|
 Vendég: 88
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Az első novellaszerűségemről (mely 17 éves koromban "született")
Gy.
- Kedvesem, nem gondolod, hogy ez már történelem? Hiszen már ugyanolyan vén - no jó nem vén, hanem öregecske - vagy mint én.- mondja nekem Tündi ilyen "merészen" a szemembe vágva.
- Lehet, hogy vén vagyok, vagy öreg, vagy öregecske, de vígasztal az a tudat, hog Te is ilyen vagy, de nem érzed a levegőben a nosztalgia illatát? Persze, hogy nem mert most fújtad be magad a kedvenc parfümömmel! - de tudom, hogy Ő is úgy érez mint én.
17 éves voltam amikor első novellaszerűségemet megírtam apukám által kikölcsönzött Erika táskaírógépemen. (Szükség volt rá, mert akkor végeztem a titkárnőképzőt és a gépírás gyakorlásához szükségeltetett. Imádtam írni.
Akkor 17 évesen így gondoltam - gondolkodtam - az első szerelmi történetről. No persze minden tapasztalat nélkül. A címe azt volt, hogy Vera tragédiája.
A történet arról szólt, hogy volt egy nagyon kedves szerelmes fiatal lány, aki nagyon szerelmes lett egy ifjúba, aki - úgy látszott - szintén viszonozta a lány érzelmeit. Gyönyörűséges perceket éltek át együtt, de amikor a lány Veronika másállapotba került, a fiú elhagyta. Azt mondta, hogy ő még nem áll készen az apa szerepre.
Veronika magába zárkózott méhében a fejlődő kis magzattal. Anyukájának nem merte elárulni, mert eléggé konzervatívak voltak a szülei, úgy sem értették volna.
Teljes mértékben magára maradt, szerelmes kis szíve majd meg szakadt. Nem volt senkije, akihez fordulhatott volna, így a számára legjobb megoldást választotta, úgy gondolta, hogy bele kell, hogy ugorjon a Dunába.
Amikor végső elhatározását - úgy gondolta - el kell, hogy kövesse, akkor találkozott ott a Duna-parton egy középkorú férfival - akinek (mint később megtudta) szintén szerelmi bánata volt- aki letörölte szomorú könnyeit és vígaszt nyújtott neki olyan szinten, hogy felajánlott lakásában egy szobát a várandós kismamának.
Veronika megszülte gyermekét, végtelenül hálás volt a férfinak aki megmentette.
Nem tudta, hogy ezt nem szabad megkérdeznie, hogy mivel tartozik a férfinak.
Mert az idegen férfi hitte, tudta, hogy ez a kötelessége, mert ő egy EMBER, aki minden körülmények között ember akar maradni. És az is maradt.
Ennyi volt az első novellaszerűségem, melyet megírtam. Ezt csak azért írtam le most újból, hogy bebizonyítsam, hogy az ember jelleme, gondolatai, szemlélete nem változik az évek folyamán. Ezeket a tulajdonságainkat a génjeinkben hordozzuk, lehet zápor, zivatar, mennydörgés, vita, csalódás vagy akármi az életünkben, a jellem az örökké olyan marad, amilyen. |
|
|
- április 18 2012 15:22:33
Kedves Évi!
Igazad van! A génjeidben hordozod az emberek iránti szeretetet és a közlés vágyát is. Nagyon örülök, hogy e kis írásod által többet is megtudhattam Rólad.
Most is vannak még igazi Emberek, de valahogy mostanában én nem találkozom velük.
Azért az is felmerült bennem, hogy milyen lehetett az anya-lány viszony, ha nem merte elmondani a történteket az édesanyjának ez a kislány.
Mindig várom, hogy milyen kis történettel lepsz meg! Ez ma is sikerült, mert tetszett! 
Szeretettel ölel: Maria |
- április 18 2012 15:55:35
Kedves Maria!
Mindíg nagyon örülök Neked, főleg annak, hogy Te vagy az első aki olvasod a kis szösszeneteimet. 17 éves fejjel történetem fiktív volt - már akkor is - de amit szüleim beszélgetéseiből kiszűrtem, azok a gondolatok dominálták történeteimet. Történetesen ezt anyukámék beszélték egymás között, hogy milyen szülő az, aki nem áll gyermeke mellett minden körülmények között. Apukám mindíg azt mondta, ha valami Rendkívüli Esemény történt bárhol, bárkivel az életében, hogy "kislányom, minden csoda három napig tart", utána feledésbe merül. Ő soha nem bántott senkit, soha nem mondott véleményt, - legalábbis negatív véleményt - végtelenül jó ember volt. Anyukám is jó ember, csak ő pesszimista egy kissé.
Az, hogy nem merte elmondani az anyukájának a kislány a történetét, visszavezethető konzervatív - vagy megkockáztassam azt a jelzőt, hogy gonosz, vagy buta? - életfelfogásának köszönhetően.
Köszönöm szépen, hogy olvastál és velem voltál!
Szeretettel ölellek: Évi.  |
- április 19 2012 07:23:45
Kedves Évike!
Én is csak azt tudom mondani, amit Maria, hogy igazad van!
Egyetértek a hozzászólásában írtakkal és a Te hozzászólásoddal is!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- április 19 2012 12:42:40
Kedves Zsuzsika!
Nagyon szépen köszönöm, hogy véleményeddel meglátogattál.
Szeretettel: Évi. |
- április 19 2012 13:06:07
Kedves viktória!
Először hozzászólásod második részére reflektálok. Szomorúan állapitom meg, hogy a tanárnő igencsak megtépázta az önbizalmadat és visszavetett az "alkotókedved" kibontakozása vonatkozásában.
De én mentséget keresek a tanárnő számára is - lehet, hogy rossz napja volt, kedvetlen volt, vagy csak egyszerűen fáradt volt de, mivel pedagógus volt, ismerni kellett volna a 4.-5. osztályos nebulók lelkivilágát, hogy ezzel mekkora "sérülést" okozott.
Egyébként nem csodálom, hogy elvette a kedvedet és nehezteltél, illetve neheztelsz rá.
Most pedig ezen írásom azért kedves emlék, mert ezt először kézzel írtam és végtelenül örültem az első írógépemnek - már csak azért is, mert apukám a munkahelyére nagyon sokszor "bevitt" és ott gyakorolhattam a gépírást, még akkor csak két ujjal, mert gyerek voltam. De amikor a Titkárnőképzőbe felvettek, kötelező volt saját gépet beszerezni, hiszen az isiben vakon tanultunk gépelni, melyet otthon is gyakorolni kellett. Végtelenül örültem, hogy végre "nyomtatásban" is láthatom az első "művemet". Természetesen ezt a kis szösszenetet a teljesség igénye nélkül írtam, hiszen ettől jóval hosszabb volt, több cselekménnyel, aminek ugyan már nem emlékszem minden részletére, de a lényege ez volt. Írtam még pár szösszenetet, de nem volt sok időm az írással foglalkozni, mert Ámor nyila eltalált olyannyira, hogy 18 éves még nem voltam amikor a fiúnk született. Ezután pedig már dolgoztam, nem volt időm az írásra.
Tulajdonképpen ezért kedves a szívemnek az első írásom, no meg ugyanilyen kis sárga "csoda" volt az "íróeszközöm", mint amilyen képet feltett Gyöngy-Évike.
Mindenesetre jó volt nosztalgiázni.
Nagyon szépen köszönöm, hogy nálam jártál, olvastál és véleményeztél.
Szeretettel: Évi. |
- április 19 2012 14:09:10
Kedves Évike!
Történeted olvasásakor emlékek vonulnak fel előttem. Valahogy természetes volt, hogy a könyvtáros - birodalomban - mindannyian megpróbálkoztunk az írással. Persze, volt aki ragyogó verseket, novellákat írt - és ezáltal túl magasra emelte önmagát. Nekem a gyerekek mutattak utat először - később pedig az élet - a mozgássérültség maga valóságában. Jó visszaemlékezni - még ha fiók mélyének íródtak is.
Szeretettel olvastalak - most is és köszönöm: Ölellek: Gitka |
- április 19 2012 17:09:28
Kedves Gitka!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél, valamint őszintén örülök annak, hogy kellemes emlékeket idéztem fel.
Volt egy nagyon kedves kolleganőm a hadseregben, polgári alkalmazottként volt az alakulat könyvtárosa, és mi lányok, a kötelező sportfoglalkozások helyett mindíg a könyvtárba "töltöttük el" hetente egyszer a két-három órát, amíg a fiúk sportoltak.
Nagyon jó kis csoport jött létre, olvastunk, beszélgettünk, tovább adtuk egymásnak tapasztalatainkat a könyvek tartalmáról, megbeszéltük a mondanivalót. Nekem pedig a könyvtárosi múltadról ezt juttattad eszembe.
Szeretettel ölellek és köszönöm, hogy ma is itt voltál kedves Gitka!
Szeretettel: Évi. |
- április 23 2012 06:31:53
Kedves "vendég" olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm, hogy ismételten - hála Nektek- túlléptem a 4oo-as határt.
Köszönöm, hogy olvastatok és "velem tartottatok" gondolatban.
Szeretettel: Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
