|
 Vendég: 83
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ennek a történetnek csak a felel igaz. Annyi. hogy valóban örökbe fogadtak, valóban vannak testvéreim, és én láttam az igazi anyámat, csak késõn jöttem rá, hogy õ az. A Többi csak fantázia.
Judit úgy döntött, hogy ez a szombati nap a pihenésé lesz. Az ebédet, már elõzõ este megfõzte, hogy az egész napot a pihenésnek szentelhesse. Így aztán reggel, nem maradt más teendõje, mint lezuhanyozni és elkészíteni a reggelijét. Egy pohárba gyümölcslevet öntött, majd megkente a zsemlét egy kevés vajjal, beletett két szelet felvágottat és nyugodtan elfogyasztotta. A fürdõszobában gyorsan végzett a tisztálkodással. Fehér vászonnadrágot és fehér pólót vett fel.
Bement a nappaliba. A reggeli nap, barátságos fénnyel ragyogott a halványsárga falakon. Megállt a könyvespolc elõtt, keresett egy jó könyvet, majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és olvasni kezdett. Alig jutott túl néhány oldalon, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengõje.
Attól tartott, hogy az örökké locsogó-fecsegõ szomszédasszonya jött át, mert akkor bizony, oda a nyugalmas délelõtt. Kelletlenül állt fel, hogy ajtót nyisson.
Legnagyobb meglepetésére, egy teljesen idegen nõvel találta magát szemben. Idõsödõ, szikár teremtés nézett rá, és láthatóan zavarban volt.
- Jó napot, kit keres?
- Nagy Rózát, ha helyesen adták meg a címet.
Judittal megfordult a világ, amikor ezt a nevet meghallotta. Ez az õ neve volt, akkor, mielõtt még nem fogadták volna örökbe. Ezt a nevet, pedig rajta kívül négy ember tudta csak. A szülei, akik felnevelték, és az, az idõs hölgy, aki annak idején intézte a papírokat, és aki meglátogatta évente egyszer. Õk hárman már nem élnek, és csak egyetlen ember tudhatta még rajtuk kívül: az anyja, aki szülte.
Nem az nem lehet, hessegette el magától a gondolatot, és csak bámulta ezt az arcot. Régóta készült erre a pillanatra, mert tudta, hogy egyszer el fog jönni, de hogy ennyire felkavarja majd, arra nem gondolt.
- Beengedne? - ha ön az? Sokat utaztam, amíg ideértem.
- Igen. Jöjjön, én vagyok az - mondta zavartan.
- Üljön le.
A nõ helyet foglalt, és néhány pillanatig meg sem szólalt, csak Juditot nézte, mintha valahova a messze múltba bámult volna. Judit is hallgatott és egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát. Dolgozott benne a dac. Szíve a torkában dobogott, szinte forgott vele a világ. Sok mindenre számított, de arra, hogy egyszer szemtõl-szemben áll vele, arra nem. Hirtelen ezernyi gondolat cikázott a fejében Azt hitte, álmodik. Végül is, a látogató törte meg a csendet.
- Kislányom az édesanyád vagyok, nos megkerestelek, de nagyon nehezen találtam rád.
- Judit gondolkodás nélkül vágott vissza: maga nekem nem az anyám. Az én anyám már meghalt. Maga elajándékozott, mint egy fölösleges kutyakölyköt. Mi baja volt velem mondja? Nem voltam elég szép, elég jó? Maga ezt a jogát eljátszotta, hogy anyámnak nevezzem. Olyan emberek neveltek fel, akiknek mindegy volt ki vagyok és milyen. Gyereket akartak. Csodálatos gyermekkort kaptam tõlük. Szerettek engem, mindig ott voltak mellettem. Sokat voltam beteg, virrasztottak velem éjszakáról éjszakára. Ha édes gyerekük lettem volna, akkor sem adhattak volna többet annál, amit õk adtak nekem. Maga, akkor hol volt? Most lennék jó, amikor már felnõtt vagyok, hogy legyen valaki öreg korára? Hát nem! Nem akarok beszélgetni, és nem vagyok kíváncsi a kifogásaira sem, hogy mit miért tett, vagy miért nem. Menjen el! Érti? Menjen!
Akkor már kiabált, és fel- alá járkált a szobában. Remegett az idegességtõl. Minden idegszála tiltakozott az idegen nõ ellen.
Az asszony kihasználta a pillanatnyi csendet, és egész másfelõl próbálta a dolgot megközelíteni. Még nem tudta, hogy ezt nem szabadna megtennie.
- Kislányom azért ezt nem vártam volna, hogy még csak meg sem hallgatsz. Nem tehettem róla.
Ez olaj volt ismét a tûzre. Ez volt az a mondat, amit Judit már hallott néhányszor, ilyen esetek kapcsán. Tudott ilyen családokról, ahol megjelent az eredeti anya, és elcsalta a gyerekét, azoktól, akik felnevelték. Dühös volt.
- Nem tehet róla? Maga semmirõl sem tehet ugye? - gúnyolódott vele. A testvéreimet is odaadta. Meghagyott belõlük kettõt, mint a macskákból szokás? Mert azok sem kellettek magának. Azt gondolta, hogy most majd a nyakába fogok borulni az örömtõl? Nem számított rá, hogy tudok róla?! Ugye?!! Hát ezt rosszul tervelte ki.
Ezt már az asszony sem bírta elviselni, és bár alázatosan kezdte, de mostanra teljesen elvesztette a fejét, és kiabálva belekezdett a történet elmesélésébe. Aztán mind jobban belehergelte magát, és egyre elkeseredettebben ordított a lányával. Juditnak, itt végleg betelt a pohár. Az amúgy is pattanásig feszült idegei felmondták a szolgálatot, és odaugrott hozzá. Alig tudott uralkodni magán. Olyan fenyegetõen áll ott, hogy az anyja azt hitte, meg akarja ütni, és maga elé emelte a kezét. Ha meg is fordult ez a gondolat Judit fejében, hirtelen letett róla. Csak a két vállát fogta meg, és hihetetlen erõvel dühösen megrázta.
- Maga ne kiabáljon velem a saját lakásomban! Hagyjon békééééén! Nem akarom látni! - remegett a hangja a feszültségtõl. Megeredtek a könnyei, és fuldoklott, rázkódott a zokogástól. Eltelt egy idõ, amíg valamennyire lecsendesedett benne ez indulat. Az anyja csak nézte, de egyetlen szót sem szólt. Õ is sírt, de hangtalanul. Majd halkan és nyugodtan megszólalt.
- Csak azt akartam, hogy ismerd meg a testvéreidet. Hidd el nem akartam mást. Õket is megkerestem. Most már Õk is tudják, hogy te, vagy. Szeretnének találkozni veled.
Judit egyetlen szót sem szólt, csak nézett maga elé. Képtelen volt bármit is mondani. Fáradtan rogyott le a székre. Úgy érezte magát mintha egész nap megerõltetõ fizikai munkát végzett volna. Az asszony felállt, fogta a táskáját, és vigyázva óvatosan odalépett hozzá.
- Elmegyek kislányom. Látom hiba volt idejönnöm. Ne haragudj rám. Leírtam a címemet egy papírra, hogyha meggondolod, akkor megtalálj. A cédulát letette az asztalra. Aztán még egyszer megnézte magának a lányát, és alig érintve, megsimogatta a karját. Bocsáss meg. Megfordult, és szó nélkül kiment a lakásból, és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót.
Judit bénultan ült, és magába roskadva sírt. Valami olyan rossz érzés támadt benne, amit magának sem tudott megmagyarázni, és eddig még sohasem találkozott vele. Egyre csak az kavargott a fejében, hogy elengedte egyetlen szó nélkül. Kibotorkált az ajtóig, hátha még ott találja. Kinézett a folyosóra. Üres és kihalt volt, olyan amilyennek ebben a pillanatban Õ is érezte magát.
|
|
|
- március 22 2008 16:39:56
[b]...igen, idõnként nagyon-nagyon nehéz fölülemelkednünk saját sérelmeinken...sajnos a sértettségünk-bánatunk elsodorja a megbocsájtás lehetõségét...ilyenek vagyunk mi...gyarló emberek...
szeretette[/b]l szí. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
