“Magamhoz kötöztem egy embert, aki nem tud védekezni ellenem, mert szeret és én nem szeretem. És ez a legnagyobb bûn. Kiszolgáltatottá tenni valakit, mert ebben a viszonylatban nem tudhatod, milyen apró mosollyal, apró szóval ölöd meg a másikat.” Hernádi Gyula
Gy.
Egymás szemében
Azt hittem, nehezebb lesz elválnom tõled de lelkemben nem feszül fájdalom. Nem sajnálom a közös múltunkat, nem fojtogat sírás. Bár kevés szépet adhattunk egymásnak, emléked mégis õrizni fogom halálom napjáig és csak remélni tudom, hogy te is megtartasz néhány felejthetetlen pillanatot belõlem.
***
A fenti szavaimmal megint önmagamat csapom be. Még, hogy könnyû volt elválnom tõled és, hogy nem fáj pokolian a hiányod?! Hazugság. Krónikus, gyötrõ fájdalom vagy bennem, amit semmiféle gyógyszer nem enyhít. A közös múltunkat is sajnálom és a keserûség is sokszor tör fel belõlem miattad. Kemény férfiként, sohasem sírtam lány miatt de az érted ejtett könnyeimet nem szégyellem útjukra engedni. Sokkal többet jelentettél és jelentesz nekem, mint amennyit én valaha is jelenteni fogok neked.
Visszaemlékezve, a tõled kapott egyetlen pozitív dolog az volt, hogy megmutattad nekem, milyen úgy szeretni valakit, hogy a szívem belehasadjon a gyönyörûségbe. Megmutattad, hogy hová vezet a tûz, a lángolás, a bizsergés, a millió aprócska pillangó a gyomromban. Megmutattad milyen egyszerre a végtelen boldogság és a megalázottság érzése. Megmutattad azt a poklot és azt a mennyországot, amit az ember még életében tudhat magáénak.
De minden más negatív. Sosem hittem, hogy egyszer majd felhasználok valakit az általad ütött sebeim begyógyítására, most mégis ezt teszem. Magamhoz láncolok valakit és kihasználom az érzéseit az általad hagyott ûr betöltéséhez. Mostmár megértelek téged és már nem is ítélem el a tetteidet de az, hogy én is elkövetem ugyanazokat a hibákat amelyeket te, még nem menti fel egyikõnket sem a felelõsség alól.
Megmutattad, hogy mennyi gyötrő kérdést tud felvetni az, hogy olyan szeret engem, akit én igazából csak kedvelek és nem árulhatom el neki az érzelmeimet. Nem bánthatom meg azzal, hogy bevallom, nem iránta érzem a határtalan szerelmet, miközben õ az életét adná értem. Negatív, hogy belekényszerítettél egy olyan kapcsolatba (mert te löktél egy másik nõ karjaiba!), ami hosszú távon nagy valószínűséggel nem vezet majd boldogsághoz, mert már most is csupán kényszermegoldásként tekintek rá. Elérted, hogy fájjon az, hogy nem szerethetem a szerelmemet és annak is szenvedést okozok, akihez menekültem elõled. De talán az a legrosszabb, hogy még bűntudatot is érzek az egész miatt.
Sajnálom, hogy így ismertetted meg velem az igazi boldogságot. Jobban mondva csak a boldogság lehetőségét és azt, hogy milyen lenne, ha igazán boldog lehetnék veled, melletted. Megmutattad, milyen abban a hitben élni, hogy ugyanúgy szeretsz te is engem, mint ahogyan én téged. Megmutattad… és bennem hosszú hónapokig fel sem merült, hogy egyoldali érzés tartja fenn a kapcsolatunkat. Remekül játszottál és én tanultam tõled. Napról-napra egyre jobban alkalmazom a módszeredet.
Ez az egész a te hibád. Néha gyûlöllek is ezért de még mindig eszembe villannak képek a múltunkból. Emlékszem, hogy szorítottál magadhoz és én lélegezni is féltem. Féltem, nehogy elvesszen a pillanat varázsa, nehogy felébredjek abból az édesen keserû álomból és rádöbbenjek, hogy pusztán a képzeletem játszott velem, amikor elhittem, hogy mellettem vagy. De mindig ott voltál és minden pillantásoddal, minden érintéseddel, csókoddal, minden karjaimban eltöltött éjszakáddal csak a késõbbiekben elszenvedett fájdalmamat növelted, mert csupán testben voltál velem.
A szíved sosem értem dobogott. Amióta ismertelek, amióta tudtam, hogy létezel, görcsösen próbálkoztam a szerelmeddé válni de rá kellett jönnöm, kevés vagyok. Csupán pótlék lehettem neked, akár egy rosszul sikerült vagy penészes befõtt a kamrában, amit mégis lekényszerítesz torkodon az ínséges idõkben. Egyszerû töltelék, amíg rá vársz, mert te mindig egy másik, általam oly nagyon gyûlölt férfiért fogsz égni, hozzá fogsz tartozni… várni és szeretni fogod õt minduntalan. Annak ellenére reménykedni fogsz, hogy eljön érted, hogy megölel és a füledbe súgja, hogy nem tud nélküled élni, hogy tisztában vagy a ténnyel: ez sosem fog megtörténni.
Eleinte nem értettelek de mostmár tudom, hogy örökké várni fogod õt, mert ugyanígy érzek irántad én. Elõtted csak hittem, hogy ismerem a szerelmet de melletted megtanultam, milyen a csontjaimban érezni, ha csak egy valakit akar az ember. Pontosan úgy érzek irántad, mint ahogy te, megismerkedésünkkor, leírtad nekem az õszinte szerelmet. Azt a szerelmet, amit egy másik férfi iránt érzel és nem irántam.
Mókuskerékbe zárt az élet mindkettõnket. Körbe-körbe járunk egy kijárat nélküli szobában és arra várunk, hogy bekövetkezzen a csoda. Várjuk, hogy szerelmünk tárgya felismerje, hogy testének minden sejtje csak minket akar, hogy értünk kiáltanak a magányosan eltöltött éjszakái, hogy sírva rohanjon vissza ölelésünkbe, hogy kimondja, tévedett és velünk akarja leélni az egész életét. Romantikus ábrándokat szövögetünk az igaz szerelemrõl, hogy végül rádöbbenjünk, sokszor be kell érjük egy jó kompromisszummal.
Miután te kimondtad a kapcsolatunk végét, én is kompromisszumot kötöttem. Bár még mindig rád várok… annak ellenére vágylak és várom, hogy rádöbbenj: senki sem szeretett úgy és soha nem is fog úgy szeretni senki, mint ahogyan én szeretlek téged, hogy hónapok óta más nõ alszik el esténként a vállamon. De még mûködik a színjáték. Egyelõre még csak én szenvedek. Pontosan úgy vergõdöm, mint ahogy te küzködtél mellettem, amikor az a másik férfi hiánya feszítette szívedet és én a lelkemet kitehettem érted, akkor is kevés voltam neked.
Engem, a te hiányod kínoz minden pillanatban. Még lélegeznem is fáj nélküled. Haszontalannak érzem minden percemet, amit nem tölthetek veled, amikor nem láthatom mosolyod, nem érezhetem illatod. Nem érdekel, hogy nem értem lángolsz, nem érdekel, hogy nem engem szeretsz. Talán önzõ vagyok de boldoggá tenne, ha én lehetnék számodra az az elfogadható kompromisszum.
gyongyszem555 - október 31 2011 18:55:27
Kedves Imola!
Érdeklődve olvastam írásodat. A mondanivalódról az a véleményem, hogy csak azért becsapni, gyötörni egy másik embert, mert engem is becsaptak, nagyfokú jellemhibára utal. És ami a minimum amit érezhetnek az a bűntudat.
"Mert Te löktél egy másik nő karjaiba", na ne, ezt végképp nem tudom elfogadni. Gyenge jellemre vall, ha valakit csak úgy hipp-hopp bele lehet lökni egy másik kapcsolatba.
Ezért fontos az, hogy egy szerelemben (no de itt történetesen az egyik fél csak testileg volt jelen, ezt én nem értem, hogy hogyan lehet) egyformán lobogjon a tűz, a szerelem tüze lelkileg is.
A bosszúból történő "megcsalás" nem megoldás. Ha Te becsaptál engem én is becsaplak, ha én szenvedtem melletted, szenvedjen az is akihez engem löktél, érezze ő is a fájdalmat amit én éreztem. Ez gonoszság, és rosszindulat.
Egyetértek az előttem szóló Varikával és Viktoriával!
A leírtak az én olvasatomban egy férfi monológja. Aki véleményem szerint nem lehet az imádott nő számára egy elfogadható kompromisszum, hiszen nekis másért fáj a szíve, aki nem lehet csak az övé. Ebből a bűvös körből kiszabadulni nagyon nehéz feladat.
Talán nem szabad ennyire őrülten szeretni senkit sem, könnyebben tudunk felejteni, ha itt az ideje!
Nagyon jó a fogalmazás!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Tara Scott - november 03 2011 19:46:59
Kedves Imola!
Már-már pszichológiai pontossággal boncolgatod. Rendkívül jó írás. Az utolsó ponttal nincs vége, ez tovább gondolkodtat még.
Gratulálok szeretettel: Tara
