|
 Vendég: 100
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Egy fiatal szerelmespár repülőgépppel történő utazásának szerencsés, (vagy éppen szerencsétlen?) kimenetelű története.
H.Gábor Erzsébet
A szerencse relatív
- Biztos, hogy ne vigyelek ki a reptérre? - szólt ki álmosan a hálóból Kálmán.
- Mondtam, hogy már megrendeltem a taxit! Aludj csak nyugodtan!- mondta Nóra, miközben a sminkjét igazgatta.
- Na, szia, drágám! - nyomott egy apró puszit a férje homlokára, amikor megszólalt a kaputelefon - ne izgulj, anya lerendezi a gyerekeket. Egy hét és újra itthon leszek!
- Reggel hat óra, és akkora forgalom, hogy alig lehet lépésben haladni - mérgelődött a taxis - de szombaton mindig ez van!
- Mikor indul a gép?
- Hét óra tizenötkor- válaszolt Nóra. - Ha minden igaz, délután hat körül, már New Yorkban szívom a szmogot.
- Megkérdezhetem a nevét? Én Sándor vagyok, Kovács Sándor.
- Nóra, Csillag Nóra.
- Szép név! Az unokámat is Nórának hívják! Hoppá! Akkor önnek ma van a névnapja ugye? Július tizenegy! Isten éltesse kedves Nóra! Legyen mindig ilyen szép, mint most!
- Köszönöm szépen a figyelmességét kedves Sándor - mondta jókedvűen Nóra.
Szemeit behunyva hátradőlt. Bizsergetően jó érzés járta át a testét.
- Gábor! Drága egyetlenem! Egy hét veled, egy hét csupa boldogság!
Alig hitte el, amikor megtudta, hogy Kőrösi, a főszerkesztő, őt és Gábort jelölte ki a feladatra.
- Ti vagytok itt a legjobbak! - mondta megveregetve Gábor vállát - biztos vagyok abban, hogy sikerre viszitek a projektet.
Soha nem felejti el Gábor tekintetét. Az a semmihez nem fogható pajkos pillantás, abban benne volt minden. Nem is kell mindig a szó.
Mennyi ideje is, öt, nem, már hat hónapja, hogy Gábor elvállalta a főszerkesztő-helyettesi állást itt, a Gejzír - nevű - folyóiratnál.
Ő, mint, rovatvezető tanította be Gábort. Tulajdonképpen nem is kellett tanítani, hiszen Gábor már elég nagy gyakorlatot szerzett a Friss Szónál, de olyan hirtelen ment tönkre a lap, hogy maga sem gondolta, hogy egyik napról a másikra állás nélkül marad. Szerencsére nem sokáig, mert fiatal költőként, havonta publikált a Gejzírben, így Kőrösi már ismerte, amikor beadta hozzá a pályázatát. Jól járt vele a szerkesztőség az biztos. Szorgalmas, rugalmas, és új színt vitt az életükbe.
Amikor Gábor bemutatkozott, Nóra már a kézfogásától olyan megmagyarázhatatlanul furán érezte magát, ahogyan már nagyon rég.
A verseit ismerte, sőt imádta. Nemes Gábor versei az ő szívében is nemes helyet foglaltak el. Amikor megtudta, hogy Gábor lesz a közvetlen munkatársa, már alig várta, hogy személyesen is megismerhesse, és nem csalódott. Kicsit megijedt az érzéstől, amit Gábor puszta megjelenése váltott ki belőle.
Érezte, hogy ő sem közömbös Gábor számára. Gábor szinte minden rezdülésével éreztette akaratlanul is, hogy nagyon vonzódik hozzá. Nóra próbálta elhessegetni még a gondolatát is annak, hogy Gábor és ő, hiszen hogy jön egy két gyermekes anya ahhoz, hogy egy nős emberbe beleszeressen, de a sors mást rendelt nekik, ami meg van írva, az meg van írva.
Nóra úgy érezte, hogy életében még sosem volt ennyire szerelmes, mint most. Gábor is ugyan így volt ezzel. Valami megmagyarázhatatlan erő mágnesként vonzotta ehhez a csinos nőhöz.
Napközben egy-egy titkos pillantás, egy véletlennek tűnő érintés, elég volt ahhoz, hogy még fokozzák az egymás iránti vágyakozást.
Sok lehetőség nem volt a találkákra, maximum egy-egy kínai kaja a közeli étteremben, de az is csak ebédidőben.
Ott csattant el az első csók is, az a felejthetetlen minden idegszálat megborzongató szelíd, finom kis csók.
Az étterem szinte üres volt, a kis boxban szorosan egymás mellett ültek, és Gábor olyan szelíden és olyan finoman csókolta meg, hogy beleszédült.
Kálmán önimádó durva viselkedése és Gábor szelídsége, összehasonlíthatatlan volt. Halálosan beleszeretett. A legszörnyűbb az volt, hogy még lelkiismeret furdalást sem érzett. A boldogság úgy átjárta minden zsigerét, mintha egy tizenhat éves bakfis lenne.
Gábor felesége főnővér volt a helyi kórházban. Az elhidegült házasságuk nem sínylette meg azt, hogy fél évre elvállata Bécsben azt a jól fizető állást. Gyerekük nem volt, így csak Gábort kellett otthon hagynia, de ez nem esett túlságosan nehezére, hiszen már szinte csak a közös vagyon tartotta össze őket.
Gábor Nórában, az ideális nőt, asszonyt, anyát látta. Mindig is ilyen társat képzelt el magának.
Nagyon szerelmes volt. Titokban remélte, hogy egyszer majd az ő hitvese lehet.
Amikor megtudták, hogy együtt mennek kiküldetésbe, repdestek az örömtől. Az első alkalom, hogy együtt lehetnek éjjel nappal. Úgy készültek rá, mint egy nászútra. Mindketten jól tudták, hogy itt már nem lesz menekvés, végre egymáséi lesznek, vágytak is rá nagyon.
Nem volt könnyű dolguk a szerkesztőségben sem. Nap, mint nap úgy tenni, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz.
Amikor kiderült, hogy egy napon születtek, már kezdték elhinni, hogy valami sorsszerűség is van a dologban. Egy évben, egy napon, csak más városban. Mindketten, május harmincadikán töltötték be a harmincnyolcadik életévüket. És akkor csattant el az első csók, pontosabban az, az egyetlen, mert, azóta nem volt rá lehetőségük.
A születésnapjukon, ott a kínai étteremben nyújtotta át Gábor azt az ajándékverset, amit neki írt. Örökre veled! - ez volt a címe. Nórának elöntötte a könny az arcát, nem tudott egy szót sem szólni csak átölelte Gábort, és jött az a csók.
- Meg is érkeztünk! - szólt hátra a taxis!
- Jó utat kedves Nóra, és szép napot!
Nóra óvatosan tipegett a fekete lakk körömcipőjében, egyik kezével kissé meggyűrődött, térdig érő szoknyáját igazgatta, a másikkal maga után húzta a fekete lakk, gurulós bőröndjét.
- A csarnokban, a nagy óra alatt a hatalmas pálma mellett várlak - mondta Gábor.
- Nóra a nyakát nyújtogatva kereste. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta magas termetét, már ő is integetett.
Gábor, Nóra elé sietett, szíve szerint átölelte volna, de nem tehette, hiszen itt bárki megláthatja őket.
A gépen ragyogó helyük volt. Kétszemélyes volt az ő részükön az ülőhely, mellettük nem, csak előttük ültek utasok. A hatalmas gépen volt minden, a könyvtártól a mozi teremig. A mosdókban zuhanyzó.
- Ülhetek az ablaknál? - kérdezte Nóra - és már furakodott is oda.
- Van más választásom, hölgyem? - nevetett Gábor, és leült a kényelmes fotelszerű ülésre Nóra mellé. Megfogta a kezét.
- Tudod, milyen régen várok erre a percre, hogy így, együtt lehessek veled?- nézett mélyen a ragyogó szempárba.
- Tudom- mondta Nóra - én ugyan úgy vártam, mint te, és apró puszit lehelt az imádott arcra.
- Gyönyörű vagy! - mondta Gábor - és visszaadta a puszit, pedig szíve szerint, eszeveszetten csókolta volna ezt az izgató asszonyt.
Sokáig hallgattak így kéz a kézben, miközben az érzelmek vihara tombolt bennük. Szárnyaltak a boldogságtól.
- Ahhoz képest, hogy azt mondtad, hogy egy falatot sem tudsz majd lenyelni, elég jól bepakoltad a kaját - nevetett Gábor.
- Haljak éhen? - kérdezte tettetett sértődötten Nóra - magam sem gondoltam, hogy ilyen jó hatással leszel rám.
- Én mondtam neked, de te nem hitted el, hogy én vagyok a te embered! Remélem, most már elhiszed.
- El- mondta Nóra - és ez oda vissza igaz.
- Kedves egészségükre! - mosolygott a sztyuardes - miközben a kis gurulós kocsira pakolta a maradékot.
- Ajánlom önöknek a mozi termet, ragyogó filmeket hoztunk, ha netán unatkoznának. További szép utat!
- Ez hihetetlen! - nézett ki az ablakon Nóra. Itt vagyunk a nagy semmiben, felettünk az ég, alattunk az óceán, olyan aprócskának érzem most magam, mint egy kis hangya.
- Az én kis hangyám - mondta Gábor a legkedvesebb hangyácskám, csak meg ne csípjen.
- Hogy? Így? - csippentett egy kicsit Gábor karjába Nóra.
- Igen! Meg így, meg így, meg így is - csipegette Nóra finom bőrét Gábor - s közben apró csókot lehelt a nyakára.
- Várj! - mondta - egy pillanat! - és a kézitáskájából előhalászott egy kis csomagocskát.
- Hölgyem, ha egy percre becsukná a szemét, nagyon hálás lennék!
- Nóra mosolyogva becsukta a szemét. Csak a hűvös érintést érezte a nyakán, amikor a valami a bőréhez ért.
- Boldog névnapot! -Lá-lá-lá-lá!
Nóra kinyitotta a szemét. A nyakában egy hosszú aranyláncon egy cakkosan félbevágott szívmedál lógott. Megfogta és meghatottan nézegette.
- Gyönyörű! - mondta - köszönöm szépen! - és lágyan megcsókolta Gábort. Gábor hosszan visszaadta a csókot. Nóra Gábor vállára hajtotta a fejét, a férfi pedig lágyan cirógatta a rakoncátlan sötétszőke hajcsigákat.
- Nagyon szeretlek - suttogta Nóra fülébe.
- Én is nagyon szeretlek- mondta, és úgy érezte, hogy nála boldogabb ember talán nincs is ezen a Földön.
- Szép ez a nyaklánc- nézett Gáborra.
- Tényleg, és a szív másik fele, azzal mi történt?
- Az nagyon jó helyen van - mondta Gábor. - Nézd csak! - húzta elő az inge alól a láncot.
- Itt a másik fele! Két egyforma láncot vettem, és ott vágattam szét a szívet is. Két teljesen összeillő darab, mint mi, nem igaz?
- Darab - mondta nevetve Nóra - két teljesen összeillő darab, mint mi!
- Nagyon, nagyon szeretlek, nagyon!
- Én is szeretlek, csak egy kicsit jobban, mint te - huncutkodott Gábor, és így is érezte.
A mozi teremben alig voltak. Tényleg olyan volt mintha nem is repülőgépen lennének, hanem lenn a Földön. Hatalmas volt a gép. Az üléseket úgy rendezték el, mintha több különálló szobában lennének. Remek tervezés az biztos.
A leghátsó ülésekre ültek. Vak sötét volt. Vadul csókolni kezdték egymást. Az ezeréves Travolta filmből nem láttak semmit, csak a zenét hallották, de inkább a szívük muzsikája volt ez, ami a vágy és a várakozás örömétől szebben szólt, mint a legszebb muzsika, amit valaha is hallhattak.
- Alig várom, hogy megérkezzünk és az én asszonyom lehess egy egész héten át- súgta izgatottan Gábor.
- Én pedig örökre szeretnék a te asszonyod lenni, örökre - suttogta rekedtes hangon Nóra.
A hatalmas erejű lökéstől mind a ketten a padlóra zuhantak. A gépet úgy dobálta a széllökés a levegőben, mint egy könnyű labdát. Valami hangfoszlány beszűrődött a mozi terembe is abból, amit a sztyuardes kétségbe esetten kiabált a mikrofonba, de nem értettek belőle egyetlen szót sem.
- Nórám, hol vagy, hol vagy drága szerelmem?- kiabálta Gábor, de már nem jött rá felelet.
A hatalmas repülő olyan furcsa kacskaringósan zuhant lefelé a nagy semmibe, mintha csak egy apró tollpihe lenne, amit a könnyű szél csak szeszélyből sodort fel ilyen magasra…
Gábor megpróbálta kinyitni a szemét, de a fájdalomtól ez nagyon nehezen ment. Hunyorogva
látta, maga fölött az eget, a tűző napot.
Nyelvével végigtapogatta kicserepesedett ajkát. Szájürege teljesen kiszáradt, nyelni sem tudott.
Ujjaival megtapogatta maga mellett a talajt. Homokos nedvességet érzékelt. Fura tompa morajlást hallott, olyan volt, mint a hullámverés.
Oldalra fordította a fejét. Mintha homok és víz lenne, mint egy tenger, vagy egy óceánpart. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Hol lehet, mi történhetett? Lassan, kitisztult a kép. Utoljára a repülőgépen ült Nórával. A felismerés hirtelen villant át az agyán.
- Muszáj fölkelnem, muszáj!
Fájdalmat nem érzett, inkább csak mérhetetlen fáradtságot. Óvatosan az oldalára fordult, majd nagy nehezen sikerült felülnie.
Homokos, sziklás volt a part. Körös-körül csak víz, víz, víz. Visszahanyatlott fekvőhelyzetbe.
Amikor újra visszanyerte az eszméletét, úgy érezte, mintha az arcán szétégett volna a bőr. Megérintette, iszonyatosan száraz, cserepes volt, és nagyon érzékeny.
Nehezen feltápászkodott, majd hasra fordulva elkúszott a szikláig. A sziklába kapaszkodva felegyenesedett. Lába, és a keze is remegett. Szabályos hidegrázása volt. Körülnézett. Egy apró, kis homokos, sziklás szigetecskén állt, körös-körül víz. A sziget nem lehetett több pár száz méternél, amennyire azt fel tudta mérni.
Nem értette a homokot, nem értette a sziklát. Mintha egy mesterséges sziget lenne, a természet nem csinál ilyet, vagy mégis? Felkúszott a szikla tetejére. Jól sejtette. Az óceán közepén volt, egy apró kis szigeten, vagy inkább csak egy kis kiemelkedésen, ami talán egy régi tűzhányó műve lehetett. Páni félelem vett erőt rajta! Lehasalt. Torkaszakadtából kiabálni kezdett:
- Segítség! Segítség! Segítsen valaki! Könyörgöm, segítsen valaki!!!
Nem tudta felmérni, hogy mikor tért észhez az újabb kábulatból. Nehezen lábra állt. Elindult körbe, a part mentén.
Ahogy sötétedett, úgy hűlt le a levegő. Nagyon fázott. A ruhája még nyirkos volt. Hirtelen zuhant álomba.
Arra ébredt, hogy valami csípi a lábát. A lábszárán hosszú vérző csík volt. A szikla falára nagyméretű kagylók voltak szorosan rátapadva. Az egyik sérthette fel valahogyan.
Nagyon éhes, és iszonyatosan szomjas volt. Lekapart egy kagylót a szikláról, egy másikkal szétfeszítette, és a szájába tömte a kocsonyás, fehér húst. Nem tudta lenyelni, csak öklendezett.
Hirtelen, mintha apró fény villant volna a sziget vége felől. Azt hitte csak képzelődik, de újra megismétlődött.
Olyan erőre kapott, hogy maga is csodálkozott rajra.
- Istenem segíts meg! - imádkozott, és elindult a villanás irányába. Ahogy közeledett, egy halmocskát látott és egy ezüstösen meg-meg csillanó valamit.
Egy fekvő alak formája rajzolódott ki. Megszaporázta a lépteit. Szíve a torkában dobogott.
Ez nem lehet igaz! Nóra!!!
A test hason feküdt a homokban. Hevesen dobogó szívvel, óvatosan a hátára fordította. Arcából kisimította az összekuszált véres hajat. Nóra arca volt. Megfogta a pulzusát, fülét a szívére tette, még élt, még dobogott.
A ruhája tiszta vér volt. Valami függönyféle volt a testére csavarodva. Óvatosan lefejtette Nóráról. Ahogy a lábára pillantott, öklendezni kezdett.
Befogta a szemét. Sírt ordított, zokogott, mint egy gyerek. Nóra egyik lába térdtől lefelé hiányzott. Betakarta a csonkot a ronggyal. Letépett egy kis darabot, belemártotta a vízbe, és letörölgette vele az asszony arcát.
- Drága szerelmem- zokogta és fejét Nóra mellkasára tette.
Nóra megmozdult. Óvatosan kinyitotta a szemét. Gábor, fölé hajolt.
- Nagyon fáj, nagyon fáj a lábam - mondta rekedt hangon az asszony.
- Mi történt? - nézett fáradt fátyolos tekintettel Gáborra.
Gábor a homlokára tette a kezét. Olyan forró volt, hogy szinte lángolt. Rátette a vizes rongydarabot.
- Majd elmondom, most pihenj kedves, pihenj drágaságom.
- De én akarom, akarom tudni - mondta zilálva Nóra.
- Repülőszerencsétlenség! - mondta Gábor. - Lezuhantunk! De - folytatta sietve- mi megúsztuk! Mi túléltük! Túléltük! Hallod, szerelmem?
- De jó, akkor nekünk nagy szerencsénk volt - mondta nagyon halkan Nóra és lassan lecsukódtak a pillái. Feje furán oldalra nyetlett.
- Igen, nekünk szerencsénk volt! - mondta könnyeit nyelve Gábor - most már örökre az én asszonyom leszel! - és szorosan szerelme mellé fekve, kezét ökölbe szorítva, pulzusát egy hirtelen mozdulattal, mélyen, és erős nyomással, végigszántotta az egyik pengeéles kagylóhéjjal…
|
|
|
- június 14 2012 05:25:56
Kedves Zsike!
Már tegnap késő este elolvastam ezt a megrázó történetet, de nem kommentáltam, mert nagyon meghatott. Még éjjel is a repülőszerencsétlenségről álmodtam és láttam, két csontvázat a tengerparton amint egymásba fonódva fekszenek.
Nagyon szépen írtad.
Szeretettel ölel: Maria  |
- június 14 2012 18:50:01
Kedves Maria!
Boldog vagyok, hogy elolvastad, és nagyon örülök annak, hogy hatott Rád, hiszen attól jó valami, ha "nyomot" hagy. Köszönöm szépen a kedves szavaidat. Szeretettel fogadtalak itt nálam:Zsike |
- június 17 2012 16:35:01
Kedves Zsike!
Nagyon szépen megírtad ezt a nagy boldogságot ígérő történetet, aminek a vége tragikus szerencsétlenségbe fulladt. Sajnos, volt ilyen igaz történet is, amit filmen láttam, igen borzasztó dolog. Én valószínűleg nem fogok repülőgépen utazni már életemben, de az is igaz, hogy baj, szerencsétlenség bárhol, bármikor érhet bennünket itt lent a földön is! Még ki sem kell lépnünk az utcára sem!
Gratulálok,!
Szeretettel olvastalak: Zsuzsa
|
- június 17 2012 19:33:06
Kedves Zsuzsi! De jó, hogy újra látlak itt nálam!
Köszönöm szépen, hogy elolvastad a novellámat, és a kedves hangú kommentedet is. Szeretettel fogadtalak most is:Zsike |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
