|
 Vendég: 77
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Megvonom magamtól a gondolatokat, el vele!
Döntöttem! Elmegyek! El én! A fene egye meg, mert ez így már nem állapot! Nem fogsz engem kikészíteni teljesen! No azért is megmutatom Neked! Mit akarsz még, mennyit akarsz írni? Unalmas vagy!
Miközben így szidalmazom a gondolataimat, melyek állandóan itt tornyosulnak az agyamban, közeledek az intézet felé. Hosszú sor áll a bejelentkezésnél, de nem számít, időm van, de legalább megpróbálom. Ha nem sikerül, ott egye a fene, legfeljebb újra írok.
Elvonókúrára megyek - no nem alkohol vagy drog, nem azért ott még nem tartok, de el akarom vonatni a gondolataimat. Ne tudjak írni többet, mert nem akarok. (Akarok én, hogyne akarnék csak már unom magamat én is. Unom, hogy minden hajnalban itt esz a fene, mint egy alkoholistát a pia mellett.)
Én következem. Rám adják a nagy fehér zubbonyszerű (no nem katonai) fehér lepelt, a kezemet azért kidughatom és megkapom az első injekciót.
- Ez mire való? - kérdezem csendben az ápolót.
- Ez serkentő injekció ez az első nap adandó!- mondja ellentmondást nem tűrő hangon, és ott hagy. Belökdösnek bennünket egy nagy számítógépes terembe, körülbelül vagyunk vagy százan, no jó lehet, hogy csak kilencvenkilencen. Jön a doki. Negyvenes éveiben járó intelligens manusz.
- Üdvözlöm Önöket, ez az első napi terápia.
El lehet foglalni a számítógépeket, mindenki annyit ír a nap 24 órájában, lehet 25-ben is, amennyit akar.Mindenki, vagyis túlnyomórészt elfoglalják az emberek a helyüket és írnak. Vagyunk egy páran, akik csak téblábolunk, mi vagyunk azok akik éjszaka írnak. Rohadtul nem érdekel bennünket nappal a számítógép, de ha besötétedik este, akkor jövünk mi. Addig eltöltjük az időt, kártyázunk, beszélgetünk, tapasztalatot cserélünk. Eltelik a nap.
Mi következünk úgy körülbelül hatvanöten, az éjszakaiak. Őrült sebességgel püföljük a klaviatúrát, egy éjszaka megszületik vagy ötven oldalnyi "mű".
Második nap. Megkapjuk az injekciót, most már kettőt mert a második az ellenanyag. Egyik serkent, a másik blokkol. Nos ettől már egy kicsit rosszul érzi magát az ember, mert amikor jönnek a gondolatok és már kibuggyannának az ember agyából, rögtön blokkol az injekció.
Fáj a fejünk, a szó szoros értelmében szenvedünk. Leírunk fél oldalt, őrületes sebességgel ki is töröljük a gépünkből, majd újra írunk, és ez így megy egészen a harmadik napig. Már a falat is kaparnánk kínunkban, ha lenne, de nincs, mert már csak egy gumiszobában vagyunk. Azt meg nem lehet lekaparni.
Harmadik nap. Három injekció, ez már a szedálás időszaka, mindenki lefekszik az ágyába, és kapja az infúziót, benne a sok nyugtató és mély álomba merül. Csönd van. Hajnali két óra, én ismét kinyitom a szememet (biztos nem kaptam elegendő nyugtatót, vagy rám nem hat, tudja a fene, és oda pillantok az ablakra) és meglátom Őt. Vagy csak képzelődöm? Egyelőre még nem tudom eldönteni, de mintha integetne felém. Kihúzgálom a rám kötözött infúziós tűt, felborítom az állványt, nem baj, nem zavarok vele senkit, mert mélyen alszanak a többiek, és oda vánszorgok az ablakhoz és már a nyakamba is perdül. Igen, itt ül a bal vállamon a szokott helyén Tündikém.
- Hát Te hogy kerülsz ide?- kérdezem csodálkozva.
- Hallgass most kedvesem, szedd össze a cókmókodat, indulunk haza, otthon mindent elmesélek.- sürget Tündike.
- De hát, tudod, hogy miért vagyok itt? Hogy leszoktassanak az írásról mert már én is unom magamat.- mondom Tündikémnek (de azért nagyon örülök neki) halkan.
- Csönd legyen, gyorsan átsuhanunk a folyosón, kapaszkodj belém, itt vár a taxi, gyorsan haza röppenünk.
Kétszáznegyven kilométer/órás sebességgel száguld végig a városon velünk a taxi, haza érkezünk pillanatok alatt.
Berongyolunk a lakásba, Tündike főzi a kávét, és beszél hozzám.
- Képzeld el kedvesem, a hajnalfiú (mert ő volt eddig a párja) becsajozott, a Tagore sétány nagyon megtetszett neki, ott bolyongott minden hajnalban és megtalálta élete legeslegnagyobb szerelmét a hajnallányt. Úgy hogy engem dobott, no nem is bánom, mert rettenetesen hiányoztál nekem, hiszen mi ketten egyek vagyunk.- mondta kicsattanó örömmel a lelkében.
- No de mi lesz a kisbabátokkal?- kérdeztem aggódva tőle.
- Á, ne aggódj, kiderült, hogy álterhesség - miért van ilyen az embereknél is, nem tudtad,- na nézz utána orvosi könyvekben - hát még az ihleteknél.Szóval itt tartok. És akkor belehasított az agyamba a felismerés, küldted - te nem tudsz róla, mert akkor már szedálva voltál - a kódolt üzenetet.- mondja Tündike egy szuszra.
- Persze, hogy küldted, így szólt az üzenet. "Tündikém, szenvedek, gyere vissza hozzám, nem akarok többet írni, el akarom felejteni még a betűket is, vagyis dehogy akarom, hiszen függő vagyok, nincs az a tudós orvosi team a földön, akik el tudnák venni a gondolataimat."
És itt vagyok, és most meg is feddlek kegyetlen módon. - mondta Tündike. Szeme álszikrákat lövellt felém és rázendített mondandójára.
- Mit képzelsz Te kedvesem? Csak úgy simán eldobnád magadtól a gondolataidat? Teljesen megőrültél? Nem hogy örülnél, hogy vannak, tudod, hogy más mennyit szenved azért, hogy legyenek gondolatai? Nem tudod, mert buta vagy! És most ülj a gép elé és írj! Írj az anyád mindenit, mert nem állok jót magamért! Még ilyen baromságot kitalálni, hogy elvonókúra? Te tiszta hülye vagy! No most iszom még egy kávét, elszívok egy cigit, mielőtt megfagynék az erkélyen, ide lopózom a hátad mögé, addig írj! - mondja Tündikém és kiviharzik az erkélyre.
Igaza van. Jól érzem magam. Az injekcióknak a mellékhatása már régen felszívódott, nincs ami gátolja a gondolatok áramlását.
Egyik téma a másik után sorakozik a fejemben, kibocsátásra várakoznak, de szelektálok.
Előjönnek bús, komor,senkit nem érdeklő gondolatok, őket kiengedem a szabadba, nem sajnálom fagyjanak meg ( most már megfagynak, mert -4 C fok van odakint, de nem baj, ők mehetnek.
Maradnak a vidám, lehet, hogy ismét pongyolaszerű kis hülyeségek, de legalább vidámak, legfeljebb akinek nem tetszik, majd nem fogja elolvasni.
Berobog Tündike.
- No látom már elemedben vagy, a komor gondolatok száműzve, jól teszed, arról majd ír más, aki jobban tud írni mint Te, no mert azért azt remélem tudod, hogy vannak Tőled sokkal jobban írók is. Nem szálltál el magadtól teljesen, mert akkor pofán cserdítelek! Most már nem kegyelmezek Neked!- mondja nekem Tündike kedvesen.
- Isten bizony Tündikém nagyon örülök Neked, hogy visszajöttél. Persze, hogy tisztában vagyok azzal, hogy vannak tőlem jobban írók, de nem az a lényeg. én szeretek írni és fogok is, egészen addig, amíg Te úgy ítéled meg, hogy publikus.- mondtam Tündikémnek és pici puszit leheltem orcájára.
- No most viszont nem bánom, ha befejezed, mert én igen csak hosszú utat tettem meg Balatonfüredtől gyalog - mert gyalog jöttem, nem maradt pénzem autóbuszra, vagy vonatra - de örültem, hogy időben érkeztem. Nem biztos, hogy sikerült volna az elvonókúrád, mert olvastam a statisztikát, száz emberből kilencvenkilenc visszaesik és újra írni kezd.
Azok az emberek, akik ott voltak veled, már háromszoros visszaesők voltak. No látod, akkor érdemes lett volna ott küzdened? Egy frászt!
Te csak írjál, most már itt maradok veled amíg élsz.- mondta Tündike álmosan.
Betakargattam a vendégszobában, még ittam egy kávét és figyeltem a csillagokat, mikor tűnnek el az égről, hogy átadják helyüket a világosságnak.
|
|
|
- november 13 2011 06:56:17
Kedves Varika-Évi!
Tündike-sorozatodat remeknek tartom. Igaza van a kis bestiának: "száz emberből kilencvenkilenc visszaesik és újra írni kezd."
Nekem is volt olyan éven, hogy egy sort sem írtam. Pedig nem voltam akkor beteg.
szeretettel Domokos bátyád.
   |
- november 13 2011 08:45:02
Kedves Domokos Bátyám!
Először is nagyon örülök, hogy "újra" itt vagy!
Nagyon szépen köszönöm, hogy figyelmeddel és véleményeddel megtiszteltél.
Rögtön tudtam, hogy Te is ismered ezt az érzést - no meg most már elárulom Neked, hogy Tündike ismer téged, mondta nekem, és ő is mindig figyel a véleményedre, ugyanúgy mint én.
Végtelenül örülök annak, hogy "remeknek" tartod a sorozatomat,
mert néha már elbizonytalanodtam.
Kedves Bátyám nagyon jó egészséget kívánok Neked és gyógyulj meg minél hamarabb.
Szeretettel: Évi-Húgod. |
- november 13 2011 09:23:55
Kedves Évike!
Na látod, az ihleted nem hagyta, hogy az elvonókúrán esetleg sikerrel járj, így továbbra is jöhetnek a gondolatok.
Tündikédnek mennyire igaza van, nem is tudod! Bizony, az embernek hányféle gondolat kereng a fejében igen sokszor, és a végén még sem sikerül megfogalmazni és leírni úgy, ahogy szeretné!
Nekem is voltak évek, sőt évtizedek, hogy kimaradtam az írásból, mert másféle követelményeknek kellett megfelelnem (családalapítás, gyermeknevelés, munka mellet továbbtanulás, továbbképzések, tanfolyamok).
Ha nem hívtak volna meg a napkorongra és a másik irodalmi klubokba, akkor lehet, hogy soha nem írtam volna ennyit, pedig én mostanában sem írok sokat! A "technika ördöge" néha jó dolgokat is képes létrehozni.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- november 13 2011 11:09:11
Kedves Zsuzsika!
Igen, tökéletesen igazad van, én is csak 8 hónapja írogatok, mióta ennek a klubnak a tagja vagyok. Prózákat írtam még annak idején fiatal lány koromban, de miután családom lett, mint ahogy Te is írod
nekem is más követelményeknek kellett megfelelni.
Én most tehetem ezt azért, mert 88 éves anyukámat gondozom, ápolom, felügyeletet igényel, úgy hogy itthon vagyok. Apukám már 14 éves meghalt, addig őt gondoztam, mert mindkét alsó végtagját amputálták végül is, soha nem tanult meg műlábbal járni, no és mellette ott voltak a gyermekeink.
No de ez egy kereszt (mindenkinek van) amit vinni kell, mert ezért ember az ember.
Én most nagyon élvezem, hogy írhatok, és az pedig külön öröm számomra, ha másoknak is tetszik a förmedvényem.
Köszönöm szépen, hogy figyelmeddel és véleményeddel itt jártál.
Szeretettel: Évi. |
- november 13 2011 11:11:59
Bocsánat javítanom kell! Nem "14 éves meghalt", hanem 14 éve meghalt. |
- november 13 2011 11:17:03
Barátnőm!
Tündike ide, Tündike oda, Te csak írjál, mert ez Neked nagyon megy!
Néha egy-két napot én is kihagyok, csak olvasgatok, de amikor már
szorít a torkom, akkor muszáj írnom!/Magamnak!Akinek tetszik, tstszik, akinek nem, hát nem!/
Ki kell írnom magamból, mert megfulladok!
Puszillak: Pircsi  |
- november 13 2011 11:53:47
Kedves Barátnőm!
Én is a saját szórakozásomra írok, ha tetszik valakinek az tényleg külön öröm.
Visszatértem Tündikémhez, mert ez az én stílusom.
Írjál barátnőm, mindent ki kell írni ha úgy könnyebb. Én is ezt teszem!
Köszönöm, hogy "meglátogattál"!
Szeretettel: Évi. |
- november 13 2011 22:29:58
Kedves Varika!
Most olyan tüntetős idők vannak! Azon veszem észre magamat, hogy én is egy táblát viszek. Fölkancsalítok, hogy elolvassam a feliratot: "Fölemelt nyugdíj-korhatárt Tündinek!" Én úgy 95- 95 és fél évest tartok szükségesnek. Miért? Mert szeretek ilyen aranyos okfejtéseket olvasni, mint a Tied! Szeretettel Andy |
- november 14 2011 02:57:29
Kedves Andy!
Köszönöm, hogy csatlakoztál a tüntetők táborához, a táblát amire "fölkancsalítottál" én készíttettem itt a sarki büfében - mert ezermester a tulaj, persze, mindent meg tud csinálni, farag, gyalul, fűrészel - no persze csak ilyen famunkákat végez, de azt jól, ugye milyen frankó kis tábla - nekem is rögtön megtetszett-. No és azok a betűk, valami tüneményesek, attól már csak a számok jobbak, két kilences és két ötös szám (nekem igaz, hogy a hármas szám a kedvencem, vagy nem is tudom, még lehet, hogy bejön a kilences is, a fene emlékszik már rá, de az ötös szám, az is tutira bejön) de így együtt 95-95 szépen mutat, mert a külalak is nagyon fontos. Tündike biztos hogy eléri ezt a kort, mert nagyon szeret élni, még akkor is, ha nyugdíjat nem fog kapni, minek, eltartom én, hiszen nekem segít a kis huncut, ez a minimum.
Kedves András!
Nagyon szépen köszönöm, hogy megtekintetted és értékelted az "aranyos okfejtéseket".
Szeretettel: Évi.
Ui.: Légy szíves reklámozd, ha valakinek kell még ilyen tüntetős tábla, elintézem a büfésnél, jóba vagyunk, szeretem őt is. |
- november 14 2011 13:13:54
Kedves Sanyikám!
Köszönöm, hogy olvastál és véleményeddel itt jártál. Az ihlet már csak ilyen, én szeretem - tudod én mindenkit szeretek aki szeretetreméltó, aki nem, azt is, de azt nem annyira -, az ihlet pedig remélem nem hagy el soha.
Köszönöm, hogy itt voltál.
Szeretettel: Évi. |
- november 16 2011 11:13:13
Kedves Vikike!
Tulajdonképpen ezt az írásomat egy álmom ihlette, Tündi akkor nem volt velem, nászúton volt. Álmomban azt mondta nekem valaki - nem emlékszem, hogy ki volt az, nem is ez a lényeg - hogy írásaim nem ide valók, nem érnek egy rongyos pongyolát sem, és ne nagyképűsködjek! No és ekkor felébredtem, és ennek az álomnak a hatására született meg ez a prózám.
Persze, hogy vannak tőlünk jobbak, el is várom, hogy legyenek (no tessék, már megint nagyképűsködök, hát ki vagyok én, hogy elvárom) hiszen csúcsra jutásnak is vannak fokozatai. Akik már ott vannak, nyilván azok a legjobbak! Mi - én - kis amatőröcskécskék (Hú, de örülne a magyar szakos tanárom, ha olvasná ezt a gyönyörű kifejezést) a csúcs legeslegalsó szintje alatt foglalunk helyet. No, de ott is van hely, azt is be kell tölteni.
Maximális tiszteletem azoknak a kedves íróknak, költőknek, akik már a csúcson vannak.
"Ha ez nekünk örömet okoz", hát persze, hogy örömet okoz, a kis hülye mű is tud nagy örömet okozni. Legalábbis én így vagyok vele.
Köszönöm, hogy itt jártál, és véleményeztél.
Szeretettel: Évi. |
- november 16 2011 16:41:07
Kedves "külső" olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm a figyelmet!
Szeretettel: Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
