|
 Vendég: 92
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Önéletrajzi ihletésű - idegenek által mesébe illő - történet, de valós.
- Tündikém, most mondd meg légy szíves, mitől van ilyen fergeteges jó kedved, hallotam, az előbb még énekeltél is. Átestél a ló tulsó oldalára? - kérdezem, mert egész délelőtt az erkélyen mosolyog.
- Kedvesem! Eszembe jutott egy nagyon frankó, érzelmekben gazdag, 1986-ban játszódó történet.Nem emlékszel? (Már hogyne emlékeznék, hiszen velem - no meg veled is mert Te már akkor is velem voltál Te kis bitang,-
már akkor is írásra sarkalltál)- kérdezi Tündi még mindig mosolyogva.
- Tündikém, tudod, hogy én nem szeretek önmagamról és a családomról írni, no de most a kedvedért kivételt teszek.- mondom Tündinek és az ő mosolya engem is mosolyra késztet.
- Kedvesem, akkor ülj a gép elé, ketten fogalmazunk! Nem degradállak, hogy Te nem tudsz olyan jól, kompromisszumot kötöttünk.-mondja Tündi.
Átvettem az ihletem jó hangulatát, bemértem a távolságot a székem és a monitor között - már csak azért is, hogy jól lássam egyetlen rohadt szemüvegemmel - (mert a többit már régen elhagytam valahol )a képernyőt és belekezdek (végre) önéletrajzi ihletésű történetembe.
1986-ban Veszprémben teljesítettünk szolgálatot, amikor kaptuk a hírt a kórházból apukám fél lábának amputálásáról. Dönteni kellett, nem volt apelláta, úgy döntöttünk, hogy magunkhoz vesszük szüleimet. Honvédségi szolgálati lakásban laktunk, de viszont a dandárparancsnok engedélye kellett ahhoz, hogy nagyobb lakást kapjunk. A legmesszebbmenőkig támogatta kérelmünket, kiutalt számunkra egy négyszobás összkomfortost lakást, tudva, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Kis családunk 6 főre gyarapodott. Nagyszülők, szülők, unokák.
Három generáció együtt.
Gyermekeink akkor lépték át a tinédzser korszak küszöbét, fiunk 15 éves volt, lányunk 12.
Megértették, hogy miért kell nekik kettőjüknek egy szobában "lakni", mert a négyszobás lakásból egy szoba az apukámé volt, hiszen kerekes székével csak úgy tudott "közlekedni" a mellékhelyiségig és a fürdőszobáig.
Csodálatos összhangban éltük mindennapi életünket, soha semmi konfliktus nem volt a három generáció között.
Gyermekeink empatikus képessége szinte mesébe illő volt, imádták nagyapjukat, akinek fergetes humorérzéke volt, egymás után írta a humorosabbnál, humorosabb történeteit - Erika tipusú táskaírógépén - iskola után amikor haza érkeztek, elolvasták a nagypapa aznapi irományait és utána mentek tanulni.
Eleinte féltünk a férjemmel, hogy hogyan fog működni a három generáció kapcsolata, de végül is kár volt aggódnunk, mert nagyon jól működött. Senki nem "lógott ki a sorból".
Valahogyan, természetes volt mindenkinek, hogy mi így hatan vagyunk egy család. Természetes volt a segítségnyújtás, hiszen egy ember a hat fős családból most bajban volt, tök mindegy, hogy már mi a gyermekeinkkel külön család voltunk, de a bajban összetartottunk. Pedig soha senki nem hívta fel a figyelmünket erre a tényre, soha senki nem figyelmeztette a gyermekeinket, hogy ezt nem lehet másképp csak így. Mindenki tudomásul vette, hogy ennek így kell lenni.
Mivel gyermekeink különneműek voltak, úgy kaptuk a szolgálati lakást minden helyőrségben ahol teljesítettünk, hogy a két különnemű gyermeknek külön szobája legyen. Erre a sereg nagyon oda figyelt, ez volt a természetes.
Attól féltem először, hogy - mivel ezt szokták meg serdülő gyermekeink,- ebből oltári nagy vita, veszekedés kerekedhet, de nem így történt.
Talán azért mert úgy neveltük őket, hogy mindig azt látták tőlünk, hogy a rászorulókon segíteni kell? Vagy olyan volt az életvitelünk, hogy aki bajba került, hozzánk jöhetett bármikor éjjel,nappal, mi segítettünk? (Megjegyzem a hívatásos katonák nagyon összetartó, egymásra odafigyelő, empatikus "csapatot" alkottak. Lehet, hogy így volt ez a civil életben is és én most ezzel nem mondok újat, nem tudom.)
Mindenesetre mondanivalóm lényege talán az akar lenni (Tündi ne szólj közbe, mert látom ám, hogy mit művelsz itt a jobb vállamon, már pici szájadat csücsörítve meg akartál szólalni) hogy lehet együtt élni békében, boldogságban, szeretetben három generációnak is, ha tiszteljük a családtagjainkat és betartjuk a "kőbe nem vésett" szabályokat, és a konfliktusokat (ha lennének) megfelelően kezeljük.
Természetesen megint csak a vesszőparipámhoz vagyok kénytelen nyúlni, INTELLIGENCIA nélkül ez nem megy.
És továbbmenve gondolataimban, nem megy nagy-nagy szeretet nélkül, egymás megbecsülése nélkül, és tolerencia nélkül.
Egyébként (mindjárt befejezem, maradj már nyugton Tündi), hogy erről a témáról írjak egy kis szösszenetszerűséget, az a tény adta az ötletet, hogy olvasom, látom, hallom, hogy hogyan vélekednek a mai fiatalok - tisztelet a kivételnek -úgy összességében a családról, az összetartozásról, és úgy egyáltalán mi az értékrend?
- Tündikém, mostmár elmondhatod amit az előbb akartál, de csak szépen, halkan, csendben.- mondom Tündikémnek még egy kicsit kimérten.
- Kedvesem! Én elhiszem, hogy Te most nagyon lelkesen, okosan, bölcsen (mert azt hiszed, hogy az vagy?) kitártad a szíved, beleadtad a lelked ebbe a "szösszenetbe", és gondolod, hogy ez kettőnkön kívül érdekel még valakit?- kérdezi Tündi kissé kesernyés mosollyal az orcáján.
-Tudod, mit, egy hét múlva kiderül. Ha a megnyitások számlálója nem mozdul, akkor így jártunk. De ha igen, akkor nyert ügyünk van, mert nem csalódtunk az emberekben.- mondom Tündikémnek és egy kávé kíséretében ballagunk az erkélyre.
|
|
|
- március 09 2012 16:03:53
Kedves Évi!
Hoppá!! Megint egy közös Mi is férjemmel a HM-es és BM-esek közös társasházban szolgálati lakásban latunk. Nagyon vigyázzunk, mert ezt a mai " két utóbbi" generáció nem érti miért is voltak az akkori időben ezek a rétegek hogy úgy mondjam kiváltságos helyzetben.
A három generációs együttélést nem tudom igazán olyan szempontból értékelni, mint ahogy írod, én nem a szüleimmel, hanem lányommal és két unokámmal, vejemmel laktam együtt, ugyan csak 2 évig amig a házuk felépült.
- Most már, hogy kezdelek egy "'kicsit ismerni" ezt vártam Tőled. A jó-kis természeted miatt akár még "villámhárító" is lehettél ott középen.Lehet együtt élni békében, csak azt mindenkinek egyformán akarni kell és messzemenőkig alkalmazkodni egymáshoz.
Gratulálok! Már megint "bele-nyúltál" egy jó kis témába.
Szeretettel olvastalak: Maria  |
- március 10 2012 09:03:38
Kedves Maria!
Tökéletesen igazad van, igen kiváltságos helyzetben voltunk mint katonák, de azért meg kellett annak "fizetni" az árát. De ettől függetlenül nagyon jó volt.
Apukám halála után sem csökkent családunk létszáma, mert lányom,vejem és unokám 4 évig laktak velünk, amíg nem sikerült nekik lakást vásárolni. De tulajdonképpen tényleg maximális jó természetemnek és toleranciámnak (melyet apukám adott a génjeiből) köszönhető, hogy ilyen szépen megfértünk egymás mellett. No és természetesen mi egy nagyon vidám család vagyunk, mindenben a humort kerestük - keressük - és nem utolsósorban az egész családunk pozitív életszemléletű.
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél.
Annak külön örülök, hogy érted és jól látod a HM és BM szerepét.
Szeretettel: Évi. |
- március 10 2012 09:08:33
Kedves Viki!
Nagy örömet szereztél Tündinek aranyos kis verseddel. Meg is tanulta kívülről, ott szajkózza az erkélyen. Lehet, hogy zenét is ír hozzá.
Most majd vehetek neki egy harmónikát, (mert azt nagyon imádja) mert az apukámé már elromlott.
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél.
Sajnálom, hogy Neked kellemetlen tapasztalataid vannak az együtt élésről.Hát igen, nem egyformák az emberek.
Szeretettel: Évi. |
- március 10 2012 16:57:38
Kedves Évike!
Ez olyan széppppp. Szép életetek volt - az állapotok ellenére is. Könnyes szemmel olvaslak, mert hasonlóan éltünk és olyan jó visszaemlékezni-. Persze, olykor voltak súrlódások.
Szeretettel gratulálok és nagyon jó volt olvasni. Szomorúfűz |
- március 10 2012 19:16:43
Kedves Gitka!
Végtelenül örülök, hogy életrajzi történetemmel szép emlékeket idéztem fel benned. Ezért is szeretek írni, mert biztos, hogy gondolatokat ébresztek kedves olvasóim fejében, ugyanakkor érzéseket - talán rég elfelejtetteket - "hozok" felszínre, aminek szintén örül a lelkem. Mivel elég sokan olvasnak, úgy ítélem meg, hogy folytatnom kell bármilyen jellegű téma érdekli az embereket.
Én megpróbálom prózáimban is (mint a verseimben is) a legjobb akaratom szerint a szívemet adni, anélkül nem lehet írni, és csak is szívvel-lélekkel szabad és lehet csinálni.Én ha leírok egy történetet - és ha az igaz - újra átélem, melytől nekem is könnyes a szemem. Van olyan versem, amit ha írok -bár általában csaka vidám verseket, "lélekmelengetőeket" szeretem, de volt olyan versem mely idő alatt amikor írtam, végig bőgtem, potyogtak a könnyeim a klaviatúrára. Annyira át tudom élni a mondanivalót.
(Pld. "Hogyha én már nem leszek, vagy "Hogyha Te már nem leszel". Ilyenkor a férjem már mosolyog és megjegyzi halkaln, hogy "ez biztos nagyon szép vers lesz, ha Te már siratod".
Drága Gitka ne haragudj, hogy ilyen sokat pofázok, de ezt le kellett, hogy írjam.
Nagyon szépen köszönöm, hogy meglátogattál.
Szeretettel: Évi. |
- március 10 2012 20:52:55
Kedves Évike!
Örömmel olvastam én is önéletrajzi történetedet. És nagyon igaz, hogy több generáció is nagyon jól megfér egymással, főleg, ha a Sors úgy hozza, hogy másként nem lehet.
Az én gyermekkoromban is több generáció élt együtt, és csak azok költöztek külön az "öregektől" akik valami miatt nem tudtak kijönni egymással, vagy a családtagok száma igen csak megnövekedett. Manapság megint odaérünk, hogy az anyagiak "beszűkűlése" miatt több generációnak kell együtt élnie (laknia), hiszen nagyon sokan nem tudnak a gyermekeiknek lakást vásárolni, vagy saját házat építtetni!
És ami még nagyon fontos, és nem felejtetted el megírni:
"...megint csak a vesszőparipámhoz vagyok kénytelen nyúlni, INTELLIGENCIA nélkül ez nem megy.
És továbbmenve gondolataimban, nem megy nagy-nagy szeretet nélkül, egymás megbecsülése nélkül, és tolerencia nélkül."
Igen, ez nagyon fontos, ha nem a legfontosabb "kellék" ahhoz, hogy hosszú ideig együtt tudjon élni fiatal az idősebbel, a kölcsönös szeretet és tisztelet megadása mellett!
Örülök, hogy olvashattam!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- március 11 2012 09:03:05
Kedves Zsuzsika!
Nagyon szépen köszönöm, hogy ide is ellátogattál.
Maximálisan igazad van, hogy egyre több olyan esetről lehet hallani, hogy a fiatalok kénytelenek visszaköltözni a "családi fészekbe", mert nem tudnak lakást vásárolni, vagy épittetni. És valóban ez együttélés szabályait be kell tartani mindenkinek és a tolerancia legmagasabb fokozatáig el kell jutni, mert különben "összedől" a vár.
No de én úgy gondolom, hogy a szükség és a kényszer nagy ÚR, tehát alkalmazkodni kell. Aki bajban van annak azért, aki befogadja azért, hogy ne legyenek konfliktusok, mert akkor a segítségnyújtás nem ér egy kalap szilvát sem. Nem könnyű feladat, de minden megoldható. (És itt megint visszautalok a vesszőparipára! )
Szeretettel: Évi. |
- március 12 2012 16:29:20
KEDVES "KÜLSŐ" OLVASÓIM, ÚGY LÁTOM, HOGY FELGYORSULTAK AZ ESEMÉNYEK A PRÓZA ROVATBAN - MELYNEK NAGYON ÖRÜLÖK - EZÉRT MÁR MOST KÖSZÖNETET MONDOK MINDENKINEK, AKI OLVAS.
SZERETETTEL: ÉVI. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
