|
 Vendég: 106
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 MM
Megvan a cél, már csak a munkát kell elkezdeni. De hogyan?
Másnap körbejártam a palotát. Gondolkoztam. Vajon képes vagyok megépíteni ezt a palotát és megalkotni egy egész hegyet? Önmagammal való harc során belebotlottam Szofóniába. Ő volt Heródes legkisebb lánya, kit az athéni Demetra szült. Ő volt Heródes legkisebb gyermeke. Úgy tíz éves lehet, ha nem kevesebb. Odajött hozzám és elkezdte simogatni a sok gonddal terhelt fejemet.
- Mi a baj építész bácsi? – kérdezte vékony hangon tőlem.
Én csak hümmögtem, nem is törődtem vele. Ő pedig mintha semmi se történt volna úgy tett. Elkezdett nevetni. Talán rajtam nevetett, vagy máson. Vékony kis kezével megfogta az én hatalmas mancsomat és elkezdett huzigálni.
- Gyere már! – ismételte újra, meg újra. – Mutatni szeretnék valamit.
Ekkor engedtem e parányi lélek akaratának, ki egy gyönyörű szép helyre vezetett. Ez még a palota része volt, de nem volt lefedve semmivel. A szabadban állt az épület középpontjában. Négyszögletes kerítéssel volt körülvéve, melyeket úgy hívunk, hogy falak. A falak szegélyénél fügefa bokrok voltak találhatók, melyek éppen virágoztak. Gyönyörű volt az egész. A terembe négy ajtó vezetett, melyeknél három nyílás volt található. Egy az ajtótól jobbra, egy balra és egy az ajtó felett. Összesen tehát tizenkét ablak volt. Halk vízcsobogás hallottam középről. Egy kút állt ott. A kút kerek volt és a medencéje nagyjából egy lábnyi mélységű.
- Bácsi! – húzogatta meg köntösömet az apró leányzó. – Tetszik?
- Szép!
- Ide szoktam jönni, mikor szomorú vagyok. – felelt. – itt megnyugszok és aztán mindent úgy tudok csinálni, mintha mi sem történt volna.
- Valóban nyugtató hallani ezt a csodaszép hangot. Olyan, mintha egy patak folyását hallanám.
A lány megint nevetni kezdett, s közben gyönyörű szép kék szemeivel az én szememet bámulta. Különös egy teremtmény az bizonyos.
- A Kidron patakét. – mondta Szofónia. – Itt folyik a közelben, s úgy tudom, hogy hajdanán e patak mentén terelgette nyájait Dávid is.
- Látom tájékozott vagy a zsidó történelemben.
- Furcsálod? – kérdezte tőlem.
- Őszintén szólva igen. – feleltem neki. – Tudtommal az apád nem rajong a zsidó kultúráért. Az anyád meg görög, így nem igazán értem ezt a nagy lelkesedést.
- Meglehet, hogy nem zsidónak születtem. – ekkor a szívére mutatott. – De itt, legbelül az vagyok!
Megeredtek könnyeim. Sírtam. Nem tudom miért, talán azért, mert annyira megható volt, ahogy egy görögnek született kislány kiáll zsidósága mellett.
- Miért sírsz? – érdeklődött. – Ne sírj, hisz én sem sírok!
- És mond, ezek mik a kúton?
- Ott középen, az oszlop tetején Júda oroszlánja, körülötte tizenkét kis bárány, akik ép hazafelé tartanak. – mondta. – Itt oldalt van a kút gyűrűjébe vésve az emberiség története Ádámtól egészen Nehémiásig.
- Igen, látom. – feleltem neki. – És nem félnek a bárányok?
- Mitől?
- Hát az oroszlántól! – jelentettem ki. – Tudod, az oroszlán megeszi a bárányt.
- Ez az oroszlán nem. Ő a pásztora a bárányoknak! – világosított fel, legalábbis próbált felvilágosítani.
- A pásztora? Az nem a király?
- Te butus! – újból nevetett egyet. – Az oroszlán a király. Ő az, ki végül elhozza az áldott békét Izráel népének.
Szívem ekkor már majd kipattant a helyérő. Szeretem ezt a kislányt, olyan kedves és okos. Nem kell félnetek nem úgy férj a feleségét, hanem úgy, mint ahogy egy jó barátot szokás szeretni.
- Értem, és mint mondtad a kút köré van vésve az emberiség történelme. Ez mit is takar pontosan?
- A Törvény és az Írások szerint minden egyes ember, legyen az férfi vagy nő egy tőről fakad. Az a tő Ádám, kinek felesége Éva volt. Ők voltak azok, kik hajdanán az Édenben éltek. Ám mivel engedetlenek voltak el kellett hagyniuk, és kint a világban kellett tovább élniük. – lelket felizzító módon adta tudtomra Heródes lánya az igazságot.
- Várj egy kicsit! – kedves hangon kértem ifjú mesteremtől. – Pontosan mivel vétkeztek?
- Az Édenben volt egy tiltott dolog. – mondta. – Se Ádámnak, se Évának nem szabadott enni egy fa gyümölcséből. Ők azonban egy kígyó szavára hallgatva ettek a fáról, s ezáltal megszegték Isten parancsát. Ezért kellett távozniuk!
- Érdekes! – bólogattam. – És ki volt ez a kígyó?
- Mesterem szerint ezt képletesen kell értelmezni, mivel a kígyók nem tudnak beszélni. Szerinte a kígyó csupán metafora, mégpedig a kíváncsiság metaforája. Ő úgy mesélte el nekem, hogy az ember mindig azután vágyakozik, ami megvan neki tiltva. Nem tudni azt, hogy Ádám és Éva pontosan mennyi ideig élt úgy az Édenben, hogy megtagadta magától a kívánságát. Azonban az eltelt idők során ez a méregfog egyre jobban szorította őket, s végül engedtek kíváncsiságuknak és ettek a fa gyümölcséből.
- Kezdek megvilágosodni. – bólogattam. – És ki engedett először a kíváncsiságának?
- Éva! – felelte Szofónia, s elkezdett pirosodni kicsiny orcácskája.
- Mi a baj?
- Semmi, semmi. – felelte. – Csak az, hogy én is Évából vagyok, s talán én is elkövetem ezt a hibát és engedek kívánságaimnak. Akkor mi lesz?
- Nem tudom. – feleltem. – De ha az ember tudná, akkor máris unalmasabb lenne az élete. Talán a kiszámíthatatlanság teszi igazán érdekessé az életet. Nézzünk csak engemet! –mutattam magamra. – Ma reggel még gondterhelt voltam, de beléd botlottam, vagy te botlottál belém. Ki tudja ezt! – sóhajtottam. – De mindenesetre, ha már reggel tudtam volna, hogy megismerlek, akkor talán nem lennénk ilyen jókedvűek, mint most. Hiszen, már előre tudnánk, hogy mi fog velünk történni, úgy meg igazán unalmas az egész emberi élet! Ne törődj azzal. hogy lány vagy! A lányok is emberek, akiket nem tartanak sokra, de talán többre hivatottak, mint mi férfiak gondoljuk. Ne aggódj! Élj!
- Szavad valóban bölcs, mérnök uram. – jelentette be, s közben arcán átfutott valami, amit nem tudok megmondani. – Bölcsebb, mint a szakmádbelieké!
- Köszönöm a bókot! De kérlek, folytasd a történetet! Mi történt ezután Ádámmal és Évával?
- Elhagyták az Édent, s elindultak, hogy új otthont keressenek maguknak, ahol letelepedhetnek. Ebben az otthonban Éva szült sok-sok gyereket. Volt köztük fiú és volt köztük lány is. Kemény munka várt rájuk, mert már többé nem képesek megélni Istenből. Dolgozniuk kellett!
- Szóval a munkával akarták visszaédesgetni magukat Istenhez?
- Dehogyis! – jött az újabb felvilágosítás. – A munka csak a test megélhetését biztosította, nem a lélek megélhetését. Mivel oly távol kerültek az Édentől, Istentől, hogy már közvetlenül nem képesek kommunikálni a Teremtővel, ezért a bennük munkálkodó lélek segítségével oltárokat építettek, hogy ezeken mutassák be munkájuk legelső gyümölcseit.
- De hát mégis a munka volt az, ami összekötötte őket Istennel! – vágtam bele előbbi gondolatmenetembe ismét.
- Dehogyis! – jött újból ugyanaz a válasz. – A hit volt az, mi megtartotta őket Isten oldalán, s a remény, mely ott növekedett lelkük legmélyén. Néha ez a remény csak halovány volt, néha meg oly látható, mint a világ, mely körülöttünk található.
- De honnan jött az ötlet, hogyha áldozatokat mutatnak be, akkor elnyerhetik Isten kegyét?
- Nem tudom! – szomorú ábrázattal közölte velem. – Mesterem szerint ez lelki indítatás volt, s nem is azért mutatták be, hogy elnyerjék Isten kegyét, hanem azért, hogy megmutassák Istennek, hogy hisznek benne.
- Már megint ez a hit!
- Mi bajod a hittel? – kérdezte.
- Nincs vele különösebb bajom, csak nem értem az egész lényegét. – feleltem. – Nem lenne egyszerűbb az istenednek, ha mindenkinek megmutatná magát?
- És akkor hinnének neki? – kérdezte a szőke hajú kisasszony. – Nem hinném!
- Látod, ez a baj a hittel! – közöltem vele.
Ő csak döbbenten nézett rám, mintha nem értené szavamat. Csak bámult, bámult engem, majd hosszú hallgatás után megszólalt:
- Mi?
- Hát, hogy még akkor sem hiszel, ha látod azt, mit nem láthatnál!
- Ez a hitetlenség problémája, mely a világból ered. – közölte. – A hit a lélekből ered, a lélek pedig Istentől való.
- Ennyire egyszerű?
- Csak az ember bonyolítja túl a dolgokat. A legnagyobb dolgok a nemes egyszerűségben születnek!
- Ez számomra már túl bonyolult! – jelentettem be.
- Te teszed bonyolulttá! – közölte. – Ahogy egy tárgyat le lehet írni egyszerűen és nehézkesen, úgy a hitet fel lehet fogni könnyen és érthetően, vagy nehezen és elfogadhatatlanul.
- Nem tudom. Számomra szebbnek tűnik a sok-sok hímzéssel ellátott dolog, mint egy egyszerű kő, mely az utcán hever.
- Lehet, hogy a szemnek szebb az, mi fel van díszítve, ki van rakva arannyal, mint ahogy ez az egész palota, de mi haszna? A falra tett arannyal nem segíthetek senkin. A sok-sok ékszer sem boldogítja lelkem. Ami a legegyszerűbb dolog e földön felpezsdíti vérem. Érzem, hogy itt van belül. Érezteti velem, hogy fontos vagyok. Ez pedig a szeretet, mely amilyen egyszerű dolog a földön, de mégis ritka kincs! Szeretem hallani a víz csobogását, szeretem érezni a friss tavaszi szellő érintését arcomon, szeretek mindent és mindenkit, ki viszont szeret, szeretem a meleget, a hideget, szeretem az életet, szeretem a várost, a város utcáit, tereit, szeretem az itt lakó embereket, szeretem atyámat, anyámat és testvéreimet, szeretem a hozzánk betérő vendégeket, szeretem hallani Uram szavát, szeretem Uramat. Mégis úgy érzem, hogy nem szeretek igazán!
- Mind szép és mind csodálatos, mit felsoroltál. – megdörzsöltem arcomat. – Valóban sok mindent és sok mindenkit szeretsz.
- Mondtam, hogy mégsem érzem jól magam. – felelt nekem, s közben megeredtek könnyei. – Úgy érzem, hogy nem teljes a szeretetem! De inkább mesélem tovább a történetet!
- Ádámnak született két ismert fia: az első Káin, a második Ábel. Ábel pásztor volt, ki nyájait a közelben lévő réten terelgette. Itt élt egészen tavasztól őszig. Káin földműves volt, kinek földje szomszédos volt atyja földjével. Ő itt termesztett zöldségeket és különböző gyümölcsöket. Mind szép volt és gyönyörű. Egy nap aztán elérkezett az áldozati idő. Ábel a legtisztább báránykáját vitte fel a hegyre. Ez volt a legelső báránya az évben, mely született. A többi bárány valahogy nyeszlett volt és beteg, de Ábel akkor is ezt vitte. Káin pedig fogta gyümölcseit, belepakolta egy nagy táskába és vitte. Ezek között volt jó és rossz is. Nem voltak szétválogatva. Elkezdődött az áldozat. Mindketten feltették az áldozati halmokra az ajándékot és meggyújtották. Ábel sírni kezdett. Siratta legszebbik bárányát. A tűz pedig égett és teljesen elégette a bárányt. Azonban Káin áldozata nem égett meg. Káin dühös lett és az Ég felé fordult: „Miért Uram? Nézd én mennyivel több mindent hoztam, mint Ábel, de mégsem fogadod el? Mit adják hát neked, melyet elfogadsz?” Ekkor Ábel megfogta Káin vállát: „Ne duzzogj! Lesz másik áldozat, s akkor az Úr a te áldozatodat fogadja majd el!” Ekkor Káin kirántotta tőrét, s beleszúrta Ábel szívébe, aki azonnal meghalt. Testét ráhelyezte az oltárra és meggyújtotta. A tűz elégette Ábelt, s lelke felszállt az égbe. Ekkor megnyíltak az Egek, s egy hang hallatszott, Isten hangja: „Hol van öcséd, Ábel?” Káin még mindig duzzogott: „Őrzője vagyok én testvéremnek?” Az Úr dühösön leszólta Káint: „Öcséd vére hozzám kiállt a földről. Mit tettél Káin?” Káin elszégyellte magát, s megbánta bűnét, amit tett. Ekkor újból megszólalt a Teremtő: „Átkozott légy ezért a föld teremtményei között! Távozz e földről, soha többé ne térj ide vissza!” Káin letérdelt és kérlelte az Istent: „Uram! Megfognak ölni! Ne hagyj elveszni!” Az Úr megsajnálta szegény Káint, eleredtek könnyei. Apró cseppenként hulltak alá az égből. „Íme a jel, melyet most raktam a homlokodra, hogy mindenki tudja, ha megöl, terhedet veszi át. Most menj és vezekelj tettedért!”
- Szomorú történet, s ilyen az egész emberélet! – feleltem a mesélőnek.
- Csak akkor, ha Káin vagy! – mondta.
- Ábelé se jobb!
- Ez nézőpont kérdése. – szögezte le. – Ábel ugyan meghalt, de nem Isten számára. Távozása szomorú, de ő volt az első ki meghalt hitéért. Ő volt az első mártír e földön!
- És aztán mi történt az emberiséggel?
- Csak romlott! – mondta. – Teljesen elhagyták az Istent. Csak egy ember és családja maradt hűséges hozzá. Ő volt Noé!
- És mit csinált ez a Noé?
- Semmi különöset, csak hitt Istenben! Ezzel érdemelte ki. hogy ő legyen az, ki végül második Ádámként fog szolgálni az emberiségnek.
- Ez nekem bonyolult. – mondtam. – Inkább neki állok, hogy elkezdjem megtervezni apádnak az új palotáját.
- Segíthetek? – kérdezte tőlem a csengő hangú kislány.
- Most inkább nem. – feleltem. – Inkább menj játszani. Eleget beszélgettünk máma és én is elfáradtam, ahogyan te.
Tovább álltam hát, s visszatértem kirendelt pihenőhelyemre. S most itt ülök, s írok egy papirusztekercsre. Munkám még sehogy, de elteszem magam holnapra. Lefeküdtem!
|
|
|
- január 15 2012 10:03:54
Kedves Oratus!
Jó volt olvasni a történet folytatását is, hiszen egy kicsit felelevenítetted a hittanórán tanultakat és a bibliai cselekedetek egyikét-másikát. Gondolom, itt a történet nem ért véget. Majd figyelem a folytatást!
Arra gondoltam, hogy ki lehetett az építőmester, és a kislány a bibliai események elmesélésével mennyit fog tudni segíteni az építőmesternek a munkájában?
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- január 15 2012 19:07:49
Kedves Zsuzsa!
Érdekes kérdés megvallom őszintén. Az építőmunkással biztosan fogsz még találkozni, s valószínűleg a kislánnyal is. A későbbi részekben feltárul minden.
Üdvözlettel: Oratus |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
