|
 Vendég: 9
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
Egy gyermek története (javított kiadás)
 V
Hol volt, hol is volt, volt egyszer egy legény, ki minden nap járt-kelt az utcán a hátizsákjával. Ezt a legényt Tahomérnek hívták. Egyetlen dolga az volt, hogy fel-alá járkáljon a városba, s tanuljon. Egyszer egy napon ez a Tahomér megunta ezt az életmódot, s többet nem járkált a városban. Szülei elkeseredtek, mert nagyon szerették Tahomért, s nem akarták, hogy ellustuljon. Ezért minden telhetőt megtettek fiukért. Vitték orvoshoz, pszichológushoz, s mindenféle agyturkászhoz, de mindegyik csak azt mondta, hogy a fiú gyógyíthatatlan. A szülők csak sírtak - rítak a nagy fájdalmukban, amikor hirtelen felbukkant egy törpe. A neve Dan Kvilp (azaz szép magyarosan Kvipp Dániel),aki egy igazán érdekes személyiség. Fekete öltönyt viselt, mely alatt vérvörös ing volt kék nyakkendővel, s kezében egy hatvan-hetven centiméter hosszú vékony bükkfából készült sétálópálca. Ez volt a teljes ruházata, de jól látszott modorán, hogy nem erről a földről való.
- Hol van ez az istenadta kölykük? - kérdezte a maga mogorva hangján.
- Bent a szobában lebzsel az istenadta. - válaszolták a szülei Mr. Péntek és Mrs. Péntek.
Dániel megindult a szoba felé. Botjával háromszor megérintette a szobaajtót, majd ahogy egy tisztes angol úriemberhez illik rányitott a fiúra. Mondani sem kell mennyire meglepődött a tizenvalahány éves fiú, mikor ez a törpe hirtelen ott termett a semmiből.
- Mit képzel magáról, hogy csak így rám tör? - mondta Tahomér, úgy, mintha magával a gonosszal beszélne. - Távozzon!
- Távozik innen a fene! - kiáltotta teljes torkából a törpe, és sétálóbotját egyenest a fiúra szegezte.
Szó, mi szó a fiú még idegesebb és dühösebb lett, ahogy a rút képű törpe rászegezte egyetlen fegyverét, a botját. Közben egy csilingelő hang hallatszott a szobából. A számítógép csörrent meg. Jelezte, hogy a másik oldalról valaki üzenetet küldött.
- Mi ez? - csodálkozva kérdezte Kvilp, mintha nem ismerte volna a számítógépet. - Mi ez itt?
- Számítógép.
- Számítógép?
- Az! - felelte a fiú, s elindult kifelé.
- Állj csak meg fiacskám! - állította meg a nem éppen jó modorú törpe a sétálópálcájával. - Van egy kis elszámolnivalónk.
- Miféle elszámolnivalónk? - rémült tekintettel kérdezte a törpétől.
- Egy kis szellemi elszámolni valónk. - becsukta és rázárta az ajtót. - Most meglátod fiacskám, hogy milyen ez a Kvilp úr, amikor valaki kihozza őt a sodrából. Most meglátod!
Elkomorult arca, mintha fekete homály venné körül. Egészen más lett. Igaz, hogy eddig se volt egy vidám törpe, de most, mintha maga a hétfejű sárkány állna a szobában. Fel-alá rohangált, ugrált, mint egy őrült. Botjával nagyokat csapdosott a földre. Örömében, vagy bánatában pedig rugdosta a falat.
- Álljon már le! - parancsolta a fiú. - Ez az én szobám!
- Addig az enyém, amíg azt mondom. - arcán átfutott egy rosszindulatú mosoly. - S addig, amíg itt vagyok, addig itt mindem az enyém!
- Azt már nem! - rikkantott egyet a kölyök, s megindult az ajtó irányába.
- Hová, hová fiacskám? - s botjával elzárta a menekülési útvonalat. - Nem mész te innen sehova!
- Odamegyek, ahova csak akarok. Nem te vagy az apám! - mint egy kamasz, úgy ugrott neki újból az ajtónak.
- Én vagyok az apád! - szólt Dániel. - Én vagyok az apád mindaddig, míg mást nem mondok.
A fiú csüggedten leült a kanapéra, vagy az ágya szélére és elkezdett merengeni. Emlékei visszavitték a messzi múltba, mikor minden igazán jó volt, mikor semmi sem zavarta meg az ő nyugalmát. Szép múlt volt ez, mely szép jövővel kecsegtetett. Most a jelen árnyai közt megbúvó rémalakok pontosan az ellenkezőjét váltják ki az emberből: szép a múlt, sötét a jelen és megfoghatatlan a jövő. A törpe míg a fiú gondolkozott odalépett az albumokhoz, melyek a múlt képeinek tárolására szolgáltak. Elkezdte lapozgatni ezeket a gyűjteményeket, s mindegyikre köpött egyet. Szép lassan odament a fiú többi holmijához is, mely szintén a múltat hordozta magán és megvizsgálta őket gondosan (inkább alaposan). Nem volt sok holmi, de ami volt, az mind gyönyörű és tiszta volt. Kvilp nem törődött ezzel, csak felkapott egy holmit a sok közül, s elkezdte tépni, szaggatni. Teljes erejéből tépte szét azokat a játékdarabkákat, melyek még Noé nagypapa és Katalin nagymama emlékét hordozták magukon.
- Mit csinálsz? - förmedt rá a törpére a fiú, mikor ráeszmélt arra, hogy a jelenben él. - Mit csinálsz?
- Semmit! - szólt a törpe. - Igazán semmit.
- Ezek itt drága emlékek! Ezeket nem szabad bántani!
- Nem szabad? - kérdezett vissza, s mintha mit sem hallott volna az egészből, mert folytatta az emlékek szétcincálását.
- Hagyd már abba, kérlek!
- Nem hagyom. Ez itt már minden az enyém, s nem a tied!
Tovább folytatta gyerekes viselkedését. Ilyen ember volt ez a Dániel. Nem törődött senkivel és semmivel. Egyesek szerint még saját magával sem törődött. Talán befolyásolta személyiségalakulását a mérete. Gyerekként sokan csúfolták, hogy amilyen kicsi, olyan kövér. Ez nagyjából most is igaz, hiszen Dani mindössze százharminchét centiméter, s kilencvenkét kilogramm. A viselkedését tehát nagyban befolyásolták korábbi rossz emlékei és a mérete. Törpe létére azonban szinte zseni volt. Tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy akarata teljesüljön. A kérdés az, hogy mit akart Dani. Ezt senki sem tudta.
- Hagyd már abba! -mordult egyet a gyerek. - Hallod?
- Hagyd már abba! - szólt vissza gunyoros arccal Dan. - Hallod?
- Milyen gyerekes vagy!
- Milyen gyerekes vagy! - s ekkor lelökte a lámpát.
Amint a lámpa földet ért Dani egyből ráeszmélt, hogy megvan minden, s kilépett az ajtón. A pusztítást a háta mögött hagyva elindult a szülők felé, kik az ebédlőben várták a választ a nagy kérdésre.
- Kedves Mr. Kvilp, mi az eredmény?
Kvilp csak a fejét fogta, s barna szemével a szülök kék és zöld szemébe nézett, mely telve volt érzelemmel, melyet Kvilp úr sosem értett igazán. Mogorva arccal tekintett rájuk, s úgy nézte őket, mint a vesztes a győztest.
- A fiuk egy lusta disznó, s nem képes semmit se tenni azért, hogy elérje célját, s vágyait. Csupán beszélni tud, de azt sem úgy, hogy földre kényszerítse vele az ellenséget. A fiuk nagyon beteg. Csodálom, hogy még életben van. - állapította meg a kétségbeejtő diagnózist. - A legjobb lenne az, ha eljönne velem szerény házamba. Ott kezelésbe venném, s mire visszajönne, akkor már nem lenne a régi rossz gyerek.
- Nem tudom! Egy napot sem bírna ki nélkülünk. - siránkozott az anyja. - Ő nem képes arra, hogy egyedül legyen. Gyerek még!
A férj kezét felesége vállára helyezte, majd a másik kezével letörölte a könnyeket az arcáról, s egy vidám mosollyal adományozta meg kedvesét.
- Nem kell félteni az istenadtát! - mondta az apa. - Ellesz ő nélkülünk is. Mi is elvoltunk szüleink nélkül, mikor ebben a korban jártunk.
- De azt sem tudjuk, hogy hol lakik ez a kedves törpe. Ha egy földalatti lyukban, ahol a törpék lakni szoktak, akkor én oda nem engedem el a fiamat. Az nem neki való.
- Ne aggódjon hölgyem! - szólt a törpe. - Nem lakok én semmilyen üregben, hanem egy komótos házban a Temze mellett. Ősi örökség ez hölgyem, melyet még ükapám hagyott rám, a drága Daniel Kvilp. Ő volt minden idők legnagyobbja. Ezt jól tudom!
- Igen? Tudja? Honnan?
- Ősi mese ez, mely szájról szájra terjed. Lassan már egész London tudja, mi több az egész világ!
- Én még nem hallottam erről! - szólt a Mrs. Péntek.
- Maguk régimódiak. Nem halhattak rólunk, de még az egyik legnagyobb író is megírta dicső történetünk elferdített változatát. Dickens volt az ő neve, s valamikor a tizenkilencedik században vetette papírra a családunk történetét kedves uram és hölgyem.
- Dickens? Kedvenc angol írom. - szólt a férj. - Nagyon szeretem tőle a Twist Olivért.
- Twist Olivért? - kérdezett vissza a törpe, mintha nem hallotta volna a mondatot, mely az imént hagyta el Mr. Péntek száját.
- Igen, azt! - erősítette meg újból. - Újra meg újra a kezembe veszem és olvasom.
- Rosszat olvas, ha rólunk szeretne olvasni, akkor olvassa el az Ódon ritkaságok boltját. Ajánlom önnek, mert ön olyan igazi úriembernek látszik, s nem ilyen földönfutónak, ki nem értékeli az igazi műveket.
- Sokat olvasok Shakespeartől egészen a mai kortárs irodalomig. - felelte a család feje.
- Shakespeare jó, de túl régi és igazából nagyon unalmas, ha sokszor olvasod. A maiakról nem tudok semmit, talán azért, mert jómagam ilyen régimódi vagyok, ki örömét leli azokban a művekben, ahol a szegénységről írnak. Különösen a lelki szegénységről, de elolvasok olyat is, hol a szegénységet a pénz hiánya okozza.
- Jól van, de úgy hiszem, hogy nem erről kell döntenünk.
- Igaza van. Nagyon elkalandoztam. - szólt Mr. Kvilp. - Hol is tartottunk?
- A gyereknél, a gyereknél. - a lehető leghangosabban kiáltotta Ema, a drága Emma.
- Tényleg. Sikerült dönteni?
A férj a felesége felé fordult, szemeit az ő tengerébe helyezte, mintha megvigasztalni próbálná drága kedvesét, Emmát. Azt az Emmát, ki gyerekkorában szinte lázadó volt, s különc. Nem értette ő akkor még a nagyvilágot. Igazából most sem érti, de ez már nem is érdekli.
- Drágám! - szólt Endre, a férje. - Ez a fiunk érdeke!
- A fiunké? Nem inkább Kvilpé?
- Nem! - felelt újból a férj. - Kvilp csak mi érdekünket és a fiunk érdekét akarja, s nem a pénzünket.
- Valóban?
- Igen! Biztos vagyok benne. Nem igaz Kvilp úr?
Kvilp csak helyeslőn bólogatott, s szemeivel nézte a gondterhelt családot. Lelkében azonban égett tűz, melyet senki nem olthatott ki. Nagyon szerette a pénzt. Mindennél jobban szerette.
- Látod, drágám!
- Látom, akkor legyen. Vigye csak magával Londonba, hátha ott legalább megtanul angolul, s nem okoz neki több problémát ez a fránya idegen nyelv. De aztán írjon legalább minden hónapban, hogy jól van-e.
- Írni fog. Ezt én magam garantálom. - szólt Kvilp.
Ez után egy nagy bőröndbe berakták Tahomér ruháit, s őt magát azzal csalták ki, hogy elmegy Jácint mamáékhoz, ki úgy háromszáznegyven kilométerre lakott tőlük. Kijött hát Tahi a szobájából, s elindult az ajtó felé, ahol észrevette a törpét. Ott állt rögtön a zöld színű faajtó mellett kezében az a sétapálca, mellyel megfenyegette őt.
- Ő mit keres itt? - kérdezte.
- Ő kísér el a nagymamáig. De aztán jól legyél. Nem szeretném azt hallani, hogy nem tudsz viselkedni. - nagy cuppanós puszit adott a szerető anya ekkor a fia homlokára. - Légy jó (mindhalálig)!
A fiú és a törpe beült a nagy fekete autóba, ami egy Rolls-Royce márkájú, igazán úri személygépkocsi volt, s ráadásul bőrüléses. Így hajtottak el szép csendben a ház elől, s csak mentek-mentek a hosszú úton, míg el nem érték útjuk igazi célját. |
|
|
- február 22 2012 21:15:52
Kedves Oratus!
Sajnálom, hogy kétszer kellett beküldened, mert ezáltal elveszett az eddigi látogatóid (megnyitók) száma. S elveszett az én hozzászólásom is.
Mint már előzőleg írtam, jól fogalmazol. Másodjára már nem olvasom el a történetet, hiszen tudom mi van benne, a kis elütések meg egyébként sem zavartak.
Van egy kis kegyetlenség is ebben a történetben. Egy szerető szülő nem bízza a gonosz törpére a gyerekét. Vagy legalábbis megbizonyosodik arról, hogy kire bízza.
Arra még nem jöttem rá, hogy a törpe mit jelképez a történetben? Hiszen írtad az elején, hogy látszott rajta, hogy nem erről a földről való.
Talán jó lenne folytatni és valami érthető befejezést adni a történetnek, hogy az olvasó ne legyen kétségek között.
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- február 22 2012 22:36:13
Kedves Zsuzsa!
Mint már korábban említettem (amit sajnos nem tudtál elolvasni), hogy ezt az írást ilyen folytatásos elbeszélésnek szánom. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mennyi része lesz, de annyi biztos, hogy mindegyik részből megtudunk valami újat a szereplőkről, s az utolsó részben pedig lezárom a cselekményt,
Üdvözlettel: Oratus |
- február 23 2012 08:18:15
Kedves Oratus!
A "nagy felhozatal", a különböző alkotások olvasása közben lehet, hogy elkerülte a figyelmemet az, hogy folytatásos lesz ez a történet, vagy elfelejtettem már!
Örülök, ha folytatod, mert akkor legalább megtudhatjuk, hogy a "gyógymód" mennyire volt hatásos!
Szeretettel: Zsuzsa
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. május 19. vasárnap,
Ivó, Milán napja van.
Holnap Bernát, Felícia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
