínűleg lódított a dolgon, mivel fantasztikus hallgatóságnak csinálódtam.
Ez már akkoriban kitűnt az "erényeim" közül.
(elismerem és tudom, hogy mi bennem a jó és tisztában vagyok a butaságaimmal, hirtelenségemmel, kapkodásommal, meggondolatlanságommal is)
Bár mostanában fordult a kocka, átlendültem a ló túlsó oldalára, de minimum ráültem végre.
Hopp! Meggondolatlanság.
A Jani focista volt.
Behozták őt is térdműtétre.
Tőlem 8-10 évvel idősebb, s mint - utólag - kiderült: menyasszonyos.
Rámtapadt és nem engedett.
Én - kishülye - örültem, hogy egy ilyen ismert pasi belémzúgott.
De! Pár nap után tapasztaltam, hogy pontúgy csapja a szelet a csinos nővérkének, a fürdőben megforduló összes csinibabának.
Mégsem szakadtam le róla.
Élesen emlékszem a napra és az órára, amikor hazaengedték.
Utána még egyszer-kétszer találkoztunk.
Eljött hozzánk (anyukámékhoz), kíváncsi volt rám.
Én rajongtam érte - utólag belátom: kislányos szentimentalizmus...hmmm.
Aztán: egy kedves (tölem picit idősebb lány)...az én kórtermemben.
Sokat-sokat énekeltünk, bohóckodtunk.
Mindenféle réges-régi dalokat, melyeket addig alig hallottam.
(talán csak...nagymamámtól)
A leányzó ágyhozkötött volt, én pediglen inkább mobil.
(már a műtétem másnapján kint bicegtem, de! a szüléseim után is egy-két órával megállíthatatlanul vonultam fel-alá a folyosón, fürdőbe meg ilyenek)
Szóval: a miheztartás végett.
S az apropó jogán.
Tegnap óta kering fejemben szüntelenül-megállíthatatlanul a Csöndes kis legénylakásban nótaszövege.
Kántáltuk egész nap a kórteremben.
Jahh, hogy nem teljesen csitriknek való nóta?
Kit érdekelt!
Tetszett...átéltük...magunkévá tettük.
Julika és Márta néni elárasztott bennünket a régi idők dalaival.
Ittuk a kultúrát és...isten látja lelkem! : boldogok voltunk ott, abban a kb. két hétben, amit (látszik) sosem tudok feledni.
Úgy rámfért ez akkor, mint félhalottnak az újraélesztés.
34 éve történt.
Soxor arra sem emlékszem, hogy kivel-mivel futottam össze három héttel ezelőtt.
Rövidtávú memória - hosszútávú memória.
Nos, az enyém átkozottul szelektív memória.
Sajnos...eléggé értehetetlen módon válogat.
Olykor bennhagyja a legfájóbbakat, mert az élet sem engedi távozni tőlem.
Ha az hagyná, akkor biztosan kiesne.
Néha kiejti első - már rég halott - nagy szerelmem arcát.
Szavai fülembe csengenek, szinte szó szerint.
Az arca homályban.
Utána: látom a nyegle járását és mosolyát, de!...eltűnt a szeme.
Fura és nagyon-nagyon érdekes ez az embernek titulált valami.
Figyelem és nyomon követem a mozdulataikat - észjárásukat - szokásaikat - begyepesedett fantáziájukat - elmérgesedett viszonyaikat.
Akaratlanul teszem. Nincs erőlködés és szándékosság benne. Ilyen vagyok.
Jelen idő.
Rossz a jelen idő!
Úgy érzem, hogy csak múlt van és jövő.
Próbálom elcsípni a jelen fonalát.
Mire ezt a szót leírom, avagy kimondom...MÚLT válik belőle.
Mire lépek egyet a konyha felé, már be is értem...elmúltak a lépések.
Mire ide beillesztem ezt a marhára hosszú szövegemet...már be is illett. Megtörtént.
(általában jegyzetekbe írok, az kevésbé száll el)
A pillanat mámora azon nyomban tovaszáll, mire a pillanat elpillantódott.
A megyek szó már akkor mentem, amikor elindultam.
Mi marad akkor meg?
Többmilljom dolog és történés és vallomás és arcok és mimikák és mozdulatok és minden-minden, ami megesett velünk.
Ami most esik...az is múltidő, szinte abban a minutumban.
Mit is akartam - kezdetben - kifejteni?
Tudja-csuda!
Talán azt, hogy hihetelen, mire képes az emberi természet, amikor nem várunk megváltást és fordulatot...amikor (egyébként) rossz passzban vagyunk, kihoz belőlünk olyasmit, ami évtizedek múlva is meghatározó lehet.
Csak...járt a szám.
|
|
|
- október 31 2011 10:35:45
Kedves Lambrozett!
Most nagyon sok szépet olvastam Tőled, tetszettek a történetek, amiket leírtál, amelyekre még most is szívesen visszaemlékszel, még akkor is, ha fájó emlékek is megmaradtak.
Azt hiszem, ez mind olyan "emberi". Mások is így lehetnek vele.
Pedig mindig mondogatjuk, hogy csak a szépre kell emlékezni, a rosszakat pedig elfelejteni.
Egy mondatodra igen felfigyeltem: "Úgy érzem, hogy csak múlt van és jövő. "
Ha mindig csak a múltra és a jövőre gondolunk, akkor szinte jelenünk sincs. Pedig jobb lenne mindig a jelenre koncentrálni!
Nem "csak...járt a szád", ez több annál!
Hidd el!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- október 31 2011 13:43:07
Szia Zsuzsanna!
Köszönöm, hogy elolvastál. Egyáltalán nem látom úgy, hogy csakis a múltra kéne gondolnunk. De az, ami bennünket idáig "megcsinált", az a velünk (eddig) lezajlott történések, életérzések, érzéklések összessége. Ezek nélkül nem volna létünk.
Ha mélyen belegondolunk...valóban igen nehéz megcsípni a jelen pillanatát. Amíg itt most leírok egy betűt, azt már úgy mondom: leírtam. Megesett. Ma, ma van. Ez igaz. De a holnap már nem ma, azt nem sorolhatjuk ide. Hosszú...
Kedves vagy, hogy szántál rám időt. |
- november 02 2011 18:59:47
Köszönöm, Viktória. Ez igazán melengeti a lelkemet. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
