|
 Vendég: 83
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Egy gyermekkori álom, amely nem felejtődött el.
A nagy álom
Kicsiny gyermekként az álom és mesevilág rajongójaként éltem az én sajátos képzelet-birodalmamban, legalábbis így emlékszem vissza. Szűkre szabott gyermekkorom lehetősége hamar megszakította ezt a folyamatot. Az Élet kényszere került előtérbe.
Minden mesét és álmot egyformán szerettem, de a végletek harca, a jó és rossz ütközései különösképpen foglalkoztattak. Visszanézve: nem csak a mesében, de saját életemben, a valóságban is így volt.
Már tudtam olvasni, amikor egy kedvenc mesémet újra és újra elolvastam a tizenkét királykisasszonyról, akik éjjelente bálba jártak, hajnalban eltűntek, csak a széttáncolt cipőik maradtak ott. Ebbe a bálba kívánkoztam én is elmenni kisgyermekként, de a nagybetűs Életben is. A kívánság, a nagy álom, ki hinné? TELJESÜLT! Kitáncolhattam magam egy életen át, még most is, 75 évesen!
Most pedig ugyancsak kiskori álmommal folytatnám, ami akkor egy volt a sok közül, talán csak azért lett maradandó, mert egymás után háromszor voltam ugyanazon a helyen. Tehát: egy ismeretlen, gyönyörűséges téren voltam. Miért? Mi célból? Már nem emlékszem, de másnap és azután éjjel is ott jártam. Akkor még nem volt televízió, mozi, csak a saját környezetemet ismertem.
Csak megjegyzésként említem, hogy egy kisgyermek testben már a Földön van, de lélekben még nagyrészt abban a „más világban” tartózkodik, ahonnan eljött. Testét a szüleitől kapja, de lelkét, szellemét a Magasságból hozza, amit sokan nem akarnak elhinni, elismerni. Ezért a kicsi nehezen szokja meg az anyagi létet, ő még az elhagyott társaival van éber állapotban és álmaiban is. Ha már beszélni tud, észrevehető rajtuk, de a felnőttek nem hisznek nekik. Ráfogják, hogy fantáziál, meséket talál ki, pedig gyermekük megnyilvánulása igaz. Sőt, ők még látják a mi számunkra már láthatatlan lényeket és kommunikálnak is velük.
Később, szép lassan elhalványul minden, lezárul az előbbi életszakasz és nem emlékszünk, nem emlékezhetünk korábbi életünkre, - életeinkre, nehogy befolyásoljon a jelenünkben.
Következik az Élet cselekvés- és tanulóidőszaka, majd a végén a búcsúzás, a visszatérés és az elszámolás. Az idős ember, - közeledvén az örökélethez – már leendő hazája lényivel foglalkozik, akik őt örömmel körbeveszik, várják és segítik az élete nehéz pillanatában. Ezért nem kell azt hinni, hogy baj van az elmeállapotával.
Minden óra, minden nap, sorozatos változásból, újdonságok megismeréséből, tanulásból, munkából áll. Két-három évtized is elmúlt, amikor Sorsom külföldre szólított hosszabb időre.
Az állandó utazás alatt szebbnél szebb országokat és városokat ismerhettem meg. A firenzei Dóm téren kezdtem el „gyanúsan” figyelgetni a tér részleteit, ugyanis ekkor jutott először eszembe az a kiskori álmom. Bárhogy is próbáltam beazonosítani, rájöttem, hogy ez a tér nem az álombéli tér. Ettől kezdve egyre nagyobb reménységgel mentem minden új helyre, de mindig csalódnom kellett. Aztán feladtam, felejteni próbáltam.
Vége lett a külföldi útnak, nyugodtabb életszakasz kezdődött helyben, Budapesten. Jó pár év múlva, munkahelyemen szerveztek a dolgozóknak egy külföldi utat, melyre már az elején nemet mondtam, hisz épp eleget utaztam. Készen álltak az indulásra, aztán ki tudja, milyen „véletlen” folytán – kimaradt valaki, aztán rábeszéltek – tehát én is elindultam velük Törökországba.
Megérkeztünk Isztambulba, s ott, az Aya Sofiánál földbe gyökerezett a lábam. A viszontlátás örömében könnyek borították el szememet s patakokban kezdett arcomon lefolyni. Hát ez az a tér, amit ismerek, amit kicsi gyermekként láttam álmomban háromszor. Na, de honnan ismerem? Lehet, hogy valaha itt laktam? Kérdeztem magamtól.
Az egy hét alatt fokozott figyelemmel szívtam magamba minden új információt s úgy ámultam-bámultam, mintha egy nagy messzeségből érkeztem volna haza. Utolsó napra volt
betervezve a Szultán palotája, annak is a háreme, amit kimondhatatlan izgalommal vártam.
Az idegenvezető mindent megmutatott, az érdekes tudnivalókat elmondta és én meghatottan hallgattam, ittam a szavait.
Amikor arról beszélt, hogy a szultán a megunt háremhölgyeit zsákokba varratta nehéz kövekkel együtt s úgy dobták a tengerbe, majdnem felsikoltottam megrendülésemben! Megdöbbenten álltam, levegő után kapkodva. Ez szörnyűség, – gondoltam – mintha velem történt volna, azt éreztem!
Nem tudtam többé figyelni semmire, csak ez foglalkoztatott, teljesen átéltem a hallottakat.
Lehet, hogy valamikor én is így fejeztem be az életemet? De a kérdésemre nincs válasz.
Az a felismerés azóta sem hagy nyugodni, valóságos tragédiaként éltem át akkor ott, és most is, ha rá gondolok, hogy ezt nekem meg kellett tudnom. Vajon miért?
Ez lehetett az egykori nagy álom?
|
|
|
- november 24 2011 11:56:44
Kedves Viola!
Örülök, hogy ezt a megható és titokzatos, múlt életedre visszavezethető történetet itt is olvashattam!
Nekem akkor is tetszett, amikor először olvashattam, és most is!
Üdvözlettel: Zsuzsa
 |
- november 24 2011 12:53:18
Kedves Viola!
Én úgy ítélem meg írásodból, hogy Te hiszel a reinkarnációban.
Én ugyan nem, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nagyon jól megírt történetet olvashattam Tőled, és szeretettel gratulálok!
Én úgy gondolom, hogy az a jó történet, amikor elkezdi az ember olvasni és az első szótól az utolsóig oda szegezi az ember tekintetét az írásra és gondolataiban is azonosulni tud vele, vagyis el tudja képzelni. Ez a történeted ilyen. Egy pillanatra sem kalandozott el közben másfelé a gondolatom.
Szeretettel olvastalak és gratulálok.
Szeretettel: Évi. |
- november 24 2011 15:11:30
Kedves Zsuzsanna!
Örülök, hogy elsőnek megtaláltál. Köszönöm a hozzászólásodat. Hát én már semmi olyat nem tudok feltenni, amit Te nem ismernél? Pedig van még, és remélem, hogy lesz is.
Szeretettel gondolok Rád: Viola
Kedves Évi!
Nagy örömmel tölt el hozzászólásod, de egyben el is szomorított, hogy Te nem hiszel a reinkarnációban. Egyben biztos vagyok: hogy majd fogsz! Egyszer ez bekövetkezik, ha eljön az ideje.
Akkor miért írsz ilyen témában? Válaszom: mert Benned van ennek az igazsága, csak még nem 100 százalékosan. Nyilván fiatal vagy, még nincs sok tapasztalatod.
Isten őrizz, hogy vitatkozni akarnék Veled, örülök, hogy lelki társra találtam Benned, mert hisz olyanról írsz, ami engem is érdekel.
Szeretettel gondolok Rád: Viola |
- november 25 2011 20:10:18
Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a különös írást. Én még nem találkoztam ilyen különös álommal. Aztán amikor egy témában jártas egyénnel találkoztam ő azt állította ez így igaz, de a halaknak nem kell új életet választani, mert csak egy életük van! Én is márciusi hónapban születtem! Andy |
- november 25 2011 21:34:09
Kedves Viktória!
Köszönöm, hogy elolvastál és hozzá is szóltál. Írod, hogy már Te is éltél meg furcsának gondolt dolgokat, amit még nem tudsz hova tenni. Időben Te Magad, mindenre rá fogsz jönni, de ha érdekel, kutatni is lehet, "aki keres, az talál".
Kedves Andy!
Köszönöm a hozzászólásod, bár nem értem pontosan, hogy mire célzol a Halak jeggyel? Itt valami félreértés lehet! Csak azt tudom mondani, hogy több évtizede kutatom a "miérteket", a "mindenséget" a "körforgást" ezáltal hiszem a reinkarnációt, hogy annyiszor kell leszületnünk a legbűnösebb Föld-bolygóra, amíg meg nem tisztulunk és végül az örök dicsőségbe nem jutunk.
Szeretettel gondolok Rátok: Viola |
- július 15 2014 22:42:55
Kedves Viola, ha hiszünk, ha nem a reinkarnációban, tudjuk, hogy (akár feltételezett) célja az egymást követô életek során a megtisztulás, a nemesedés. Ezért, ha csak ezt a "keveset" vesszük figyelembe, csak jó történhet. Ezért vagyunk szerencsések mi itt mindannyian. Az írni szeretô, a figyelmeztetni, emlékeztetni és rámutatni igyekvô ember csiszolja önmaga és olvasói életszemléletét. Te is ezt tetted, Viola. Gratulálok !
Szeretettel:
PiaNista |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
