Hír: "Tűzoltók mentettek ki egy megsérült őzet a jég fogságából"
Kemény, nagyon kegyetlen volt az a tél. Az erdő szélén lévő, körülkerített kis tanya felől mégis melegség, a szeretet melege áradt. A kéményből vidáman tekergett a füst, friss sült kenyér illata szállt a levegőben. Napközben a kutyák vidám csaholása, hancúrozásuk hallatszott, míg estére, éjszakára elcsendesedve – a nagy hideg elől ők is behúzódtak az istállóba. Ebben a zord időben a vadak sem találtak maguknak táplálékot, így a tanya gazdája az egyre közelebb merészkedő őzeknek takarmányt rakott ki az erdő szélén.
Ezen a reggelen óriási havazásra ébredtek. Nagy fehérség borította be a tájat, ellepve a fákat, vastag hó bundát terítve mindenre. A gazda az ablakon belülről, aggódva kémlelte a távolt. Harmadik napja nem látta a már így is csonka őzcsaládot, a sutát és gidáját.
A tanyán minden megoldott volt. Így a távolabban lévő faluba ritkán kellett bemenni. Ha mégis, - póniját befogva - három éves kis keresztlányát bebugyolálva, a kocsiderékba bepakolva - vidáman siklottak a kis szánnal, a téli, hólepte tájon.
Míg a jó meleg házban végezték a napi dolgaikat, a kislány kérdezgetésére válaszolva, egyszer csak keserves sírásra figyelt fel. Kinézve látta, hogy a régen látott őz állt a kerítés mellett és a panaszos hang felőle érkezett. De hol lehet a másik?
Amikor egy vad ilyen közel merészkedik az emberek lakta területhez feledve éberségüket, - ez már nagy bajt jelent. Érezte, hogy valami történhetett. Kinyitva az ajtót, elindult az őz felé. A kutyák - bár úgy voltak nevelve, hogy nem bántották a vadakat, azonnal éktelen ugatásba törtek ki, de a gazda csitítására csendesedtek. Közelebb érve látta, a gida volt az mintha csak kérte volna a segítséget. Rémülten jajongott, és reszketve ugrándozott. A gazda visszamenve a házba, felöltözve, majd befogva a kis pónit a szán elé - követte a gidát. Hamarosan meglátta a sutát, amint a hó tetején feküdt, lába beleakadva egy szöges dróthálóba, ahonnan riadtan próbált kiszabadulni. Körötte a fehér havon vérfoltok piroslottak. Megsérült. A gazda óvatosan bogozta ki a drót közül a suta lábát, felrakta a vadul kapálózó állatot a szánkóba, és indult vissza a tanyára, hogy ott ellássa a sérülését. A gida tisztes távolból követte őket. Hazaérve, az istállóba vitte az őzmamát. Lefektetve a szalma alomra, sérülését lekezelve, bekötve, az állatot megetetve, megitatva - nyugalomban hagyta az istálló oltalmában. Próbálta a gidát is becsalogatni, de az most nem jött közelebb. A kerítés túloldalán állt, figyelve a mozgásokat. Eljött az este. A gazda még egyszer ellátta az állatokat - az istálló ajtaját nyitva hagyva, hátha a gida is bemerészkedik. A ház elcsendesedett, elpihentek lakói.
Másnap reggel örömmel vette észre, az istállónak új lakója is volt - az őzgida.
Így múlt el a tél. A suta gyógyulva, gidájával az istállóba töltve a telet.
Február vége felé kezdett a fagy foga engedni, olvadni a hó. Megújult a Föld. A szürkészöld árnyalatok élénkültek. Az aranyló napsugarak víg táncot jártak, a kopasz faágak rügyeket bontottak, zöld selyemhajat, lombot növesztettek. Megérkezett a tavasz! Az őzek egyre több időt távol töltöttek a háztól, míg az egyik este már nem tértek vissza az istállóba.
Alakjuk sokszor megjelent a távolban! Figyelve a házat, és mintha köszönetet mondtak volna a gondoskodásért, és a gyógyításért.
Amit megtapasztalunk, amit megismerünk, másként látjuk. Lehet, csalódunk, de anélkül nem lenne teljes az életünk, - ha ugyan van teljes élet. Azt hiszem, teljes élet - talán van - a szeretetben. Vagyis inkább úgy mondom - nincs élet szeretet nélkül.
Az emlékek bennünk élnek - és mindig a szívemben van az érzés, amikor keresztlányom hangját hallom:
Keri, hallod? -sír a főzike.
Nagyon szép igaz történetet meséltél el, szívesen és örömmel olvastam, főleg azért is, mert megint egy kedvenc állatomról, az őzikéről írtál. Bár nem háziállat, mégis a kedvencemnek mondhatom. Jó érzés, amikor segíthetünk a kiszolgáltatott helyzetben lévő állatokon.
Szeretettel: Zsuzsa
szomorufuz - február 04 2012 11:53:23
Kedves Zsuzsám!
Előttem van a riadtságuk, a félelmük - a szemük. Soha nem felejtem. Köszönöm olvasásodat. Szeretettel: Szomorúfűz
