|
 Vendég: 35
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
 MM
Egy fiatal házaspár megrázó küzdelme, az élet rögös útján.
H.Gábor Erzsébet
Mi lesz velünk kisfiam?
Nehezen szánták el magukat a hirdetésre, de úgy gondolták, hogy veszíteni valójuk nincsen.
Egy lapban, jelent meg Tamás és Judit hirdetése is.
”Egyedül álló diplomás társat keres…”
Így találtak egymásra. Először csak levélben, később személyesen is.
Tamás idős, beteg szüleivel élt, apjának érszűkület miatt mindkét lábát amputálták.
Tudta, hogy anyjának nagy szüksége van rá, hiszen a kis kertes ház körül akadt tenni való bőven.
Apja már szinte elviselhetetlen volt, kikészültek tőle mind a ketten. Zsarnokoskodott felettük, nem tűrte az ellentmondást.
A betegség és a műtét annyira tönkre tette az idegeit, hogy szenvedéssé vált a család minden egyes napja.
Két háborút is megélt katonatiszt volt, amolyan örökké nyüzsgő ember. Amikor meg kellett válnia a két lábától úgy érezte, hogy az életének sincs tovább értelme.
Eldobta volna azt, de tudta, hogy későn jött fiát taníttatnia kell, nem hagyhatja magára az asszonyát. Nem tudott beletörődni a sorsába, másokat okolt a bűnös génekért.
Tamás találkozott már a szerelemmel, de tudta, hogy ameddig az apja él, őrá is szükség van a családban, nem hagyhatja el őket. Így telt el negyven év, nősülésre nem is gondolhatott.
A szomszéd nagyközségben dolgozott, mint agrármérnök, megbecsült tagja volt a kis közösségnek.
Amikor az apját eltemették, furcsa megkönnyebbülés vett erőt rajtuk. Fellélegeztek.
Tamás, az édesanyja unszolására adta fel azt a hirdetést.
- Szeretném még megélni, hogy unokám van - mondta - és a te életed is úgy lesz egész, ha asszony jön a házhoz.
Judit, korán elveszítette a szüleit, a nagynénje nevelte fel tisztességgel, becsülettel.
Tanári diplomát szerzett és egy kis eldugott falucskában tanított. Huszonnégy évesen lett menyasszony, de a vőlegény az esküvő előtt két héttel egy autóbaleset áldozata lett.
Judit, sohasem heverte ki ezt a megrázkódtatást, magányos maradt. A nagynéni halála után már nem bírta az egyedüllétet utána, egy fél évvel adta fel a hirdetést. Akkor már harmincnyolc éves volt.
Az első találkozás nagyon jól sikerült, kölcsönösen szimpatikusak voltak egymásnak. Rengeteget beszélgettek, bőven akadt közös téma, érezték, hogy megtalálták egymást.
Egy év múlva, megtartották az esküvőt. Tamás anyja úgy érezte, hogy a világ legboldogabb édesanyja. A fiát boldognak látni, ez volt az álma. A világgal megbékélve csendben távozott a férje után.
A házaspár új utakat választott, elköltöztek egy közeli nagyvárosba egy negyedik emeleti háromszobás gyönyörű lakásba. Új élet, új állás, új környezet. A szerelem virága, félve és lassan nyílott ki kettejük között, de végül is beteljesedett.
Boldogok voltak amennyire még sosem, de meg is érdemelte ez a sok szomorúságot megélt két, tisztességes ember.
Dolgoztak szorgalmasan és tervezték a jövőt, hiszen annyi minden várta még őket.
Tamás lábai egyre gyakrabban fájtak. Megrémült még a gondolattól is, az apja jutott eszébe rögtön. Megpróbált nem tudomást venni az egyre gyakoribb és egyre erősebb fájdalmakról, de ez nem volt olyan könnyű. A betegség alattomosan beleette magát a testébe.
Judit, negyven éves volt, amikor végre várandós lett. Azt hitték, hogy ez már soha nem következik be. Veszélyeztetett korban volt már, ezért nagyon vigyázott magára, tudta, hogy ez a gyermek, az életük értelme.
Hét hónapos terhes volt, amikor Tamás váratlanul kórházba került.
- Érszűkület! - mondták az orvosok - azonnal műteni kell!
Mindkét lábat combtőig amputálni kellett, egy percet sem várathatott a dolog magára.
- Élnem kell! - szuggerálta magába Tamás - élnem kell!
Judit annyira kikészült, hogy éjjel-nappal azért imádkozott, nehogy elveszítse a gyermeket.
Eljött a szülés ideje. Komoly komplikációk léptek fel. Ép, egészséges fiúgyermekük született, de Judit nem élte túl csak két nappal, Kistamás születését…
Amikor Tamás csonka ölébe fektették, a világra csodálkozó apró kis csecsemőt, megfeszített erejéből csak egyetlen kérdésre futotta, arra hogy:
- Mondd, mi lesz most velünk kisfiam?...
|
|
|
- február 25 2012 11:32:49
Kedves Zsike!
Olvasva írásodat, több gondolat is tobzódik fejemben.
Először is az, hogy maximálisan önzőek voltak a szülők. Miért ne lehetett volna Tamásnak családot alapítania? Azért mert olyan élethelyzetbe került az édesapja? No de lehet, hogy Tamás sem akarta, így volt kényelmesebb. Azon nem csodálkozom, hogy Tamás apja szekatúra lett mindkét végtagjának amputálása után.
Bár, nem törvényszerű! (Apukámnak is amputálták mindkét alsó végtagját mi ápoltuk haláláig a férjemmel és kiskorú gyermekeinkkel) de ő a világ legjobb embere volt. (Még nyomorékan is)
Másik fontos momentum, ami egyértelműen arra utal, hogy minden kornak (biológiailag), minden cselekedetnek meg van a maga ideje.
Én nem értek egyet azzal a felfogással, hogy (tök mindegy, hogy mi a motiváció, siker, pénz, egzisztencia, egoizmus) a nők minél később szüljenek (Irásodból is ez derül ki) Minden kornak megvan a biológiailag alátámasztott törvénye. Egy nő akkor szüljön, amikor még fiatal (minden tetkintetben) mert akkor még lesz ideje felnevelni csemetéjét. És akkor még, biztos, hogy egészséges gyermeket szül ( jó, akadnak azért itt is kivételek)
Kedves Zsike! Tanulságos történetet olvastam, sok szemszögből
megítélendőt.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Évi.  |
- február 25 2012 15:56:01
Kedves Zsike!
Még le kell tisztulni bennem a történetednek. Csak annyit tudok most írni: az életünk, - sokunk élete ilyen mederbe folyik. Tele akadályokkal, fájdalmakkal, ugyanakkor reménnyel. Talán, talán ... Köszönöm, hogy olvashattalak. Szeretettel: Szomorúfűz |
- február 25 2012 16:11:54
Kedves Évike!
Kedves Szomorúfűz!
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok a novellát.
Örülök, értékelő kedves szavaitoknak is. Szeretettel:Zsike |
- február 26 2012 17:30:08
Kedves Zsike!
Igen szomorú történet ez, mert sok benne a tragédia.
Bár nem kellene mindent annak felfogni, de az emberek már csak ilyenek és olyanok. Vannak emberek, akik súlyos betegségükben vagy veszteségükben gonosszá válnak, és a családtagjaik lelki békéjét borítják fel. Önzőek, mert úgy gondolják, ha nekik nem jó, akkor másnak se legyen jó! Ezzel szemben vannak olyan emberek, akik bele tudnak nyugodni a Sorsukba, ami adatott, és elfogadva a segítséget, maguk is úgy segítenek saját magukon és a családtagjaikon is, hogy azok ne érezzenek bűntudatot a történtekért. Aki pedig nem tud belenyugodni a sorsába, az sajnos másoknak is csak gondot okoz.
Egy szülőnek sem szabadna annyira önzőnek lenni, hogy megszabja azt, hogy a gyermeke mikor menjen férjhez vagy mikor nősüljön. Ne gördítsen akadályokat a fiatalok útjába azért, mert neki egészségügyi problémái vannak.
Ha egy családba új családtag érkezik, a segítség is több lesz!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- február 27 2012 13:59:05
Kedves Zsuzsi!
Neked is nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad a történetet, és ugyancsak megszívlelendő véleményedet, okos állásfoglalásodat is.
Szeretettel:Zsike |
- március 01 2012 21:40:54
Kedves Vikotória!
Örülök, hogy eljöttél hozzám olvasni.
Mély együttérzésem a hasonlatosság miatt.
Köszönöm szépen, hogy kifejtetted a leírtakkal kapcsolatosan a véleményedet.
Szeretettel fogadtak itt nálam Téged is:Zsike |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
