|
 Vendég: 22
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
 MM
Soha életemben nem vágytam világmegváltó nagy dolgokra, de ilyenek soha nem is történtek velem.
Emlékeim (átirat)
Ha jól belegondolok, emlékeim már csecsemőkoromtól kezdve vannak, de öntudatra csak később ébredtem. Egy vagy kétéves lehettem, - s ez a kép felnőtt koromban többször felvillant előttem -, amikor valaki az ablakon lévő függönyt elhúzta és benézett rajta. Egy asszony fejkendős arcát láttam. Emlékeimben úgy él, hogy én akkor éppen álltam és valamibe kapaszkodtam, valószínűleg a bölcső szélébe, (kiságyam úgy tudom, nem is volt), egy ébredés utáni sírós állapotban. Csak halványan él bennem ez a kép, és azt máig sem tudom visszaidézni, hogy édesanyám arcát láttam-e akkor?
Gyermek- és iskoláskoromhoz jó és rossz emlékeim is fűződnek.
Jó érzés volt, amikor idegen fürkésző tekintetek elől elbújhattam édesanyám ruhájának redői közé, s közben éreztem bőrének megszokott illatát. A hozzá bújás akkor biztonságérzetet adott.
A közvetlen családtagok és hozzátartozók mellett tettem meg az első lépéseket és értem meg a 6 éves kort, amíg iskolába nem írattak. Szégyenlős, szerény – ahogy anyám mindig is emlegette - „bákász” – kislány voltam. Akkor, 6 évesen nehezen szakadtam el az édesanyámtól, amikor először hagyott magamra az iskolában a tanító nénivel és a többi gyerekkel.
Kellemes élmény volt számomra, amikor önfeledten hintáztam a nagy diófa ágára felakasztott hintán és közben énekeltem azokat a népdalokat, amikre édesanyám megtanított.
Szívesen emlékszem vissza azokra az évekre, amikor Húsvétok alkalmával a csalános bokrok rejtekén az unokatestvéreimmel egyetemben „hímes” tojásokat kerestük.
Jó visszaemlékezni a nyarakra, amikor még az otthoni masinálás alkalmával ott lábatlankodtunk a felnőttek mellett, de még nem kellett kivennünk részünket a nehéz munkából. Elküldtek minket, gyerekeket az árnyékba játszatni. S ilyenkor eszegettük a nyáron érő „pamuk almát” és a „búzaérő” körtét. Néhány alkalommal, amikor meztelen talppal ráléptünk az érett és lepotyogott körtére, a méhszúrás fájdalmait is el kellett viselnünk, amit kés élével próbáltak csillapítani.
Anyai nagyszüleim kisiskolás koromban elvittek kirándulni a Balatonhoz. Akkor, gyermekszemmel óriásinak tűnt a szemközt elém táruló Badacsony és az előttem szétterülő víztömeg, mert olyat előtte még sosem láttam.
Abban az időben már segítenem kellett aratáskor „markot” szedni, kötelet tekerni és kévét kötni, majd „kepékbe” rakni. Később már megtanították, hogyan kell a tarlón „meztéláb” járni. Egészen kellemes érzés volt, ahogyan a gabonaszárak frissen levágott maradványai finoman masszírozták meztelen talpaimat. Mégis előfordult, hogy a tartó szúrása fájdalmas sebet ejtett.
Később már együtt szüretelhettem, kapálhattam a felnőttekkel. Amikor a kukoricást „páterozták” (ekézték), a lovakat nekem is kellett vezetnem a kötőfékjüknél fogva, s előfordult néhányszor, hogy a ló rálépett a lábamra, ha nem figyeltem a lépéseimre!
Nehéz feladat volt a 42 méteres mély kútból vizet húznom, és néhányszor a vödör gyors leeresztésekor a kútkerék homlokon ütött.
Nem emlékszem szívesen azokra az időkre, amikor iskolai órák után „bezártak” és meg kellett tanulni a Toldi Miklós meg nem tanult versszakait. Akkor még kevésbé értettem meg a versek és írások mondanivalóját, és ezért nehezebben is tanultam meg kívülről őket.
Sokszor került sor iskolából hazafelé menet arra, hogy a fiúk megráncigálták a lányok copfba font haját, köztük az enyémet is. Ezért tanítás után őket is bennfogták egy ideig az iskolában, amíg mi lányok már fele utat megtettük hazafelé.
Egyáltalán nem volt kellemes élmény, amikor a háztáji földünk közvetlen közelében felállított kereszt melletti kis virágoskert gyomlálása közben, a keresztre állított Mária-szobor a fejemre esett. Mennydörgés-szerű hangot hallottam, majd nyakamra folyt a vérem. Édesanyám és annak húga gyors ellátásban részesítettek, hosszú hajamat a sebesülésnél tövig vágták és sebhintőporral behintették. Ez volt minden gyógyír a balesetre.
Abban az időben tanultam a biciklizést, de nem volt könnyű, hiszen apánk nagy biciklijén gyakorolhattunk csak, s egy-két alkalommal a szénakazal állított meg.
Amikor fehérre meszelt szoba-konyhás, bádogfedelű házunk helyett egy nagyobb házat vehettünk nem messze a bádogosfedelűtől, akkor úgy éreztem, ilyen szép házból sohasem fogok elköltözni. Ott már volt a szoba-konyhán kívül előszoba, nyári konyha, nagy istálló és pajta is. Nagy kerített udvar is volt, külön elválasztott virágoskerttel a ház előtt.
Már a nagy házban laktunk, és volt egy kisebb kerékpár, azzal kellett nekem elvinnem a szárazbabot leadni az átvevőnek. Ahogy a dombról lefelé bicikliztem, behúztam a kéziféket, de valószínűleg az elszakadhatott, mert a bicikli egyre gyorsabban szaladt lefelé a lejtőn. Nagyon megijedtem és már azt sem tudom, hogyan buktam le a bicikliről. Amikor feleszméltem, az agyam sistergett, és a nagy gazban találtam magam. Egy ideig ott feküdhettem, de szerencsére arra jött egy idősebb ember, aki felsegített és hazakísért. Nem dicsértek meg azért, hogy a szárazbab szétszóródott és nem értem el vele az átvevőhöz!
Nem szívesen emlékszem vissza arra sem, mikor le kellett ütnöm és meg kellett nyúznom a magunk nevelte nyulat és le kellett vágnom a tyúkot, csirkét. De az állatokat nem volt szabad sajnálni, hiszen azokat éppen azért neveltük, hogy ételt készítsünk belőlük. Így az állatok iránti sajnálat később alakult ki nálam.
Azokra az esetekre sem emlékszem szívesen, – már pedig ez számtalanszor előfordult -, amikor édesapám részegen érkezett haza a lovas kocsival, amivel fuvarozott. Előfordultak olyan esetek is, amikor szinte „holtrészegen” hozták haza a lovak a kocsiderékban. Szegény lovak, tudták, hova kell hazamenni, így apám mindig épségben hazajutott. Akkor volt a nagyobbik baj, amikor nem volt „holtrészeg”, mert akkor mindig veszekedés volt. Soha nem tudhattuk, mikor milyen állapotban érkezik haza. Minden nap „rettegés” volt a számunkra. Engem és a húgomat nem igen bántott, de édesanyánk gyakran menekült ilyenkor előle és csak akkor volt nyugta, amikor apánkat már elnyomta az álom.
Apánk helyett ilyenkor nekünk kellett megetetni és megitatni a lovakat is. Ez az élet végig kísért kora gyermekkoromtól szinte a felnőtté válás időszakáig.
Legszebb emlékeim egyike, amikor megismerhettem jövendőbelimet. Ebben az időszakban már reménykedhettem abban, hogy életem jobbra fordul, hiszen az Ő segítségével és a mi összekuporgatott pénzünkkel (amit apánk el nem ivott), már sikerült telket venni és új családi ház építésébe kezdeni.
Szép emlék maradt a gyermekvárás időszaka. S bár megszületésük fájdalommal teli, de mégis gyönyörűséges volt, amikor először ölelhettem őket magamhoz és sírásukkal adták tudtomra, hogy szükségük van rám. Látom magam előtt, ahogy megtették első lépéseiket, amikor nevetve hozzám szaladtak.
(Édesanyám mindig azt hajtogatta, hogy neki nem is kellettek volna gyerekek, mivel „nagycsaládban” nőtt fel. Ő volt a legidősebb és sokat kellett „pesztrálni” az öccseit és a húgát. A gyerek, az ő felfogása szerint „csak úgy jött”. Állítása szerint apám szorgalmazta, hogy legyenek gyerekek, mert ha megöregszenek, nem lesz, aki adjon nekik egy pohár vizet.)
Szerencsére sokáig dolgozhattam a szakmámban egy munkahelyen, ahol mindig sok munka volt, sohasem unatkoztam. Sok jó emberrel dolgozhattam együtt. Ez jó emlék számomra. Erkölcsileg és anyagilag is mindig megbecsültek. Régi munkatársaimra mindig szívesen emlékszem vissza. De egyszer elérkezett az idő, amikor mint derült égből a villámcsapás ért, hogy csoportos létszámleépítés miatt felmondanak. (Akkor eszembe jutott, ahogy egyik régi munkahelyemen volt főnököm mondta: „Más a madár, más a fészek!”) A főnökváltás gyakran jár a beosztottak leépítésével, elbocsátásával.
Egy évnyi kihagyás után sikerült csak elhelyezkednem szerződéssel három hónapra, majd egy másik helyen 6 hónapra. Azután szerencsére sikerült olyan munkahelyre találnom, ahol közel 10 évig, nyugdíjba vonulásomig dolgozhattam.
Az engem ért kisebb csalódásokért kárpótoltak a kisebb örömök. Soha életemben nem vágytam világmegváltó nagy dolgokra, de ilyenek soha nem is történtek velem. Azt hiszem, elmondhatom, hogy boldog voltam a magam módján.
Torma Zsuzsanna
Íródott 2006-ban, átdolgozásra került 2012. február 13-án.
|
|
|
- február 14 2012 08:47:03
Kedves Zsuzsika!
Nagyon jól megfogalmazott, gyönyörűen kimunkált önéletrajzi ihletésű írásodhoz szívből gratulálok.
Maximálisan érződik belőle, hogy mennyire szereted (szeretted) anyukádat, mennyire ragaszkodtál hozzá. Csodálattal mesélsz gyermekkorodról, mely tele vannak szép emlékekkel, de viszont vannak benne rosszak is, gyermekfejjel sok mindent meg kellett tapasztalnod.Most már értem, hogy honnan van benned annyi szeretet a virágok iránt, meg a földművelés iránt, hiszen beleszülettél.Ez volt az életed. El tudom képzelni, hogy milyen rossz lehetett látni alkoholista apukádat, (és olyankor dolgozni helyette a húgoddal) főleg amikor anyukádnak menekülnie kellett előle. Nagyon jól felvázolod, hogy milyen nagy öröm volt számodra, amikor megismerkedtél életed párjával és megkezdtétek önálló életeteket.
Nagyon szép munka írásod, élvezettel olvastam minden sorát.
Ez az írásod is olyan, - ezt már azt hiszem leírtam egy párszor -hogy magával ragadja az embert, nem kalandozik el olvasás közben az ember gondolata - mert van olyan írás is -tényleg az életedet írtad le nagyon jól.
Gratulálok és szeretettel olvastalak!
Évi.  |
- február 14 2012 11:20:28
Kedves Évike!
Örülök, hogy életrajzom egyes mérföldköveiről írtak tetszettek.
Ezekből az emlékeimből, illetve a mérföldkövek egyikéről-másikáról írtam részletesebben is, amelyekből kiderülnek olyan dolgok is, hogy azért későbbi életemben sem volt probléma- és zökkenőmentes minden, hiszen ha valaki együttél az "öregjeivel", vagy annak valamelyikével, lehetnek nézeteltéréseik. Ez főleg abból adódik, hogy a "gyermek" ugyan már régen felnőtt, sőt lassan meg is öregedett, de még mindig "gyerek" marad a szülője számára, aki úgy gondolja, hogy még irányítania kellene, és neki kellene megmondania, hogy mit, hogyan, miképp?!
Az persze természetes, hogy amíg kisgyermek az "ember lánya", addig parancsolnak neki, irányítják, tanítják. De amikor a későbbiekben azt vesszük észre, hogy aki tanított bennünket, az nem úgy él, vagy esetleg nem a tanításai szerint él, akkor kétes érzéseket vált ki a valamikori gyermekben! Sajnos, és megkaptam az anyámtól azt is, hogy ha mi (főleg én) nem lettünk volna, akkor neki sokkal könnyebb lett volna az élete, nem kellett volna annyi ideig apánk mellett maradnia. Azonban éppen azzal tett rosszat nekünk, gyermekeinek, hogy olyan családi körülmények között kellett élnünk (húgomnak 17-18 éves koráig, amikor férjhez ment, nekem pedig 21 éves koromig), amiből a férjemmel való házasságkötés után tudtam csak "megszabadulni". Lehet, hogy ha még idejekorán elváltak volna, akkor legalább békében, nyugalomban nőhettünk volna fel.
Köszönöm, hogy itt voltál és olvastál!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- február 14 2012 18:46:05
Kedves Zsuzsám!
Szeretettel olvastalak, közben az emlékek bennem is feltolultak.
Ölellek: Szomorúfűz |
- február 15 2012 14:08:33
Kedves Zsuzsi! Idő híján csak most jutottam ide el olvasni, és nem bántam meg. Olyan olvasmányosan, szépen felépítve hoztad ezt a kis életrajzot, hogy öröm volt olvasni.
Csodálatos élményekkel lettem gazdagabb általad, köszönöm szépen Neked.
Nagy szeretettel olvastalak:Zsike |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. május 13. hétfő,
Szervác, Imola napja van.
Holnap Bonifác napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
