|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Amikor két magányos lélek különös módon találkozik...
Tara Scott
Dallos tanár úr
A gimnázium sárgára festett falát, beragyogta a kora őszi napsugár. Az ablakok még többnyire nyitva voltak, halk zajok szűrődtek ki folyt a tanítás. A szemben lévő parkban egy osztály töltötte a lyukas óráját. Lányok egy csoportban halkan beszélgettek, volt, aki a könyvébe mélyedve a következő órára készült. Akadt, aki szendvicset majszolt. A fiúk egy csapata két közeli padot foglalt el. Felültek a támlákra, ültek az ülőrészén, míg egy társuk a többiekkel szemben állva viccekkel szórakoztatta őket. Aztán lehalkította a hangját, s közelebb lépett.
- Jön az öreg! – mondta halkan, s a többiek mind hátranéztek.
Az idős férfi, fehér botjával végigkopogtatva maga előtt a járdát a gimnázium felé haladt. Az épület és a parkocska között nem volt autós forgalom, így nyugodtan haladhatott célja felé. Az osztály szinte levegőt sem vett, míg elhaladt mellettük. Mikor megérintve a sárga falat, már az iskola előtt haladt tovább a járdán, még akkor is halkabbra fogták hangjukat.
Dallos tanár úr, élő legenda volt a diákok körében. Valamikor régen az öreg épület padjait koptatta eminens diákként. Azután az egyetem magyar – történelem szakát elvégezve, kis szerencsével visszatérhetett immár tanárként a szívének oly kedves épületbe. Igaz, hogy két szakja közül csak a történelmet volt lehetősége tanítani, de ezzel együtt szívdobogva várta a szeptemberi első becsengetést. Eleinte csakúgy, mint a többi órán figyeltek is rá, meg nem is a diákok, levelek mentek körbe kézről-kézre, de aztán lassan valami megváltozott. Óráról-órára egyre több szempár figyelt rá érdeklődve, majd a renitensebb nebulók is belesimulva az osztályba nyugodtan ülték végig az órát. Mert Dallos tanár úr nem tanította, inkább mesélte a történelmet. Halk szavakkal, de színesen varázsolta tanulói elé a múltat. Előfordult, hogy olyan csend volt az osztályban, hogy az igazgató benézett az ajtón, mert azt hitte, hogy üres a tanterem.
Persze, azóta évtizedek teltek el, csak az őt övező tisztelet nem halványult. Az egész kisváros ismerte, és beszélt róla. A diákok közt szájhagyomány útján maradt fenn nagyszerűsége. Valamint szigora is, de azt mesélték valamikori diákjai szintén ott tanuló gyermekeiknek, hogy aki a tanár úrnál négyesre tudta az anyagot, nyugodtan mehetett felvételizni az egyetemek jogi karára.
Az osztályból páran még figyelték, ahogy a gimnázium épületének falát követve és időnként megérintve befordult a sarkon. Tudták, hogy a saroktól számítva az ötödik házban lakik a túloldalon a valamikori szülői házban. Pár éve egyedül, mióta a felesége súlyos betegségben elhunyt.
Kriszta is azok között volt, akik addig nézték lassú, megfontolt lépteit, mígnem végképp eltűnt szeme elől. „Vajon hová jár minden nap ugyanebben az időben?” – tette fel magának a kérdést, és abban a pillanatban kicsengettek. Az épületben székek csörömpöltek, ajtók csapódtak, s az iménti csendet zsibongás váltotta fel. Az osztály felkerekedett, és lassan elindult az iskola felé.
Két nap volt még a hétvégéig, s Kriszta azon kapta magát, hogy egyre többet gondol az idős tanárra. Esténként azon tűnődött, hogy mit csinálhat egy ember, aki nem lát egyedül egy lakásban? Kipróbálta, hogy becsukott szemmel hogy boldogulna? De alaposan megütötte magát az asztalban, így fel is adta. Hétvégén a szülei dolgoztak, a vállalkozóknak nem mindig pihenést jelent a szombat, vasárnap. Maga sem tudta, miért téblábol a gimnázium előtt, de egyszer csak megütötte fülét az ismerős kopogás a park felől. Az utcán, ahol Dallos tanár úr lakott nem volt nagy forgalom, de autóbusz járt a vasútállomástól a belváros felé. Kriszta várt, s mikor a bot már a saroknál kopogott odalépett.
- Segíthetek tanár úr? – kérdezte.
Az idős férfi a hang irányába fordult, próbálta a hangot egy archoz kötni, de nem sikerült. Így kissé közelebb hajolt a hang irányába.
- Ismerem önt, ifjú hölgy? – kérdezte miközben botjával a járdaszegélyt kereste.
- Nem, nem ismerhet a tanár úr, de én ismerem önt – válaszolt a lány, s hangjából hallatszott, hogy mosolyog.
- Hát, ha úgy van, akkor megköszönöm, ha átkísér – s a mosolyra mosoly volt a válasz.
A túloldalra érve a lány megérintette a férfi karját mire az megállt.
- Tudja a tanár úr, hogy még ma is legenda a diákok körében?
A tanár egy pillanatra meghökkenve felhúzta szemöldökeit.
- Legenda?
- Az bizony! – válaszolta Kriszta vidáman.
- De hát én csak azt csináltam, amit szerettem. Tanítottam. Miért lennék én legenda? – s látszott, hogy őszintén csodálkozik.
Míg a házhoz értek, ahol névtábla hirdette, hogy itt lakik „Dallos Endre nyugalmazott gimnáziumi tanár” beszélgettek. Kriszta tanulmányi eredményeiről, további céljairól.
Másnap újra várta a lány, de már elé ment a parkba. Nem is mentek tovább, leültek egy padra s a kellemes, langyos időben előjöttek a régi idők diákjai, a különbségek a régi és mai fiatalok között. A lány meglepődve tapasztalta, hogy az idős kora, és látáshiánya ellenére a tanár nagyon is ismeri a mai fiatalok életét. Mielőtt elváltak, megkérdezte a férfitől, hogy segíthetne-e bevásárolni, gyógyszert kiváltani?
- Ha cserében segíthetek felkészülni a történelem érettségire, hogy mégse legyen egyoldalú a segítség, beszélhetünk róla - válaszolt őszintén mosolyogva.
Így azután megtapasztalhatta ő is, mit jelenthetett Dallos tanár úr óráján részt venni. S miután a lány egyke volt, s a szülei elfoglaltsága miatt gyakran egyedül, egyre több időt töltött a Dallos házban. Időnként kitakarított, port törölt, és télen elmentek meghallgatni a minden évben megrendezett templomi hangversenyt. Karácsonykor kis aprósággal lepték meg egymást, és a lány minden finomsággal elhalmozta, ami otthon az asztalra került.
Aztán eljött a tavaszi szünet. Kriszta a szüleivel külföldi rokonokhoz utazott az ünnepekre. Előtte bevásárolt, kiváltotta a gyógyszereket, és megígérte, hogy ahogy hazaértek azonnal jelentkezik.
A következő héten hatalmas gépek jelentek meg a gimnázium előtt, hogy átalakítsák a parkot egy díszburkolattal és szökőkúttal ellátott térré. Dallos tanár úr szokásos útjáról, a közeli kávézóból haladt a gimnázium felé, de a bejáratott út helyett kerülnie kellett, így miután kaotikusnak tűnt számára az egész helyzet, segítséget kért egy munkástól, hogy eljusson az iskola faláig. A saroknál járt, és átmenni készült, amikor a közelében beindítottak egy betonbontó gépet. A hirtelen kelt erős zajtól megijedve lelépett a járdáról, s a buszsofőr már hiába fékezett…
Öt nap múlva a lány különleges édességekkel felpakolva sietett a Dallos ház felé. Megdöbbenve látta a nagy átalakulást, és rossz érzése támadt. Mikor odaért csengetett, de nem nyílt az ajtó. Elővette a kulcsát, amit arra az esetre kapott, ha a tanárt valamiféle baleset érné a házban, be tudjon jutni. Éppen letette a csomagot az asztalra, amikor csengettek. A szomszédasszony tördelte a kezét, miközben elmesélte Krisztának mi történt.
- Tudja kedveském, nekem azt mondta a tanár úr, hogy úgy szereti magát, mintha az unokája lenne. – hangzott el az utolsó mondat.
Másnap délelőtt tíz órára tűzték ki a tér ünnepélyes átadását. A környék megtelt emberekkel. Diákok, a szüleik, érdeklődők hallgatták a rézfúvósokat, mellyel indult az ünnepség. Csak egy fiatal lány zokogott magában egy lesötétített, homályos szobában.
|
|
|
- november 04 2011 01:44:47
Kedves Tara Scott!
Nagyon szépen, kitűnően megírt, "mágneses" novellát írtál. Azért írtam mágnesest, mert az első sorok olvasása után a történet magához vonza azt a szerencsés embert, aki rászánta magát az írásod megismerésére, és nem engedi el, amig a végére nem ért neki! Örömmel mondhatom, elkapott engem is , elolvastam, és bár a történet szomorúan végződik, - egy öreg ember és egy fiatal teremtés meghitt kapcsolatának ritkán happy end a vége - de itt ezt olyan hihetően, jól megszerkesztve sikerült megírnnod, hogy le a kalappal! Hogy örömöd ne legyen teljes, egy hibát azért találtam benne: a lányok nem tudnak csendben maradni, egymást követő, összekeveredett csicsergésük hangereje messze túlszárnyalja a fiúkét! Beee! Végül nekem is volt egy hasonló szeretett tanárom, - természetesen történelem- úgy hogy őszintén át tudtam élni az erről írtakat. Köszönöm az élményt, és szeretettel várom a következő írásodat! Andy |
- november 04 2011 02:38:40
Kedves Tara!
Gratulálok szívből. Gyönyörűen megírt történet. Csordultig tele szeretettel és tisztelettel. Nagyon jó volt olvasni Téged. Igen, voltak és gondolom még ma is vannak ilyen csodálatos pedagógusok.
Én úgy gondolom, hogy az a jó pedagógus - mint történetedben Dallos tanár úr -, aki a legelevenebb diákot is meg tudja zabolázni, olyan érdekesen szemlélteti a tananyagot. Az biztos, hogy aki így tud tanítani, azt a diák évtizedek múlva sem felejti el. Azt hiszem, hogy erre a gyönyörű hívatásra is születni kell.
Az énjéből fakad az a csodálatos bűverő, ami magához láncolja diákjait.És ez a kötelék szép, igazi emberi értéket képvisel.
Nekem is voltak ilyen tanáraim, alig vártuk, hogy becsengessenek, amikor az ő órája következett.
Mindamellett roppant szép, bensőséges emberi kapcsolat alakult ki történetedben tanár-és diákja között. Igaz, hogy a vége szomorú, mert ha nem építik át a teret és a megszokott útvonalán tudott volna haladni tovább Dallos tanár úr, talán még ma is élne.
"-Tudja, kedveském, nekem azt mondta a tanár úr, hogy úgy szereti magát, mintha az unokája lenne - hangzott el az utolsó mondat."
Nagyon szép, megható, igazi emberi érzésekkel és értékekkel telített, nagyon szép írást olvashattam Tőled.
Szeretettel gratulálok és ölellek. Én is mint Andy, várom a következő történetedet.
Szeretettel. Évi.
Ui.: Köszönöm, hogy olvashattam. |
- november 04 2011 08:47:20
Jaj! Jut eszembe! Hát a szemünk előtt is zajlik egy gyönyörű történet, Delfinke és az öreg néni fordított fölállású esete! Csak arról így kéne írni mint Tara. Mert így...
Andy |
- november 04 2011 20:26:55
Kedves Tara!
Nagyon szép, értékes és nagyon jó mondanivalót tükröz novellád.
Szeretettel gratulálok! Igazi élmény volt olvasni!
Szeretettel: Jani |
- november 06 2011 16:22:05
Szép, lélekemelő történet. Bárcsak tipikus lenne Kriszta habitusa! Változatlanul sok a "hogy"!
Szeretettel:
Papon |
- november 07 2011 11:30:53
Drága Tara, magam is tanár ember vagyok, meghatódtam, és szeretettel olvastalak.
Stílusodhoz gratulálok!
Ölel: Mila |
- november 07 2011 21:26:30
Kedves Andy!
Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat, és az időt amit rám szántál. a lányokkal kapcsolatban van benne igazság, nem is kevés. Az én lányaim voltak a kivételek. Szerencsés voltam a Tanáraimmal, s utólag még jobban értem milyen sok is múlik Rajtuk. Kár, hogy a mai fiatalok nagy része ezt nem látja be. Köszönöm szépen, hogy itt jártál. Szeretettel: Tara |
- november 07 2011 21:37:52
Kedves Évi!
Köszönöm szépen, hogy időt szántál írásomra. Örülök, hogy Te is megtapasztaltad, milyen érzés amikor tanár és diák szinkronban van. Könnyebb a tanulás is. Emléknek is szép. Sajnos ma a szülők nagyon kevés időt tudnak a gyerekeikkel tölteni, sok a magányos fiatal. Kapaszkodót keresnek, és két magányos lélek könnyebben egymásra talál. A lánynak hiányzott a szüleivel töltött idő, míg az idős magányos embernek az unoka aki időt tölt vele, felolvas neki, elkíséri ide-oda. Ez a kapcsolat ráadásul építő jellegű a lánynak, mert csavaroghatna, egyebekről nem beszélve. Szerencsés találkozás mindkét részről. Szeretettel ölellek: Tara |
- november 07 2011 21:42:36
Kedves Viktória!
Nagy igazságot írtál. Míg olvastam, a mai hír jutott eszembe, hogy kis méretű lovakat tanítanak be vakvezetésre, mert megfigyelték, ha egy ló megvakul, egy másik automatikusan mellé szegődik, hogy vezesse. Mennyire nemes az emberrel szemben. Mi nem vagyunk ennyire toleránsak egymással. Pedig így is lehetne, ahogy a lány és az idős nem látó ember találkozott. Talán egyszer eljutunk oda, hogy figyelünk egymásra. Köszönöm szépen, hogy itt jártál. Szeretettel ölellek: Tara |
- november 07 2011 21:46:18
Kedves Jani!
Nagyon szépen köszönöm, hogy így értékelted írásomat. Talán egyszer másképp fordulunk egymás felé, és újra értékesebbek lesznek az emberi kapcsolatok.
Köszönettel, és szeretettel: Tara |
- november 07 2011 21:47:33
Kedves Papon!
Köszönöm szépen, hogy időt szántál rám. Legközelebb gyomlálok!
Szeretettel: Tara |
- november 07 2011 21:53:43
Drága Milácskám!
Sajnos azt kell mondanom, hogy a szülőkön is sok múlik, hogy a diák milyen szemmel néz egy tanárra. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő tiszteli a tanárt, ha másért nem a tudásáért, akkor a gyerek is valószínűleg úgy áll hozzá. Ha a szülő szerint a gyereke okosabb mint a tanár, ott nem a tanárral, és a gyerekkel is csak részben van a baj. Nem mondom azt, hogy minden tanár tökéletes. De alapvető baj itt a felfogással van. És én nem irigylem a most tanító tanárokat. Te még jobban átérzed ezt drága szívem tudom. Szeretettel ölellek: barátnőd. |
- november 07 2011 21:55:13
Minden kedves írótársamnak, és olvasóimnak köszönöm, hogy megtiszteltek olvasásukkal. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
