|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 MM
Történetem fikció
Drága apa gyere haza kérlek
mesélj nekem most is nagyon szépet,
úgy amikor kicsiny gyermek voltam,
megdicsértél, jó jegyeket hoztam.
Nem dicsérnél most, ha újra látnál,
azt hiszem, hogy meg is reguláznál,
nem bánnám, csak újra itt légy velünk
hidd el, mi még mos is úgy szeretünk!
- Tündikém, most erről a szomorú témáról fogsz nekem csacsogni? Szeretem a lelkeket kutatni, nem mondom, de úgyis annyi a szomorúság körülöttünk, hogy nem tartom jó ötletnek.- mondom Tündinek kissé lehangoltan.
- Kedvesem! Most ehhez van kedvem. Erről álmodtam és arra ébredtem fel, hogy sírok. Miért, láttam, hogy Te is sírtál, ne mondd, hogy az álmaid (álmaink) nem nyomják ránk a bélyegeit. Dehogynem! No szóval erről diktálok neked, mert különben egész nap szomorúak leszünk, az pedig nem a mi privilégiumunk, illetve énünk.- mondja Tündi ellentmondást nem tűrő hangon.
Tamás 9 éves kisfiú, negyedik osztályos. Egy ideje felfigyelt rá Esztike néni a jóságos, kedves, szeretetreméltó tanító nénije. Nem tetszett neki a kisfiú lehangoltsága, szomorúsága, érdektelensége, hiszen eddig kitűnő tanuló volt, de most kissé megtorpant. Romlottak a jegyei, nem volt aktív az órákon, olyan minden mindegy letargikus állapotba került. Esztike néni behívta óra után a tanáriba.
- Tamáskám, gyere csak légy szíves, meséld el nekem, hogy mi a baj veled? Mi bántja a szívedet, lelkedet, ugyanis, romlottak a jegyeid, nem vagy aktív, nem vagyok Veled megelégedve és ez így nem lesz jó a továbbiakban. Mondd el szépen, hogy mi a probléma!- kérlelte Esztike néni a gyermeket, tudta, hogy nem lesz könnyű feladat Tamás zárkózottságába utat törni, mert ismerte a gyermeket. 4 éve tanítja már, megismerte a jellemét, tulajdonságait.
- Nincs nekem semmi bajom tanító néni, csak kicsit fáradt vagyok. - hazudta a gyermek, mert nem volt egy kitárulkozós tipus.
- Ez nem igaz Tomi, te is tudod,ha elmondod őszintén, hogy mi bánt, én megpróbálok segíteni Neked. Hiszen tudod, hogy Te (is) vagy a kedvenc tanulóm, mert az okos, értelmes jó tanulókat minden pedagógus szereti.(A gyengébbeket is, de az most nem téma)- mondta neki Esztike néni mélyen a szemébe nézve.
Ekkor megcsillanni látott egy könnycseppet Tomi szemében, átölelte a gyermeket, melynek hatására Tomi zokogni kezdett.
- Jól van kisfiam, sírjál csak, zokogd ki a fájdalmadat itt a vállamon, meglásd ez segít.- mondta Esztike néni együttérezve a gyerekkel.
Hagyta, hadd sírja ki magát, észrevette, hogy a zokogás alábbhagy, elcsendesül, majd megszűnik. Tamás a sírástól vörös de gyönyörű értelemtől csillogó nagy barna szemeivel rátekintett a tanító nénire.
- Apukám elhagyott bennünket. Összecsomagolt és elköltözött. Anyukám azt mondta neki, hogy nem marasztalja, inkább segített neki csomagolni. Az fáj a legjobban, hogy még csak igazán el sem köszönt tőlem, mert veszekedtek anyukámmal és velem nem igazán törődött abban a pillanatban egyikőjük sem.- törte meg a csendet Tomi és zódultak a jajszavak Esztike néni felé.
- Amikor anyukámat kérdeztem, ő csak sírt, dühös volt, majd két karjával átölelt és azt mondta, ne sírjak, apukám elhagyott bennünket, mert másik családja van, akiket jobban szeret, törődjek bele.- mondta Tomi.
- De hát mondd meg Esztike néni, hogyan lehet ebbe beletörődni?Én minden nap alig várom, hogy haza érjek az iskolából, hogy hátha ott lesz, otthon lesz újra, mint régen, megkérdezi tőlem, hogy mi újság az iskolában, mint régen, hányasra feleltem, mint régen, megdicsér a jegyeimért, mint régen...
Esztike néni elgondolkodott. Kár ezért a gyermekért, de hogyan is tudna segíteni neki, mert segíteni kell abban biztos volt.
Behívatta a szülőket a fogadó órájára.
Az anyuka ott volt időben, de az apuka késett.
- Kedves anyuka, várunk még egy kicsit, mert kettőjükkel egyszerre szeretnék beszélni, mert akkor tudom levonni igazán a konzekvenciákat.
Végre megérkezett Ákos is, sűrűn elnézést kérve.
- Kedves Szülők! Gondolom sejtik, hogy miért hívattam Önöket most a fogadóórámra, ugyanis meg kell beszélnünk Tamás fiuk további sorsát. A gyerek búskomor, jegyei romlottak, ha így halad év végére még elégséges osztályzatot is kaphat és nem azért mert nem tud, hanem mert nem akar, kedvetlen, rettenetes lelki teher számára az Önök válása. Valahogyan kompromisszumra kell jutniuk.- mondta Esztike néni kedvesen, de ugyanakkor határozottan.
- Drága tanító néni! Belátjuk, hogy hibáztunk, nem gondoltunk a gyermek lelkivilágára, önző módon csak magunkkal voltunk elfoglalva. Megromlott a házasságunk, az most nem ide tartozik, hogy miért, de a gyermekünket mindketten szeretjük és azt hiszem, hogy én hibáztam a legnagyobbat, mert el sem köszöntem tőle, meg sem magyaráztam neki értelmi képességeinek figyelembe vételével, hogy mi történik velünk. Tudom, értelmes, jó tanuló gyermek, biztosítanom kellett volna afelől, hogy én örökké szeretni fogom, úgy mint eddig, nyomon követem életét, úgy mint eddig, csak éppen nem fogunk együtt lakni.- mondta Ákos.
- Én úgy gondolom, hogy lehet Önökkel beszélni, felelősségteljes szülőknek látszanak, melynek nagyon örülök, hiszen akkor vezet út a gyermek lelkivilágát illetően kifelé a fény felé. Mert most a sötétben tapogat, nem érti mi történik vele, miért kell az apukáját nélkülöznie. De mivel Önökben látok annyi intelligenciát, szeretetet a gyermekük iránt, hogy meg fognak bírkózni ezzel az egyáltalán nem kis feladattal, én nem is tartom Önöket fel tovább, köszönöm, hogy befáradtak. Ákos, még egy pillanatra kérem a figyelmét!
Nyújtsa gyermeke felé a kezét, hozza el neki a fényt, nagyon kérem! - mondta Esztike néni jóságos tekintettel.
Teltek a hónapok, Esztike néni direkt nem kérdezett egyelőre semmi Tomitól, hiszen tapasztalatból tudja, hogy a gyermek változásait ő veszi észre leghamarabb, hiszen minden tanítványa egy nyitott könyv előtte, főleg akinek porblémája van. Várt, figyelt és magában mosolyogva, örömmel konstatálta, hogy Tomi lassacskán újra a régi lesz. Örült a lelke, szerette volna nyomban magához ölelni a gyermeket, de bölcsessége azt sugallta neki, hogy várjon, a gyermek nemsokára megint a régi lesz és akkor újra megnyílik. Nem is calódott az ösztöneiben, bölcsességében.
Egyik nap kitörő örömmel érkezett Tomi az iskolába.
-Drága tanító nénim! Tudod, hogy mi történt? Téged nagyon szeretlek, ezért elmondom Neked.
Hétvégén kirándulni voltunk a hegyekben, úgy mint régen, csak most többen. Anyukám az új apukámmal, a régi apukám az új anyukámmal és a féltestvéremmel Szilvikével, akit nagyon megszerettem. Ugye, te is úgy látod, hogy milyen szép is egy ilyen nagy család.- puszit dobott Esztike néni felé és elviharzott a pajtásaihoz, mert még volt 5 perc a szünetből. |
|
|
- április 05 2012 07:59:36
Kedves Évi!
Megint "bele-nyúltál" egy igen aktuális témába!
Remekül végigvezetted a történetben a gyakran felmerülő problémát, mert bizony így van! A válást a gyermek szenvedi meg legjobban. Örülök a happy-and-nek. A tipikus mai család. Én is sokat tudnék írni erről a témáról. A fiam is elvált, de ő mái napig is egyedül él. Már a fia is lassan felnőtt. Az előző tíz év az életében nem volt "álom utazás", pontosan a kisfia miatt.
Ami a tanító-nénit illeti, sajnos az ilyen oda-figyelő pedagógusból ma már nagyon kevés van!
Szeretettel gratulálok, remek írásodhoz!
Maria  |
- április 05 2012 08:14:40
Kedves Maria!
Nagyon szépen köszönöm, hogy már itt jártál kedves, bölcs gondolataiddal.
Úgy gondolom, hogy azért szeretek "belenyúlni" az aktuális témákba, mert aktuális.Nagyon szeretek írni a napi gondokról, bajokról, örömökről, emberi érzelmekről, vagyis az életünkről.
Direkt módon diktál nekem Tündi kifejezetten ilyen témákat, mert tudom, hogy az átlagember szívesen olvas közvetetten az életünkről, mindannyiunk életéről. Én úgy gondolom, hogy az aktuális emberi történetek jobban "eladhatóak" (no nem a szó szoros értelmében vett üzletre gondolok) mindamellett ha még tanulságos is, jobban formálja a tudatot. Én legalábbis jobban szeretek olyan írásokat olvasni, ami rólunk szól különböző szituációkra reagálva, ki-ki hogyan.
Az, hogy egyre kevesebb az ilyen odafigyelő pedagógus, azon nem csodálkozom, hiszen gondolom, nagyon leterheltek, lehetnek magánéleti problémáik, hiszen ők is emberek, no és a trend is változott. Természetesen én remélem, hogy akik még maradtak vagy lesznek, vagy vannak ilyen Esztike nénik, ők mindvégig oda fognak figyelni, de ehhez szükségeltetik egy olyan szülő is, mint a történetemben ez a pár.
A fiaddal kapcsolatosan csak gratulálni tudok, hogy elsősorban - bármily nehéz volt az elmúlt tíz év - a kisfia szempontjait vette figyelembe, és csak is neki élt.
Köszönöm, hogy itt voltál ismét velem!
Szeretettel: Évi. |
- április 05 2012 11:44:50
Kedves Évike!
Hadd Tamáskodjak történetedben! Na nem a szó szerinti jelentésében, hanem mint "Tamás sorsú". Ez az írásod fölébresztette bennem az átélteket, és késztetett egy rövid nem fikciós, általam átélt történet megírására, amit neked ajánlok!
Az általad kiválóan megírt történet jól jellemzi a te optimista világ-szemléletedet! Ilyen végkifejlettel 10 000 esetből talán ha egyszer találkozhatunk a valóságban. A mai lassan szokássá váló tanárveréses korban, bizony lámpással kell keresni az ilyen általad jellemzett pedegógust. (Persze van ilyen, mint ahogy a hollók közt is van fehér színű...) A szülők legtöbbször azért válnak el, mert a nő szerint "az a qva elcsavarta az Ákos fejét" vagy Ákos szerint a nő már olyan mint egy fatuskó az ágyban, semmi közös gondolatuk nincs, stb. stb. Az ellentétek tovább élnek, és ezek lehetetlenné taszik az ilyen idillikus kirándulásokat. Sajnos!
Örömmel olvastalak! Andy |
- április 05 2012 12:43:14
Kedves András!
Nagyon szépen köszönöm, hogy meglátogattál, már vártalak! És türelmetlenül várom azt a nem fikciós történetet, amit nekem ajánlsz.
Tudom én, hogy mi a baj velem. Illetve nekem nem baj, sőt!
Én elhiszem, amit írsz, és elhiszem minden egyes szavadat, hogy a végkifejlett nem ilyen rózsás a statisztika szerint (sem) a valóságban.
És most visszakanyarodok ahhoz, hogy miért írtam azt, hogy mi baj van velem. Miért vagyok ennyire optimista életszemlélettel megáldva - vagy megjutalmazva? - először is, biztos, hogy a gének közrejátszottak - apukám volt ilyen optimista, érdekes módon anyukám inkább pesszimizmusba hajló, de tökéletesen kiegészítették egymást - másodsorban az én életem úgy alakult, hogy nagyon boldog párkapcsolatban - házasságban - élek, annak idején amikor összekerültünk, mi voltunk az ismeretségi körünkben a "fehér holló pár", ami tényleg nagyon ritka. (De azért biztos, hogy van még egy jó pár ilyen, én ezt így gondolom)
Én írásaim mondanivalóját illetően mindig magamból indulok ki. Ezért szeretem befejezni a szomorú történeteket pozitívan happy-anddel.
Amit a pedagógusokról írsz, biztos, hogy igazad van, de... nálam mindig ott van az a de...(pozitív életszemléletemből kifolyólag) és talán lehet, hogy azért, mert annyira szeretném, hogy úgy legyen, ahogy leírom. Mivel pozitív beállítottságú vagyok, el is hiszem, hogy úgy van, ahogy leírtam.
Biztos, hogy ilyen is sok van, hogy az egyik "csavarja a fejet", a másik "fatuskó", de szellemileg nem kellene tuskónak lenniük, hiszen ott van a szerelmük, életük gyümölcse a gyermek. Vagy ilyenkor már annyira elborul az elme, hogy az ellentét antagónisztikus marad? Nincs megoldás? Nincs intelligens közeledés egymás felé? Megint a vesszőparipámnál tartok (intelligencia)
A tanárveréses korszak sajnos dívik, de tudat alatt lehet, hogy azért formáltam Esztike nénit ilyen jóságos, kedves, segítőkész tanáremberré, mert annyira szeretném, ha ilyenek lennének a tanárok és ne kelljen megküzdeniük olyan problémákkal, melyekről írsz .
Valószínűsítem, hogy ezért alakítom minden szereplőmet pozitív személlyé, mert ez fakad a lényemből. Mert végül is a szülők is pozitív szereplőkké válnak - mert én időközben Ákos részére is mentséget kerestem és találtam -.
No, igen, összességében fikciónak jó, de tényleg ha jól belegondolok a valóság azért ettől egy kicsit távolabb esik.
Köszönöm szépen értékes véleményedet és várom az ajánlott írásodat. Roppant kíváncsi vagyok rá, megmondom őszintén!!!!
Tudod, hogy szeretem a párkapcsolatokról szóló történeteket, hiszen erről szól az életünk!
Szeretettel: Évi. |
- április 05 2012 12:51:33
Javítok egy súlyos helyesírási hibát, mely úgy alakult, hogy gyorsan ütöttem le a t-mássalhangzót és kettő lett belőle (5. sor, végkifejlet, így helyes) de valószínű, hogy Tündi hagyott egy kis technokolt a billentyűzeten és hozzáragadt az ujjam.
Elnézést kérek!
Szeretettel: Évi. |
- április 06 2012 09:29:59
Kedves Évike Húgom!
Csak ismételni tudom magamat. Saját bölcsességeim helyett álljon itt két idézet, mely mindent kifejez:
"A világon nagyon sok az elvált szülő, és nagyon sok a gyerek, aki szenved ettől! És nagyon sok olyan gyerek is van, aki attól szenved, hogy a szülők NEM váltak el!"
(Erich Kästner: A két Lotti.)
"Apu, szerencse, hogy időben elváltatok, mert annyira nem illettek össze a Mamával, hogy mindnyájan tönkrementük volna bele!"
(A fiam mondta nekem kamaszként bő 30 évvel ezelőtt. Ehhez még hozzá teszem azt, hogy [i]mert időben elváltunk[/i], annyira rendeződött a helyzet, hogy a fiunkat mindketten – illetve új házastársunkkal együtt négyen – megfelelően tudtuk segíteni.)
szeretettel
Domokos bátyád |
- április 06 2012 10:17:39
Drága Domokos Bátyám!
Végtelenül örülök, hogy "meglátogattál" kedves, bölcs hozzászólásoddal. Ugyanakkor nagyon szépen köszönöm, hogy "megtámogattál" a hitemben tapasztalataidból kifolyólag, igen is lehet elvált szülők gyermekét mind a két "szülőnek" együttesen, intelligensen, közösen nevelni és segíteni. ("annyira rendeződött a helyzet, hogy a fiunkat mindketten - illetve új házastársunkkal együtt négyen - megfelelően tudduk segíteni"
Ilyen is van, és ennek végtelenül tudok örülni, hiszen erről szól az élet. Van olyan, hogy két ember nem illik össze, de ha rádöbbennek, akkor igenis időben lépni kell először is a gyermek érdekében, másodszor, hogy ne menjen tönkre az egész család.
Köszönöm szépen, hogy itt voltál!
Szeretettel: Évi-Húgod. |
- április 06 2012 12:22:26
És egy kiegészítés:
Ha akkor Édesanyám nem vállalta volna a család érdekében a közvetítő szerepet, sokkal nehezebben és kegyetlenebbül ment volna végbe a válásunk. Vagy két évig nála találkozott a fiunk a Mamával... Ugyanakkor Ági temetésén az édesanyja maga mellé ültetett.
Ebből is látszik, hogy a többi családtag hozzáállása mennyit ronthat vagy segíthet. |
- április 06 2012 13:26:07
Drága Domokos Bátyám!
Nagyon szépen köszönöm a kiegészítést, az biztos, hogy az ember életében a CSALÁD ( az összefogás, összetartás, szeretet, tolerancia, kompromisszum készség, összetartozás érzése) nagyon fontos tényező. És megint csak arra a következtetésre jutok, hogy ez intelligenia nélkül nem működik. Illetve enélkül nem jól működik.
Anyukád egy angyal volt, egy anya minden körülmények között maradjon anya, a szó legszorosabb értelmében, tök mindegy, hogy hány éves a gyermeke.Megható, hogy Ági temetésén az édesanyja maga mellé ültetett.
Nagyon köszönöm, hogy kiegészítéseddel megtiszteltél.
Szeretettel: Évi-Húgod. |
- április 08 2012 19:59:08
Kedves Évike!
Ez a történet még ha nem is igaz, akkor is nagyon valósághű, mert én magam is nagyon sok olyan családot ismerek a környezetemben, akiknek a gyermeke "elvált szülők" gyermekeként nevelkedik fel egy új anyukával vagy apukával, attól függően, hogy az apuka vagy az anyuka hagyja el a családot egy másikért. És persze ott vannak az "új" féltestvér (féltestvérek) is, akiket persze ugyanúgy meg lehet szeretni, mintha édestestvérek lennének. Bár én egy kicsit nehezen tudom elfogadni, hogy a mai világban egyre több fiatal házaspár válik el, és sok kisgyermek lelkivilágát tehetik tönkre, mert nem mindig végződik olyan jól a "történet", mint amelyikről Te írtál!
De ha mégis van sok ilyen "happy end", annak csak örülni lehet!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- április 09 2012 03:38:33
Kedves Zsuzsika!
Őszintén nagyon örülök, hogy "megérkeztél" hozzám, már vártalak!
Tudod, mivel én pozitív élelszemlélettel figyelem az eseményeket, hamar el tudom képzelni a happy endet a végkifejlet gyanánt.
Lehet, hogy a mai fiatalok hamarabb elválnak ha nem úgy alakul az életük mint az idősebb korosztály régen, de inkább váljanak el, minthogy együtt maradnak csak a gyermek végett. Mert nekem azt ne mondja senki, hogy a gyermek nem veszi észre a feszültséget két egymástól elhidegült házaspár között. Dehogynem! Akkor melyik a jobb a gyermek szempontjából (Mert ugye én úgy gondolom, hogy elsősorban mindenekelőtt a gyermek a lényeg, ha már a világra hoztuk) ha együtt marad a házaspár, vagy ha új családot alapít és abban próbálja megtalálni a gyermek számára (elsősorban) a tartalmasabb, jobb életet.
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél.
Szeretettel: Évi. |
- április 10 2012 18:49:09
oh |
- április 11 2012 03:52:50
Kedves Olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm, hogy ismét ilyen sokan megtekintettétek írásomat, elővettem képzeletbeli bizonyítványomat és örömmel véstem be az érdemjegyeket.
Örül a lelkem, hogy nem volt hiábavaló megírnom e kis szösszenetet.
Szeretettel: Évi. |
- április 11 2012 10:46:41
Kedves Viki!
Igen, abban igazad van, hogyha már válni kell - mert két ember nem tud együtt élni - az leginkább még abban az időben jó ha bekövetkezik, amíg még a gyermek nem igazán emlékszik dolgokra.
Olvastam, hogy ez három éves koráig érvényes. Nyilvánvaló, hogy minél idősebb, annál inkább kötődik szüleihez, hiszen értelmi képessége szinte hónapról hónapra, ill. évről évre ezt lehetővé teszi, ahogy fejlődik. Az tény, hogy bármilyen "szépen", intelligensen is válnak el a szülők a gyermek az mindenféleképpen a szenvedő alany.
Hogy miért is van manapság több válás? Véleményem szerint a mai kor "asszonya" amancipáltabb", ha kell, meg tud állni a saját lábán - természetesen némi segítséggel, amit esetleg a szüleitől megkaphat - nem kell, hogy Őt eltartsa a férje. (Mert én úgy gondolom, hogy a régi időkben tök mindegy, hogy valllási szempontok alapján döntöttek úgy, ahogy, de nem könnyen tudott volna a nő "kilépni" a házasság kötelékéből, hiszen nem volt önálló keresete, rá volt kényszerülve arra, hogy ő "csak" nevelje a gyerekeket, tűrjön a végtelenségig, mert az az "Ő dolga. Nagyon sokan éltek ebben a szemléletben, nyilván neveltetésükből kifolyólag. Ebből a körből nagyon nehéz volt kitörni, no ezt a fajta "sorsot" a mai fiatalság már nem tolerálja.
No igen a média is, hiszen mivel elanyagiasodott a világ, sok pénzt leakaszt a különböző reklámokért, amit szinte 1o-2o percenként lead a televízió. És amikor sokszor hallja az ember a skandált szöveget, tudatalatti magáévá teszi a gondolatot és irány a bank, a kölcsönök, a vásárlás, hiszen "olyan kedvezőek a feltételek", hogy az csak na! Olyannyira, hogy még egy, sőt, még egy, vagy akármennyi kölcsönt kell felvenni, hogy az előzőt ki tudja fizetni. És megindul a lavina! Nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is, erkölcsileg is "veszekedés, válás", mint ahogy írod.
Nem vagy közönséges Vikikém, jól látod a helyzetet, illetve örülök, hogy ez az életfilozófiád. "Számomra többet ér egy csendesen eltöltött hétvége"...stb.
Nagyon szépen köszönöm részletes, összefogott, tanulságos véleményedet, és köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
