|
 Vendég: 84
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Külföldi utazások, vendégszereplések
Életünkből töredékek, - irány Szicília
Abban az időben – a hatvanas években- nagyon nehezen lehetett útlevelet kapni. Izgalommal tele várakozással teltek napjaink, s amikor kezünkben volt az útlevél, az egyenlő volt a főnyereménnyel.
Dolgoznunk folyamatosan kellett, nem lehetett semmilyen módon megszakítani a „hazafelé fizetést”, teljes jövedelmünk tíz százalékát át kellett utalnunk az államkasszába. Mindezért semmiféle „ellenszolgáltatást” – értsd segítséget! – nem kaptunk, viszont bármikor hazarendelhettek, s ezzel megakadályozhatták a külföldi fellépéseinket. A kinti impresszáriót
is nekünk kellett felfogadni, további tíz százalékért, ő viszont legalább biztosította a folyamatos működésünket, a szerződéskötéseket.
Kocsit egy év kinti munkavégzés után lehetett behozni vámmentesen. /Kellemetlen emlékeim között őrzöm, hogy egy alkalommal túlzottan magas vámot fizettettek meg velem, mert rosszul számolták ki a külföldön töltött időmet./ Csodálkoztak is a külföldi kollégáink, hogy nekünk milyen sokat kell fizetnünk, amikor hazajövünk. Ugyanakkor nyugdíjba menetelemkor nem számolták be a kinti esztendőket, mintha kilenc évig nem dolgoztam volna. Arról nem is szólva, hogy egy-két alkalommal előfordult, amikor csak a húgom lépett fel szólóban, mert csak az ő produkcióját kérte a szerződtető. Az államkasszába ilyenkor, a munkanélküli időszakra is fizetnem kellett.
Természetesen betegek sem lehettünk! Engem időnként megviselt a hányattatott élet, főleg a spórolás és az állandó hideg koszt az első időkben. Pár év múltán, amikor már húgomnak lakókocsija volt, szinte „luxuskörülmények” között éltünk, tudtunk főzni magunknak, kényelmesen aludhattunk -, emberi módon létezhettünk és így a házunk, a hazánk is velünk volt a „H” betű alatt.
Az akkori magyar „nagymenők” közül a legtöbben egyszerűbben megoldották a külföldi munkavállalásukat: disszidáltak. Igaz, ők nem jöhettek haza, viszont karriert értek el és „talán” meggazdagodtak, vagy ki tudja! Néhány táncos külföldre szerződve rögtön a sztriptízre váltottan, több mint dupláját keresve a mi gázsinknak, bár ezt a műfajt itthonról szigorúan tiltották. Mi meg sem próbáltuk kijátszani az „előírásokat”, - pedig de sokszor kértek rá -, becsülettel és tisztességgel dolgoztunk, így mindig nyugodtan, szankcióktól nem félve jöhettünk haza. És jöttünk is, amint tehettük…
#
Olaszország északi nagyvárosaiban léptünk fel /Bolzano, Merano, //tirol// valamikori német terület és békében élnek az olaszok a német-nyelvűekkel/, tehát ide vártuk a család érkezését, édesanyánkat, férjemet és kisfiamat. Előtte akkor voltak kint nálunk, amikor még Jugoszláviában, Piránban, az Adria partján dolgoztunk és talán életünk legszebb napjait töltöttük a sziklás tengerparton, fürödve, úszva és csodálva a sziklák között a rákokat, halakat, az ott lakó állatvilágot. Nagy örömünk volt, hogy megoszthattuk a sok gyönyörűséget a családdal.
Olaszországi újabb meghívásunk is úgy szólt, hogy érkezzenek meg pár nappal az új helyre indulásunk előtt, majd együtt megyünk tovább, így ők is többet láthatnak az országból. Rendben megérkeztek, utána kaptuk meg az új szerződésünket, mely Szicíliába szólt. „Kissé” meglepődtünk, fel sem tudtuk fogni, hogy mi vár ránk. Embertelenül fárasztó, két és félezer kilométer volt az út, égető napsütésben. Messinából komphajóval mentünk át a tengerszoroson a szigetre. Hegyeken, völgyeken, körbe-körbe, ki- és becsavarodva, nagy mélységek felett, keskeny szerpentineken át, nagy forgalomban, kimerülten érkeztünk meg Cataniába, az Etna mellé. Valóságos csoda volt, hogy megérkeztünk családdal együtt, rohamban. A szokott módon jelentkezés a munkahelyen, aztán lakás-keresés. A piros útlevelünkkel egyből probléma támadt, itt kommunista országból még senki nem volt, ilyet nem is láttak, munkaengedélyt kell kérniük felsőbb hatóságoktól, az két hét, csakhogy két hét múlva nekünk már máshol kell lennünk. Első nap hagytak fellépni „ilyen állapotban” de a továbbiakban várakozásra kényszerítettek, de még egyszer hagytak szerepelni bennünket és igen sajnálták, hogy be kell tartaniuk a szabályokat.
Mit tehettünk? Megpróbáltuk jól eltölteni az egy hetet, város-nézéssel, piacra járással, ahol akadt bőven látnivaló. Valósággal lenyűgözve álltunk az árusoknál, ahol mindenféle mozgó, hemzsegő kisebb, nagyobb tengeri herkentyűket árultak.
Legnagyobb élményünk az Etna megmászása volt. Egy darabig el lehetett kocsival menni, onnan drótkötélpályán vittek kis csüngő kalickákban fel a magasba, alattunk havas volt a hegy, amikor kiszálltunk, ott pedig már parázslott mindenhol és gyalog lehetett tovább menni.
Előre figyelmeztettek, hogy vastag talpú túracipő az ajánlatos, mert éget a talaj. A hegy süveg-részének aljánál kezdtük meg utunkat felfelé sok, más turistával együtt. Ment mindenki, ahogy tudott, a füstölgő, égető láva-mezőn, leülni nem lehetett, mert kiégett a nadrág. Kisfiam és én lemaradtunk, Anyánk hősiesen előttünk, Húgom és Férjem nagy erővel törtettek a hegy-süveg közepe táján. Aztán hullafáradtan igyekeztünk visszafelé mindannyian. Csodálatos nap volt, megérte a fáradtságot.
Két nap múlva égszakadás, földindulás. Kitört az Etna. A távolból figyelhettük a nagy színjátékot és örültünk, hogy már nem vagyunk ott. Catániában viszont a házakon láttuk a nyomát, amikor elöntötte a láva a várost
.
Letelt az egy hét, búcsúztunk és elindultunk visszafelé a nagy úton. A sok szerpentin annyira megviselte a húgom világoskék Mercedesét, hogy meg-megugrott, de ekkor már félelem költözött belénk. Lefelé még ment, gurult, de egyre jobban ugrabugrált, majd beállt a vég és egyetlen métert sem ment tovább. A tűző napon ott állunk kétségbeesve, tanácstalanul. Többen megpróbáltak segíteni a sztrádán, mindhiába, végül egy „autós diagnoszta” a tünetek alapján megállapította a konkrét bajt: csapágyolvadás. Velünk a család, a kocsi tele mindenféle poggyásszal, kacattal, szúrós kaktusszal, s mi tehetetlenül toporgunk az égető napfényben. Egyetlen cím volt nálunk, a firenzei Opel-szaloné, ahol előzőleg megrendeltük az én kocsimat. Húgom elment telefonálni – ő már jól beszélt olaszul -, segítséget kért. Csoda történt! A szalon igazgatója a helyettesét küldte megmentésünkre, ő gondoskodott a Mercedes elszállíttatásáról, elvitt kettőnket Rómába, a családot – édesanyánkat, férjemet, kisfiamat – pedig vonatra ültette, a jegyeket is megvette. Mindhárman szerencsésen – az izgalomtól némileg gyengélkedve – érkeztek haza Budapestre.
Az autóban viszont cserélni kellett a motort, aminek árából egy jól működő használt autót vehetett volna húgom. Vilma az új kocsira szánt pénzéből fedezte a motorcserét, s ekkor fogadta meg, - ehhez tartotta is magát -, hogy ezután mindig csakis gyári új Mercedest fog venni. A megmentés költségeit utólag rendeztük a szalonban.
Segítésből az olaszok kitűnőre vizsgáztak.
#
Turné után itthon maradtam, családanya és feleség kívántam lenni és terveztünk még egy gyermeket. Nem sikerült, maradt ismét a külföld, húgom küldött számomra szerződést.
1965 tavaszán már egy hónapja Brüsszelben léptünk fel, amikor előadás előtt megkaptam anyánk táviratát, hogy férjem meghalt. Véletlen baleset történt, a 6-os villamos ütötte el a Nyugati előtt. Nem akartam elhinni, hogy egy életerős, 31 éves férfi meghalhat. Sírtam, zokogtam az öltözőben, de szólított a színpad és én végigtáncoltam a számaimat. Másnap reggel hazarepültem. Kicsi fiam még nem tudta felfogni a történteket, csak a végtelen szomorúság látszódott a nagy kék szemekben. Gyorsított tempóban mindent el kellett intéznem és egy hét múlva újra Brüsszelben voltam. Folytattam a turnét. Nem hagyhattam el magam, hisz most már mindenről egyedül kellett gondoskodnom.
A turné végére elkészült az új öröklakásunk, ahova már csak ketten költöztünk be a kisfiammal.
|
|
|
- június 15 2012 19:00:49
Kedves Viola!
Nagyon tetszett az útí-beszámolód!
Szeretettel olvastalak, úgy érzem egy kicsit többet tudok ezáltal Rólad!
Maria  |
- június 17 2012 16:54:31
Kedves Viola!
Úti-beszámolódat most is elejétől a végéig elolvastam, hiszen már rége volt, amikor először olvastam és nem emlékeztem mindenre pontosan. A régi szép időket ugye, nem lehet elégszer felemlegetni, gondolom, Te is mindig szívesen olvasod el a régen írtakat!
Most is nagyon tetszett!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- június 17 2012 19:21:55
Kedves Viola!
Élvezettel utaztam Veled és szomorúan a tragédiádat. Szeretettel - Szomorúfűz |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
