|
 Vendég: 99
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Nem szeretem, pedig úgy egyébként nagyon szeretem a vendégeket, de...
Gy.
Elgondolkodtam. Pontosan olyan apropóból, hogy napokban találkoztam egy régi ismerősömmel, nem voltunk különösebben "összenőve", de nem is voltunk rossz viszonyban, inkább mondhatnám azt, hogy olyan társalgási szinten csak úgy az illem kedvéért. Amikor találkoztunk, meglepődtem azon, hogy fel akar jönni hozzánk. (No jó, hát mit lehet ilyenkor mondani, azt mégsem mondhatom neki, hogy mi a fenének jönnél, hiszen nem voltunk olyan viszonyban, hogy csak jöjjön) Megígérte, hogy másnap felnéz. Hogy mikor, délelőtt, délután, vagy netán éjszaka, a franc sem tudta, még ő sem. Elköszöntünk egymástól, mit ne mondjak nem szeretem az ilyet. Nagyfokú bunkóságnak érzem, hogy ha valaki váratlanul (hívatlanul) teszi a látogatását.
Legelőször az 198o-as évek közepén találkoztam ezzel a problémával. Problémával, igen, mert ez nekem probléma. Miskolc helyőrségből Veszprémbe költöztünk, nem csak mi, hanem több katonacsalád is, olyanok is akikkel Miskolcon nem tartottuk a kapcsolatot, mert nem volt közvetlen kollégánk. Meg egyébként sem volt szimpatikus. Volt egy ilyen család, akik rendszeresen minden hétvégén vasárnap meglátogattak bennünket - természetesen hívatlanul - csak jöttek, voltak, 2-3 órát elbeszélgettek, de csak ők, mert mi szóhoz sem jutottunk. Ez történt három alkalommal és akkor berágtam. Mondtam a férjemnek, hogy nekem elegem van belőlük, egyébként is, nem hívtuk őket, és ha én ne talán tán cigánykereket akarok délutáni programként, vagy el szeretnék "dögleni", vagy le szeretnék "rogyni" a kanapéra, vagy csak úgy olvasgatni, vagy nézni kifelé a buta fejemből, vagy ne talán tán aludni ebéd után, vagy szerelmeskedni,
miért? Harminc évvel ezelőtt? Na nem hülyéskedj már? Hogyne! A gyerekek lenn voltak a játszótéren, mindíg megbeszélt időre jöttek haza, egy perccel sem később, hamarabb jöhettek, de nem jöttek.
No szóval ki kellett valamit találnom, hogy az ellenséges "csapat" (mert csak így neveztem őket magamban, hiszen az ellenség támad váratlanul, kiszámíthatatlanul. No de mivel nem volt háború, tök mindegy, én azért olyan ellenségként kezeltem őket. Milyen harci ezsközöket vessek be - bár nem vagyok az erőszakos cselekedetek híve - éppen ezért pszichikai oldalról kell megközelítenem. Férjem rám bízta a döntést - no persze, gondolkodjak én, hogy miként mondjam meg nekik, hogy ne sértődjenek meg. Úgy egyébként roppant kíváncsi lennék kedves Klubtársaim a véleményetekre, hogy Ti mit tennétek, vagy tettetek hasonló szituációban. (Olyan jól el tudunk itt ebben a rovatban beszélgetni, de különben ha nem akad partnerem, elbeszélgetek én egyedül is, no meg azért Tündivel is. Ő mindíg meghallgat)
És jött a negyedik alkalom. Nem volt még teljesen kész a haditerv, egy-két gondolat még hiányzott, de nem baj, mert amíg a kávét kavargatták és kortyolgatták, kisunnyogtam a gyerekek szobájába - már csak azért is, mert rohadtul untam őket, nem volt közös téma, a fiatalasszony nem a honvédség berkeiben dolgozott, különben is átkozottul nagyképű volt.
Állandóan magáról beszélt, egy OTP-nek volt a hitelügyintézője, totál nem érdekelt, hogy miről "ugat".
Szóval ott sunnyogok a kisszobában, ki-ki pislantok, hogy mikor mozdulnak már meg, és eszi el onnan tőlünk a fene őket. De nem, nem mozdultak, most már cselekednek kell.
Beosonok a képzeletbeli haditervvel a filkómban és határozottan előállok javaslatommal.
- Gizike, mit szólnátok ahhoz, ha gyorsan összekapnánk magunkat és felsétálnánk hozzátok, úgysem hívtatok még meg bennünket egyszer sem. - mondtam szemrebbenés nélkül, de közben rohadtul útáltam magamat, hiszen ez nem én vagyok, én ilyet soha nem csináltam, (jól van, de most ezt tetted, nyugodj meg, ne dőlj a kardodba, ne is lődd fejbe magad, csak egy kicsit szégyelld magad, mit kicsit, nagyon szégyelld magad!) de most igen és vártam a hatást. Mindegy, egye fene, már kezdtem volna öltözködni, de Gizike megálljt parancsolt.
- Jaj, ez most pontosan nem jó időzítés, ugyanis a húgom szokott ilyenkor találkozgatni a barátjával, no és ugye csak nem táthatjuk ott a szánkat, kölcsön adjuk nekik a lakásunkat erre a két-három órára. - mondja Gizike egy cseppet sem zavartatva magát. (Ejnye, az anyád úristenit, az nem érdekel, hogy esetleg bennünket is zavartok, hát hogyan? Én legyek tekintettel rátok, ti meg lesajnáljátok a fejünket?)
- No jó, akkor majd valamikor más napon felugrunk hozzátok, csak úgy spontán, ahogy Ti is szoktatok, ugye nem baj? - kérdezem Gizitől szenvtelenül.- de Gizus nem válaszol, hanem int a férjének, hogy ideje indulniuk, mert "letelt az idő". Összeputyerkáztak, és elindultak hazafelé, puszi, puszi, érzelemmentes ölelés, integetés.
Na végre! Roppant módon szégyelltem magam, hogy ehhez a primitív, bunkó módszerhez kellett folyamodnom, de sikerült. Bevált a haditerv! Soha többé nem jöttek - igaz, hogy ők sem hívtak (egyébként sem mentünk volna)
Egyik délután ott Veszprémben találkoztam az egyik kolléganőmmel - ugyanazon a lakótelepen laktak - láttam ott olvas az egyik padon a parkban. Oda ültem mellé, beszélgettünk és totál ki volt akadva.
- Képzeld el, már tele van a hócipőm a Gizivel és a családjával. Minden vasárnap délután jönnek hívás, bejelentkezés nélkül ott eszi a fene őket 2-3 óráig, ilyenkor én inkább lejövök - tudom ez is bunkóság - ide a parkba, és amikor tiszta a levegő visszamegyek a lakásba. Mondtam a férjemnek, ha nem igazítja el őket, akkor sajnálom, nem vagyok rájuk kíváncsi.
Közben észrevette, hogy mosolygok a nem létező bajuszom alatt, sokatmondó tekintettel nézek rá.
- Mondd, te mit mosolyogsz? Csak nem ti voltatok az előző célpont? De, látom a tekinteteden, no akkor avass be légy szíves, hogy hogyan tettétek harcképtelenné az "ellenséget". |
|
|
- április 17 2012 14:22:07
Kedves Viki!
Nem rossz ötlet az egér, csak mivel nekem egérfóbiám van, de kegyetlen mértékben, a világból ki tudnának űzni az egérrel, úgy hogy azt nem igen hitték volna el, mert annyira viszont ismertek.
Egyébként én is nagyon szeretem a vendégeket, de csak abban a formában, hogy időpontot egyeztetünk és azt szeretem magamra nézve is, meg a vendégeimre nézve is pontosan betartani. Mert azt úgy illik. És akkor tudom, hogy csak arra kell összpontosítanom, hogy a vendégeim kitünő hangulatban legyenek általam és csak velük kell foglalkozni maximális odafigyeléssel. Az ilyeneket csípem.
De ebben a helyzetben úgy ítéltem meg, hogy ha ők ennyire pofátlanok voltak, én sem kíméltem őket azzal, hogy igenis illene nekik is elhívni bennünket, vagy nem illene váratlanul megérkezni önző módon, mert rohadtul nem érdkelte ám őket, hogy mi van velünk, csak a kégli kellett a húgicának. No de én rövidre zártam a kapcsolatot. Persze az ilyen tapadós emberek aztán keresik a következő "áldozatot".
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál, véleményeztél.
Szeretettel: Évi.  |
- április 17 2012 16:05:18
Kedves Évi!
Először is gratulálok! Remekül megírtad ezt a kis vidám történetet.
A "tapadós" Gizit bizony nagyon nehéz volt leráznod. Az ilyen embereknek nagyon jó szimatuk van. Ráéreznek a jóindulatú és jószívű emberekre. Én is hagytam magam néha kihasználni, de szerencsére a férjem keményebb volt és tudott időben lépni helyettem is. Nem mintha én egy gyámoltalan csaj lennék, csak mindig féltem bárkit is megsérteni.A párom már az ajtóban amikor odaérkeztek biztosan megmondta volna, hogy ne haragudjatok, most nem alkalmas a vendég-látás, majd akkor gyertek ha előre megbeszéljük!
Évikém tudod az a jó szíved!
Szeretettel olvastalak és ölellek: Maria  |
- április 17 2012 21:08:17
Kedves Évike!
Igen jól sikerült ez a történeted is, a hívatlan vendégekről!
Gratulálok! Velem is már sok érdekes dolog megesett, de én biztosan nem tudnék egyetlen témáról sem ilyen frappáns, humoros történetet írni! Ezért is nagyon csodállak és olvasom minden írásodat nagyon szívesen!
Valami azt súgta nekem, hogy amikor hozzátok már nem mehettek, akkor biztosan találtak más "balekot", hiszen a hugica biztosan utána is találkozgatott a barátjával a hívatlan vendégeitek lakásán!
Gondolom, őszintén beavattad az új "balekot", hogyan lehet leszerelni a hívatlan és váratlan vendégeket!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- április 18 2012 08:04:45
Kedves Maria!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél.
Egyébként ez az egyetlen család volt - ezen a három alkalomkor - aki csak jött, megbeszélés nélkül. No de gondolhatod, hogy nem voltam ennyire bunkó, mármint az eltávolításukat illetően, hanem még bunkóbb, negyedik alkalomkor egyszerűen nem engedtük be őket. Csak akkor meg azon rinyáltunk, hogy nehogy időközben jöjjenek a gyerekek a játszótérről,( mert mindíg volt náluk lakáskulcs) mert akkor "bukta" lett volna. De szerencsére nem futottak össze, és így szépen lekoptak, mert soha nem voltunk "otthon" többé, amikor jöttek. Egyébként ennek a történetnek csak annyi a valóságalapja, hogy jöttek, voltak és ezután új balekot kerestek és egy ideig találtak is.
Köszönöm szépen, hogy itt voltál és véleményeztél.
Ui.: No de természetesen amikor mindenki látta az ablakokból, hogy jön a "nem kívánt család" - mert egy zárt közösség volt az a lakótelep, csak katonák lakták - nem tartózkodott otthon senki.
El is költöztek Veszprémből valamelyik távoli helyőrségbe, ott még "arathattak" addig, amíg...
Szeretettel: Évi. |
- április 18 2012 08:12:04
Kedves Zsuzsika!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél.
Én imádtam - imádom - a vendégeket, de előzetes megbeszélés szerint. Én még a gyermekeimmel is úgy találkozom, hogy megbeszéljük, mert én úgy hiszem, hogy ezt így illik. Nem szabad senkinek a nyakára rátelepedni, számomra a magánélet szent és sérthetetlen. Soha nem mentem senkihez előzetes bejelentkezés (vagy hívás) nélkül. De itt megint csak az intelligenciára hagyatkozom. Mivel írásom fele fikció mármint a bunkóságomat illetően, a kolléganőm is rájött, meg az egész kis közösség, hogy hogyan kell őket távol tartani magunktól. No meg kölcsön adtam a haditervet!
Szeretettel: Évi. |
- április 18 2012 08:16:16
Kedves Évi!
Az Andy írását is neked tulajdonítottam, amiben ő felkínálta a megoldást, hogyan kell a hívatlan vendéget fogadni.
Még kissé álmos és figyelmetlen voltam.Remélem sem Te sem Ő nem sértődött meg a tévedésemen!
Még egyszer gratulálok fenti írásodhoz: Maria |
- április 18 2012 08:40:51
Drága Maria!
Ugyan már, hová gondolsz, miért sértődnék meg? Jót nevettem!
Én is voltam már így! De én viszont meglepődtem - ezt írtam Andynak is - ugyanis tegnap vendégek voltak - nem hívatlanok - és én is csak rápillantottam a címre a próza rovatban és ott látom a nevemet. Jó, jó, pezsgőztem egy kicsit, de úgy emlékeztem , hogy nem ittam túl sokat -relatív - vagyis nem emlékeztem arra, hogy az éjjel írtam volna valamit is. De aztán láttam, hogy az Andy írása és mit ne mondjak megkönnyebültem, mert lelkemre ült a döbbenet, hogy csak nem én írtam talán valami oltári nagy baromságot kissé illuminált állapotomban - bár nem szoktam - már mint írni sem, meg annyira illuminált állapotban lenni sem. Csak egy kicsit. Ami még belefér, hogy szalonképes maradjak!
Köszönöm, hogy visszanéztél.
Szeretettel ölellek: Évi. |
- április 18 2012 09:37:26
Kedves Évike!
Tegnap már igazán késő volt, amikor erre vetődtem! Arra gondoltam, lefekvés előtt még elolvasom a barátom írását. Nem bántam meg, mert nagyon jól szórakoztam, és ami az írásodat dícséri, nem tudtam elszakadni a témától, elkezdett tovább dolgozni bennem. Egyre másra ébredtek a vendégriasztók, és elhatároztam, hogy hozzászólás formájában besegítek, - kinek nem segítene az ember másnak, mint a barátjának! Nem igaz? Amig erre gondoltam, látom a kezem megállíthatatlanul elkezdett hozzászólni a billantyűzeten, és mikor megállt, észleltem, hogy egy külön írásocska kerekedett belőle. Azért hogy jelezzem, hogy az alapgondolat a tiéd, a címbe betettem a neved, a 2 azt jelenti, második fejezet. Mégegyszer gratulálok vidám, gondolatébresztő írásodhoz sok szeretettel Andy |
- április 18 2012 10:08:28
Kedves András!
Nagyon jól tetted, hogy tovább vitted gondolatmenetemet, hiszen roppantul kíváncsi voltam rá, hogy Te hogyan oldottál meg egy ilyen problémát. És rá kellett jönnöm, hogy a Te megoldásod sokkal frappánsabb mint az enyém. No jó, Neked könnyű, tapasztaltabb vagy mint én, többet írtál már és jobbakat mint én, de itt vagyok a nyomodban, figyelek, fülelek, memorizálok...
Megtiszteltél vele, hogy elolvastad a késő éjszakába nyúlva, no látod, ez az igazi barátság, tudtam én!
Nagyon szépen köszönöm, hogy meglátogattál, annak külön örülök, hogy adtál egy-két-három, sok jó tippet "vendégmarasztalás" gyanánt.
Azért majd megsasolom, hogy volt-e tülekedés, vagy sorbanállás ilyen feltételek mellett. Én biztos, hogy megyek, mert beszédem van az IGENEDDEL.
Baráti üdvözlettel és szeretettel: Évi. |
- április 21 2012 13:54:16
Kedves Olvasó "vendégeim"!
Tudnotok kell, hogy Titeket mindíg szívesen látlak,nem kell időt egyeztetni!
Nagyon szépen köszönöm Mindenkinek, hogy pörög a számláló!
Örül a lelkem, hogy ezt a műnek nem nevezhető förmedvényt sem volt hiábavaló megírnom!
Szeretettel: Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
