|
 Vendég: 92
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 MM
Hogy a maszek világ más, mint az alkalmazotti, a nyolcvanas években saját bőrömön tapasztaltam. Állandó odafigyelést, naprakészséget, szakmai továbbképzést igényelt már akkor – és a nap minden ébren töltött percében nyitott szemet, fület, éber kreativitást. Egy társaságban elejtett megjegyzés, egy utcán ellesett fazon vagy minta kombinálása mind adhatott ötleteket. A gépi megvalósítást ugyan korlátozta technikánk fejlettsége – hát abból gazdálkodtunk, ami rendelkezésre állt. És ha azt nem lehetett, más megoldást kerestünk.
Abban az időben kötöttárut gyártottunk. Divatosak voltak a nyáron is viselhető, úgynevezett félfalas kötött anyagok, melyeket méterben kötöttünk és vasalás után szabással adtuk meg az összeállítandó lapokat. És itt jött be a probléma: olcsó áruk miatt minél nagyobb mennyiségben kellett gyártani és értékesíteni, a kézi vasalás azonban nem győzte a tempót.
Sokat nyüglődtünk a kérdéssel, míg megszületett a vasalógép elképzelése, és jó műszaki érzékünknek köszönhetően, egy lakatosmesterrel eltöltött nap után elkészült a gép terve is, melyet a mester némi fejvakarás után kiválóan megvalósított.
A szerkezet palackos gázzal működött, nagy átmérőjű, széles hengert forgatott a motor, s a hengert belülről melegítette a láng. Kisebb hengerek vezettek egy tűzálló vásznat a nagy hengerhez, úgy, hogy a kettő közé adagolt kötött anyag előbb a nagy hengerhez nyomódott, - itt megkapta a vasalást, - majd a vászon elvezette onnan hátra, ahol egy ingamozgást végző fém tábla szép egyenletesen készre hajtogatta.
Ötletes berendezés volt, híre gyorsan elterjedt a szakmában, így hamarosan azon vettük észre magunkat, hogy egyre több ismerős jár hozzánk vasaltatni. A gáz, áram nem volt ingyen, azért fizetséget is kellett kérnünk, s hipp-hopp, kialakult egy olyan üzletág, mely évekig jó megélhetést biztosított számunkra. Míg a divat olyan irányba nem változott, hogy a méterbe kötött árut felváltották az egyedi, formára gőzölt lapok. Ahhoz már más berendezésre, vízre, ipari áramra volt szükség.
Az átlagember divatját kötöttáruban a Garai téri piac diktálta. A tér környéki üzletekbe befészkelt és pozíciójukat mindenáron védelmező kereskedőkhöz járt szinte az összes fővárosi (beleértve az elegáns üzletek tulajdonosait is!) és vidéki boltos, piacozó. Egy-egy kis bódéban hatalmas üzletek köttettek naponta, ezért az ottani kereskedők a nyolcvanas években általában úgy viselkedtek a gyártókkal, mintha élet és halál urai lennének: megszabták az árat, foghegyről beszéltek a termelővel (akiből éltek), szinte elvárták az alázatos meghunyászkodást, ha úgy tetszett, várakoztattak, mint király az előszobázókat. Egymással sem bántak különbül: szemből adták az udvarias úriembert (asszonyt), de ahol tudtak, keresztbe tettek egymásnak. A piaci verseny oly kiélezett volt, hogy utálták egymást, és egy kanál vízbe megfojtották volna… Kemény világ volt ez, már akkor, és azóta csak romolhatott. Közben rettegtek adóhatóságtól, ellenőrzéstől, és főleg feljelentőktől, mert a magyar már csak ilyen… De közéjük kerülni szinte lehetetlen volt mégis.
És a tempó fokozódott. A hatalmas orosz piac minden árut felvett, nagy keletje volt a magyar termékeknek; a nyugton megülni nem tudó, talán génjeikben is világcsavargó ösztönöket, virtust hordozó lengyelek jóvoltából virágzott az üzlet, a csencselés szakadatlan. A Keleti környékén zsákszámra vették a kötött és divatárut, és persze fogyasztottak, szállást fizettek.
A szemfüles kerületi Tanács egy lebontott ház helyén ideiglenes árusítási lehetőséget biztosított vásározóknak. Engedélyt adott sátrak felállítására, tekintélyes bevételre szert téve ezzel két-három évig. Nem mellékesen minket is önállósodáshoz segítve.
Zoknis ismerősünk ugyanis kapcsolatai révén megkaparintotta az egyik meghirdetett helyet. Egy egész sátor nagy volt az ő céljaira, ezért felajánlotta nekünk a felezést. Előttünk állt hát a nagy lehetőség, hogy függetlenedve kereskedőnktől, saját magunk árulhassuk termékeinket.
Ez persze nem volt ilyen egyszerű. Mit szól ehhez majd a kereskedő? Mi lesz, ha megsértődik, és többé nem vásárol tőlünk? Aztán: adunk-e árut neki is, vagy végképp befejezzük vele az együttműködést? Mi lesz, ha akkor nem tudjuk eladni a megtermelt mennyiséget? És két szék között a pad alá esünk…? Az első időkben a piac üzemeltetését is csak egy évre ígérték…
- Vágjunk bele, lesz, ahogy lesz…
Fejesugrás volt ez a javából, akárcsak maszek életünk kezdete. De választ kellett adni a bérlet kérdésére, és minden porcikánkkal hinni akartuk, hogy menni fog. Meg aztán láttuk a különbséget a kereskedő túlzott haszonkulcsa és a nekünk fizetett termelői ár között, éltünk a gyanúperrel, hogy több árunk is elfogyna, ha olcsóbban adnánk; és nem utolsó sorban megalázónak éreztük régóta, ahogy ravaszkodtak, várakoztattak, alkudoztak velünk.
Egy évig jártam télen-nyáron, hóban-fagyban, reggel nyolctól este hétig a piacra. Az első hetekben tisztes haszonnal tetéztük a termelői árat, s még így is olcsóbb volt, mint a kereskedőé, így később kicsit megemeltük, fellendítve a zokni üzletet is, mert nagyobb tétel vásárlásakor hozzácsaptunk néhány zoknit is ajándékba. Hírünk gyorsan terjedt a lengyelek között, s attól kezdve volt úgy, hogy csapatostul jöttek és sorba álltak sátrunknál. A kereskedő nem maga jött, egy lótifutit küldött érdeklődni, miért nem kap árut. A lótifutit nem ismertem, ő pedig nem mondta, ki küldte. Így hát, isten látja lelkem, nem akartam én összeveszni a kereskedővel, de azt mondtam az emberének:
- Tessék beállni a sorba…!
Az összes termékünk elfogyott. Teljes kapacitással jártak a gépek, a kötés virágkora volt ez az időszak, addig, míg a rendszerváltás körüli zűrzavar, a török konkurrencia véget nem vetett neki. Mi, termelők is révbe értünk ezalatt. Jutott pénz fejlesztésre, a megszüntetett magyar, német, cseh gyárak felvásárlására, minőségi felfutásra.
Hogy a rendszerváltás után csak nyomokban maradt kötőipar, és csak a legerősebbek maradtak - úgy-ahogy – talpon, azért véleményem szerint egyértelműen az orosz piaci kapcsolatok megszűnése, a KGST felmondása, és nem utolsó sorban a nyelvtudás hiánya a felelős. Kilencven után a magyar gyárakat szétprivatizálták, és bár a textilipari vagyon, tudás, tehetség elvegetált még egy ideig a csurranó-cseppenő bérmunkákból, de a termelők sorra zártak be, csődöltek be, fogtak más vállalkozásokba.
|
|
|
- január 23 2012 16:11:50
Kedves Irénke!
Köszönöm ezt a "történeti áttekintést".
Nekem is nagyon sok kötött felsőruházatom volt, szerettem is őket, kivéve a birkagyapjúból készült kötöttmellényt, amit kislánykoromban kellett viselnem. Édesanyánk kötött nekünk kétrészes ruhát (aljat és felrőrészt), sálat, sapkát, kesztyűt, zoknit, és pulóvereket is.
Írásoddal sikerült érzékeltetned a "felvirágzást", ahogy a későbbi termelői és kereskedői munka leértékelődését is. Sok mindent eladtak, állami gyárakat, üzemeket magánkézbe engedték át a pénzért, de ennek ma már semmi "látszatja", ahogy mondják.
És ezt minden ember érzi a maga bőrén.
Szívesen olvastalak!
Szeretettel: Zsuzsa
Í |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
