|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Egy mese öt gyerekről, kik félelmük végett megjárták a tüskés rengeteget.
 V
Egy nyári napon történtek mindezek: egy meleg nyári napon, amikor még a víz is víz után vágyakozik. Nem fúj szellő, csak a Nap izzasztó lámpája perzseli egész testedet. Egy öt főből álló banda – két lány és három fiú – éppen a közeli patakban játszadozott. Nagyjából olyan tizenhét évesek lehettek, s mindannyian élvezték az éppen folydogáló patak frissítő cseppjeit. Hosszú órák teltek el, szinte egy másodperc alatt, de lelkük mégis nyugtalan volt. Úgy érezték figyelik őket, valaki pásztázza szemeivel ezt a vidéket: valaki les a bokor mögül. Őket azonban ez nem érdekelte, bár kicsit nyugtalanok voltak, de jól álcázták nyugtalanságukat. Játszottak hát tovább, fröcskölték magukat vízzel és a lányok a patak partján süttették magukat szép barnára, ropogósra. Egyszer csak megmozdult a bokor, s az ott fészkelő madarak elreppentek, mintha valami űzné őket. A társaság összekucorodott: várt. Szemük csak a bokrot figyelte, szívük hangosan dobogott, mintha egy rock-banda éppen a nagy dobkészletét ütné. A félelem pedig csak nőtt, növekedett. Az árnyék csak kúszott feléjük, hangtalanul. A bokrok zizzenései, a fák susogásai tovább növelték az erejét az ismeretlennek, az árnyéknak, mely már az egész környező vidéket magáénak mondhatta. Az idő kereke forgott, ám úgy érezték, hogy áll, mintha vesztüket akarná.
- Most mi lesz? – kérdezte reszkető hangos Piroska Gida a többiektől.
- Nem tudom! – válaszolta a vörös ingét magára terítő Ferenc.
A bokor újból megrezzent, s mintha egy sötét kéz nyúlna feléjük. Hangos sikítás. A lányok sikítanak, a fiúk meg hátrálnak. Nincs menekvés! A patak túlsó oldalán elterülő tüskebokrok nem engedik a menekülést. Tüskevárként védik birodalmukat. Olyan vidék ez, melybe ember be nem léphet. Ha belép, akkor onnan többé nem távozik élve. Jobb, ha vigyázol, hiszen ez az út most is zárva van! De milyen a sötétség hatalma, mily hívogató a halál erdeje, hol minden megtalálható mi holt és üres. Két tűz között állnak! Melyik a jobb? Az árnyék, vagy a halál?
- Gázoljunk át eme vad vidéken! – kiáltotta Bak Borbála, s már indult is.
A most felkelő szél újabb hangokat hozott el, melyek úgy hangzottak, mint egy sárkányüvöltés. Beterítve az egész Szille-patak azon szakaszát, hol a banda táborozott. Futásnak eredtek hát, be a tövis rengetegbe, az elhunyt királyok birodalmába. Legelöl a Bak. Őt követték a többiek: Feri, Gida, Ernő és Gergő. Hátuk mögött az árny, s előttük a vad táj. A bokrok, mint a falanx terül el. Védik földjük minden egyes részét. Meg-megsebzik a bátor halálba indulókat. Ahogy beljebb és beljebb haladnak úgy növekszik a vad zümmögés zaja. Valami van előttük, valami fenyegető.
- Mintha torony lenne! – mutat rá Gida az előttük tornyosuló szúnyogfelhőre. – Jobb lenne visszafordulni!
- Nem, nem fordulunk vissza! – parancsoló hangon teszi nyilvánvaló Feri az akaratát, a tervét.
Tovább meneteltek hát az irgalmatlan dárdarengetegben. Ruhájuk szétszabdalva, lassan már vérük ki lesz szívva. Közel a halál! Pár lépés és már ott is vannak a szúnyog ezred barikádjánál.
- Zzzz… - kezd hangos zümmögésbe az őrült szúnyogfelhő parancsnoka.
Hangosan zümmög, és már szállnak is az ötfős bagázs felé. Ráereszkednek testükre. Szívószálaikat belemélyesztik az áldozat húsába és már szívják is a vérüket. Sok ez egyszerre! Sok mérges katona!
- Takarodjatok innen, ti bitangok! – mordul egyet a legkisebb kölyök, Ernő.
Szőke haja lengedez a tüskebokrok mélyén. Fúj a szellő! A barna fürdőgatyáját már kikezdték a tüskék. Teste is vérzik, tetőtől talpig tiszta vér a gyerek, ahogyan a többiek. Egyszer csak vízcsobogást hallanak. Közel járnak a vízhez, közel valamilyen éltető folyamhoz.
- Mégis csak megérte átmenni azokon a pöttöm dárdafejűeken! – rikkantott Feri.
Elhúzták az utolsó ágat, s megpillantották az utolsó menedéket, a vizet. Szépen lassan csordogált lefelé. Vize tiszta volt és kellemesen hideg. A sebes pisztrángok úszkáltak benne vidáman, sebesen. S ekkor egy óriás jelent meg a patak mentén, árnyával beborítva az egész földet. Mögötte a megszámlálhatatlan birkahad menetelt.
- Hova futottatok el úgy az előbb? – kérdezte meg Pista bácsi a fiatal lurkókat.
- Hát azt hittük, hogy valami gonosz közeledik.
- Hát igen! – bólogatott a falu pásztora. – Tőlem sokan megijednek! Nem is tudom miért, talán a termetem miatt van ez az egész.
- Bizonyára! – bólogatott az összes gyerek.
- Nah, jól van! Akkor most már menjetek haza! – utasította őket.
Ekkor ők elindultak haza. Útközben mindenki elbúcsúzott egymástól, s a Naptól, mely már a horizont legalján járt.
|
|
|
- december 27 2011 10:50:36
Kedves Oratus!
Jól sikerült fokoznod az izgamakat nem túl hosszú történetedben, de azt hiszem, ennyi is elég volt.
Örülök, hogy a "várt" nagy szörnyeteg csak Pista bácsi volt, a nagy tüskék pedig csak egy szunyoghadtól származtak.
Én azért tudtam átérezni (s talán mások is), mert gyermekkorban a félelem jobban urrá tud lenni rajtunk. Néha messziről nézve egy félelmetes alaknak láthatunk ártalmatlan dolgokat is, mert a képzeletünk is felnagyítja.
Sajnálom, hogy mások nem merték megírni a véleményüket!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. május 19. vasárnap,
Ivó, Milán napja van.
Holnap Bernát, Felícia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
