|
 Vendég: 42
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
Egy idős, tapasztalt festő, aki visszautasítja fiatal tanítványa szerelmét.
 V
H.Gábor Erzsébet
A lemondás szépsége
Élt egyszer egy festő, akit a sors ritka nagy tehetséggel áldott meg. Talán így akarta kárpótolni nyomorúságos sorsáért, hiszen annyi szenvedésen ment át, mint nagyon kevesen. Mindenki csak mesternek szólította, mert csakugyan kiváló mestere volt a művészetnek.
Rengeteg tanítványa volt, sok híres festő került ki a keze alól. A tanítást szolgálatnak tekintette és boldoggá tette, hogy tanítványai még hosszú évek után is vissza-vissza, látogattak hozzá.
Egyszer megkereste egy gyönyörű fiatal lány és kérte, hadd legyen a tanítványa. Rengeteget dolgoztak együtt és nagyon sokat beszélgettek. A lány hatalmas tiszteletet érzett a mester iránt, és ez egy idő után valami furcsa megmagyarázhatatlan érzelemmel is párosult. Be kellett vallania, egyelőre még csak magának, hogy ez az érzelem egyenlő a szerelemmel. A szerelem úgy elhatalmasodott rajta, hogy egy napon, őszintén megvallotta érzelmeit a mesternek, aki bölcs nyugalommal és hűvös szavak kíséretében fogadta ezt a váratlan kitörést. Megköszönte a lánynak az őszinteségét, de a szerelmét nem fogadta el.
A lány úgy érezte, hogy belepusztul a megaláztatásba az elutasításba. Messzi városba költözött és hosszú évekig nem hallott a mesteréről semmit. A lányból gyönyörű asszony lett, gyermekei születtek és csodálatos képeinek a híre, bejárta a fél világot.
Egyszer meghívást kapott egy távoli országba, ahol a festőművészet kiválóságaival találkozhatott. A mester, ahogy megpillantotta a gyönyörű asszonyt, azonnal felismerte benne egykori csodálatos tanítványát, aki zavartan fogta meg az ijesztően megvénült aggastyán, remegő kezét. Csodálatos három napot töltöttek együtt. Nagyon sokat beszélgettek, szinte mindent megtudtak egymásról, ami az elmúlt húsz évben történt velük. Az asszony nem bírta ki, hogy rá ne kérdezzen arra a szörnyűséges pillanatra, amikor a mester visszautasította az ő őszinte, lángoló szerelmét.
A mester szomorúan maga elé meredt, majd fátyolos tekintetét a sugárzóan szép arcra emelte és egy történetet mesélt az asszonynak, - válaszképpen.
- Volt egyszer egy koldus. Nappal kéregetett a forgalmas utcákon, este pedig rongyokba burkolózva egy híd alatt tért nyugovóra. Egyszer egy holdfényes éjszakán, szendergéséből kocsiajtó csapódása ébresztette fel és látta, hogy egy hófehér bundás úri hölgy és egy úriember vitatkozik hevesen sőt, még egy nagy pofon is elcsattant az éjszakában.
Csak egyetlen villanást látott, mintha valamilyen fényes tárgy repült volna felé. Aztán az autó olyan váratlanul távozott, mint ahogyan érkezett.
A koldust nem hagyta nyugodni a dolog, feltápászkodott és azon a helyen keresgélt amerre a fényes tárgyat látta lehullani. Remegő kézzel emelte fel a hosszú láncra fűzött aranyórát, ami apró drágakővel volt körbe rakva. A koldus visszakucorgott odújába, és kabátja bélésébe rejtette a kincset. Ezerszer végiggondolta, hogy esetleg gazdag lehet, tiszta ruháról álmodott, puha ágyról, és csobogó meleg fürdővízről…De, az is eszébe jutott, hogyha bárki is tudomást szerez a kincséről, ez akár az életébe is kerülhet, hiszen hogyan is bizonyíthatná be azt, hogy tisztességes úton jutott hozzá. A koldus már aludni sem tudott, rosszabbul érezte magát, mint bármikor.
Egy csillagfényes éjszakán elhatározta, hogy megválik a kincsétől. Szemét és száját összeszorítva egy hatalmas karlendítéssel a folyóba dobta az aranyórát.
Megkönnyebbülten húzta össze magát koszos vackán, mert arra gondolt milyen jó, hogy önként mondott le kincséről, így legalább biztos, hogy nem veheti el tőle soha senki…
Az asszony a szájához érintette mestere megvénült kezét és gyöngéden megcsókolta. Forró könnyei végiggurultak az öreg, remegő ujjakon és a mester tudta, érezte, hogy ezek a hála és a köszönet könnyei. Sokáig ültek még szavak nélkül némán, a meghatottság szívet melengető, |
|
|
- január 03 2012 10:07:29
Kedves Zsike!
Nekem ismerős ez a tanulságos történet. Most is szívesen olvastam. Úgy vélem, a vége lamaradt, biztosan csak véletlenül, mivel az utolsó szó után vessző van és nincs folytatás!
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- január 03 2012 10:16:34
Drága Zsuzsi!
Nagyon szépen köszönönóm és kedves szavaidat.
A figyelmes olvasásért külön köszönet, ugyanis valóban lemaradt az utolsó néhány szó.
Nagyon szépen köszönöm Neked. Máris Pótolom!!!
Sok szeretettel:Zsike |
- január 03 2012 10:18:05
A NOVELLA UTOLSÓ SORA, AMI VÉLETLENÜL LEMARADT!!!!!
Sokáig ültek még szavak nélkül némán, a meghatottság szívet melengető, jóleső érzésével… |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
