|
 Vendég: 97
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Az új életre kelő virágok felfrissítik az életet a mezőn. Elkezdődik az új év, s vele érkezik a szerelem.
Élettámasztó folyadék cseppen le az égből. Életre kelnek az elsorvadt növények, pezsdül a víz, fortyog. Burjánzik az élet a világban. Tavasz van! A hófödte hegycsúcsok ormain még-még meglelhető utolsó hagyatéka a télnek, de már az is olvad, s folyik lefele a völgybe. A patakok zúgnak, s a folyók feltöltődnek hordalékkal, mik alászálló porszemként hullottak bele földünk asszonyának könnyeibe. A szél keltette hullámokon úsztak le egészen a Dunáig. Itt aztán belekerültek a nagy vízbe, majd pedig a sötét tengerbe vesztek. Ez alatt a hegységek lábainál elterülő falvakban megkondultak a harangok. Magas hangon énekelték: „Itt a tavasz!” Mézédes ízével csábítanak a zöldellő mezők, a virággal tarkított rétek, a füves puszták. Az Érchegység hátán felszökellő kecskék is az új nap hajnalát hirdetik, mögöttük a kisgyerekek, a pásztorok. Napkeltétől egészen a Nap lenyugvásáig járják a mezőket az állataikkal és vállukra akasztott piros színű batyuikkal, melyen elvétve meg-megcsillan egy fehér pötty. Így telnek napjaik tavasztól egészen az őszig. Külső szemlélő számára magányos munka ez, pedig nem így van! A rétek, a hegyek telve vannak élettel. Zümmögnek a kaptárok szorgos dolgozói, szállnak virágról virágra. Néha-néha nagyot bőg az erdei szarvas, meg-megmoccan a zöldellő bokor: él az erdő, él a rét! Illatként magával hoz valamit: a frissen virágzó szegfűnek illatát. A dombok lejtőin kacérkodik a sárga liliom, magához csábítja a pásztort, a nyájat. Forr a levegő is! A madarak nászindulót dalolnak, s fészket raknak a magas fákra. A pásztorok pedig lehevernek a mező ezer füve közé és nézik a kék eget. Fohászkodnak Íriszhez, hogy végre nekik adja meg azt, amit a többiek megkapnak, a szerelmet. Nézik az eget és várnak Juliskára, falujuk legszebb leányára. A falu polgármesterének legfiatalabbik lánya a napnak bizonyos időpontjában kimegy, hogy apjának szedjen csokrot. A csokor mindig ugyanolyan, ugyanazokkal a virágokkal, csak a lány más.
Az idő halad előre, mint ahogy a víz viszi messzire nem kívánt utasait. A Nap már lassan delelő áll, de Julis még sehol. A pásztorok összerezzenek, főleg Pízes Endre, akinek szívét már elemésztette a tűz. Pirospozsgásos arcára ránehezült az idő terhe, s völgyet rázó hangon felkiáltott:
- Hol vagy én szerelmem?
Ekkor az egész csapat megrezzent, mint a falevél a szélben. Himbálództak oda-vissza, de nem szóltak. Endre csak állt háttal a falunak, nézte a hegyeket. Ebben a pillanatban egy bársonyos kéz nehezült a jobb válla szegletére, majd egy másik bal oldalát hátulról simította meg. A jobb oldali végül elindult lefelé, s a test hozzá simult a testéhez. A pásztor döbbenten állt a csodálkozástól, de jobban hatott rá önvádja, melyen mélyen lelkében fogalmazódott meg. Nem tudott megfordulni, reszketett, mint a nyárfalevél.
- Mi a baj édesem? – súgta fülébe a mindent aránnyá változtató tündéri hang.
Továbbra sem felelt semmit, a többiek sem. Csak álltak és nézték őt, őket. Endre pedig mintha kővé változott volna úgy állt az Érchegység arany oldalán. Lelke már az égben, miközben teste a pokolba szállt alá. A lány, pedig nem mozdult. Csak ölelte őt, kezét pedig végig simította testén. Az idő pedig szép lassan pergett Endrében. A lány ránehezedett pásztorunkra, füléhez illesztette tulipános száját és halk, de annál édesebb szavakat súgott a hallójáratba. A tájon végigfutó szellő összekócolta a hős és a tündér haját. Az arany színű fátyol fellebbent egyenest az égre, majd onnan vissza. Egy nagy kacaj rázta meg ekkor palócföldnek ezt a részét, mintha az ég szólott volna nyájasan. A pásztor összeesett, teste lehullt a földre. A szerelem úgy hajolt le hozzá, mint ahogy álmában képzelte. Lágy kezével megérintette arcát, majd egyre közelebb hajolt az arcához. Szedd össze magad! – szólott hozzá egy belső hang, talán a kecskelábú Pán bíztatja őt. Erőt vett hát magán, s felébredt abból az állapotból amilyenben eddig volt. S láss csodát, mintha a világ színesebbé vált volna úgy izzott a levegő Andris és Julis között. Fénylettek mindketten, akár az angyalok. Egyszerre dobbant szívük, s egyszerre vettek levegőt. A tér üressé vált számukra, hisz nem voltak már a térben. A pásztor összekulcsolta párja kezét, megfogta. Föld színű szemét az ő varázslatos tengerszínű szemére helyezte. Szikra pattant ekkor bennük, s elfogta őket a mámor. Összebújtak! András féltőn átölelte szerelmét, s úgy óvta őt, mint a legdrágább kincset. Nem akarta elengedni, túlságosan féltette. Azonban nem maradhattak így örökre! Újból egymásra néztek. Ekkor Endre rászánta magát, s megcsókolta életének hiányzó felét. Elöntötte őket ekkor a szerelem árja, s többé nem is engedte el őket.
|
|
|
- december 11 2011 21:06:37
Kedves Oratus!
Nagyon tetszik ez a történet, amelyben nagyon szépek a tájleírások és a két szerelmes egymásra találása is!
Nemhiába mondják, hogy a Tavasz, s főleg a Május a szerelmesek hónapja!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- január 15 2012 10:06:07
Sajnálattal látom, hogy bár igen sok megnyitás történt, mégis csak én voltam eddig az egyedüli hozzászóló!
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
