|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,204
|
|
 V
Az Emily kalandjai egy tizenéves lány történetét foglalja magába, aki kora ellenére a legértékesebb kincseket hordozza magán, amit a felnőttek (és az olvasó) nem vesz észre.
Emily (2011.10.06., Komárom)
- Emily!!! - kiált egy hang. - Emily, merre vagy? - érdeklődik az anyám.
Ott voltam. Ott ültem a sarokban, mint ahogy ülni szoktam kisgyermek korom óta. Mélyen magamba roskadva reménykedtem egy szebb jövőben, mely nem jön el. Tudom én azt, hogy képzetem egy szebb jövőről nem válik valóra.. Akkor lenne szép az élet, ha csak egyedül lennék e bolygón. Ekkor nem jönne anyám, hogy elárulja azt, mit már eleve tudtam. Érdekes személyiség amúgy az anyám. Nem kérdez sokat, s amikor igen, akkor is olyat, amire tudja a választ. Kék szemeivel folyton engem bámul, hisz én nem vagyok normális. Visszagondolva sosem voltam. Tudom, hogy merész kijelentés, de ez van. Ezt kell szeretni!
- Emily!!!! Hol vagy?
- Itt vagyok anyám! Hol máshol lennék?
- Azt hittem a barátaidnál vagy.
A barátaimnál? Igen, jól hallottátok. Úgy véli, hogy én egy olyan fruska vagyok, ki ilyen semmivel tölti el napjait. Jobb dolgom is van ennél. Amúgy sincs sok barátom. Azt hiszem, hogy még ujj sem kellene hozzá, hogy eláruljam a számukat. Nincsenek barátaim, s nem is lesznek. Feleslegesek, haszontalanok! Mi szükség barátokra? Nem érdekel a nyavalygásuk, hogy most mit felejtettek el, meg hogy nincs kilakkozva a körmük, meg az egyéb problémáik. Nekem nincsenek problémáim, csak az anyámnak. Az ő problémája az, hogy élek. Nagy probléma ez! Én így vélem, de ő is osztja véleményem. Ez nem vélemény, ez tény. Ezt én leszögezem!
- Anya, - szólalok fel. - hagyj élni!
- Ezt nem szeretem benned. - jelenti ki a folyton mosolygós anyám.
Mást sem szeret, csak azt nem akarja elárulni. Gyűlöl engem, s én is őt. Kettőnk kapcsolata olyan, mint a róka és a farkas kapcsolata. Elélnek egymás mellet, ám legszívesebben széttépnék egymást. Különös kapcsolat ez. Nem is értem, hogy miért ide születtem és miért ekkor. Jobb lett volna, ha hamarabb születek meg. Mondjuk úgy ötszáz évvel ezelőtt. Akkor gyönyörű báli ruhában rophatnék táncot valamilyen herceggel. Jaj de sokat olvastam erről, s vágyok erre. Ez is álom marad, mert nem tudnak az időben utazni. Bár ha jobban meggondoljuk, mégis tudok, bár csak a jövőbe, s azt is úgy, hogy rögtön jelenné válik.
- Én sem szeretem ezt benned. - nyitom ki a számat.
Ekkor anyám nagyon megharagudott. Hangos léptekkel haladt ki a szobámból, az ajtót szinte kitépte a helyéről. Ilyen az én anyám! De mit tegyek ellene? Semmit nem tudok tenni, már csak azt várom, hogy kilépjek életem hajnalhasadásából. Nő akkor leszek, felnőtt, érett nő, akinek nem parancsol már az anyja. Ilyen akarok végre én is lenni, egy nő a sok közül. Igen, nem egy különc, kit mindenki buta libának tart, mert nem úgy viselkedik, mint a többi. Minden bizonnyal én is belépek azok közé a nők közé, kiket a társadalom elismer. Úgy vélem jó úton haladok ahhoz, hogy én legyek az, ki feltalálja az időgépet, megfejti az idő törvényszerűségeit és felülírja Einstein relativitás elméletét. Hozzám képest a nagy tudós egy egyszerű földi, s nem egy lángész. Én leszek az, kinek a feje lángolni fog. Én leszek a nagy tudós. Bár jelenleg nem tűnök annak, de a végén az leszek. Elhagyom mostani játékszereimet: a babáimat és az egyéb csecséket. Amikor megjelennek testemen a változás jelei, akkor tudni fogom, hogy itt az idő, s végleg megváltozok. Eltávolítom magam körül a régi barátokat, s helyükre teszem az új ismerősöket, az új cimbiket. Újjá változok én is. Testem nem lesz a régi, nem olyan lesz, mint most. Szügyem megnő, s testem oly tájékain is szőrök fognak megjelenni, ahol most csupasz. Sőt tudom, hogy egyéb dolgok is fognak velem történni. Szerelmes leszek, csalódni fogok és sokat sírni. Erőt vesz rajtam az agónia, mit egy számomra kedves ember okoz. Kínlódni fogok, de nem érdemes ezen gondolkodni. Addig még négy év van hátra, bár nővé válásom közeli stádiumában vagyok. Lassan elfog kezdődni. Tudom! Mindjárt lesz egy kellemetlen társaságom. Csengetnek!
- Téged keresnek Emily! - rikolt egyet anyám, úgy véli, hogy nem tudnám, hogy engem keresnek.
- Megyek! - szólok vissza hájfejű anyámnak.
S ekkor betoppan a nem várva várt személy fekete öltözékben, fekete csuklyában. Rémisztő egy alak, főleg úgy, hogy nem is ismerem. Nem rokonom, barátom sem, ő számomra vadidegen.
- Hölgyem! - nyájas hangon hozzám szól, szinte már hajbókol előttem. - Vigyázzon magára. - figyelmezteti tájékozatlan választottját.
Engem nem érhet semmi rendkívüli, semmi meglepő dolog. Én mindent tudok. Tudom azt, hogy miért kék az ég, miért zöld a fű és miért létezek. Én mindent tudok és tudni is fogok! De csak azért, mert lány vagyok. Számomra nem titok az élet, hisz én ebben élek sokáig, nyolcvan évig. Az alak eltávozott, elment otthonomból. Egyedül maradtam, én Emily Rose.
***
Emily kapcsolata (2011.11.19., Komárom)
- ... és ekkor tűnt el Petőfi Sándor. - utolsó sor, melyet melegszívű tanárnőm magyar óra alatt eltudott mondani.
Alig, hogy véget ért szónoklata Petőfi Sándorról egyből megszólalt a csengő, melyet véget vetett a mai órának, s egyben a mai napnak is. Különösen érdekes volt ez az óra amúgy. Az oktató mindig ügyelt arra, hogy mindent eláruljon neveltjeinek, hogy ne kelljen kitérnie a válasz elől. Hát, igen ilyenek ezek a tanárok!
- Emily! - megérintette jobb vállamat az egyik fiú barátom. - Ma este eljősz hozzánk?
- Természetesen. - mondtam, s elnevettem magam.
A többiek mind rám néztek, még az magyar nyelvet oktató is. Elkezdtünk hát kifelé baktatni együtt. Vállunkon a nehéz táska, mely tele volt mindenféle könyvvel. Kifelé menet a csoporttársnőim szavait hallottam meg. Rólunk beszéltek! Azt mondták, azt súgták egymás fülébe, hogy ennek a csúf ribancnak előbb van pasija, mint nekünk. Szánalmasak! Erik nem a pasim, hanem a legjobb barátom, akivel bármit megoszthatok.
- Te, ezek itt rólunk beszélnek. - súgtam fülébe, mire ő hangosan felnevetett.
- Had beszéljenek! - mondta, s elkezdett a farmernadrágja jobb első zsebében kotorászni. - Tessék ez itt a tied! - átnyújtott egy kis kék dobozt, mely rózsaszín masnival volt körbecsavarva.
- Oh, Erik! - mondtam meghatottan. - Nem kellett volna ennyit fáradoznod.
- Nem volt nagy gond. - felelte azon a hangon, amit akkor használt, mikor nagyon nagyra tartotta éppen saját magát. - Nem volt nagy probléma vele, könnyen előkerült.
Tovább cipeltük terhünket, s szép lassan elértünk Erik lakásához. Inkább nevezhetnénk Erik szüleinek a lakásának, hisz az ő tulajdonuk, de én akkor is Erik lakásnak neveztem azóta, mióta Eriket és a szüleit megismertem. Gizi néni nagyon jól süt, igazi háziasszony. Az apját még egyszer sem láttam ez igaz, de számítógépen már beszéltünk egymással. Megnyugtató a hangja, s elég bölcs. Mondom ezt úgy, hogy még élőben egyszer sem találkoztunk.
- Apuddal mi van? - kérdeztem meg Eriktől, ha már az eszembe jutott.
- Semmi! Dolgozik.
- Mikor jön már haza?
- Anyám is folyton ezt mondja, hogy haza jöhetne végre. - s közben észrevettem Erik arcán egyfajta mosolyt, valamin tör azt a kicsi eszét. - Ti nők annyira egyformák vagytok!
- Csak úgy, mint ti pasik! - kicsit durcás lettem, hisz olyat mondott amivel a lelkembe gázolt, hogy én ugyanolyan vagyok, mint a többi nő a világon. - De komolyan nem hiányzik?
- Anyám nagyon hiányolja. - kezdi el mondandóját Erik. - Azt akarja, hogy haza jöjjön. Nem azért, mert attól tart, hogy megcsalja őt valamilyen idegen, ismeretlen nővel, hanem azért szeretné, hogy végre ismét az ő karjában nyugodhasson.
- De én nem az anyád érzésére vagyok kíváncsi Erik, akkor azt kérdeztem volna.
- Akkor mire? - értetlen képpel néz rám, mintha nem tudná, hogy miről is van szó,
Ekkor már tényleg felment bennem a méreg. Ha lenne méregszint mérő berendezés, akkor minden bizonnyal jó magas értéket mutatna.
- Minden pasi ilyen?
- Milyen? - kérdezi megdöbbenten.
- Semmi, hagyjuk! - jön a válasz, hisz most mit mondjak neki, hogy ügyefogyott, vagy, hogy kevesebb fogaskerék működik, mint amennyinek működnie kell.
- Okés, te tudod! - legyint egyet a kezével, majd elindul az ajtó felé kulcsaival a kezében.
- Akkor ma este jövök! - mondom neki.
- Jó, hogy szólsz! - mondta. - Már majdnem el is felejtettem.
- Te ... - vágok neki a beszédnek, de megakad. - Szia! Akkor este találkozunk.
Másnap amikor bementem a suliba az összes osztálytársam szeme rám meredt, mintha valami nagy bűnt követtem volna el. Nem tudom, hogy mi akar ez lenni. Félek! Tíz percig egyedül ülök a padban, a padtársam sem ül le mellém. Aztán az egyik odajön hozzám. Rátenyerel a padomra. Jó, hogy nem tört ketté.
- Te, anyuci elkényeztetett pici lánya azt hiszed nem tudjuk mi történt tegnap este. Azt hiszed, hogy ennyire hülyék vagyunk, hogy nem jövünk rá, hogy te meg az Erik kapcsolatban vagytok?
- Ez nem titok. - mondtam. - Nagyon jó kapcsolatban vagyunk!
- Mennyire látszik, hogy egy újgazdag családból származol te fruska. Mond, mennyibe került ez az új ruha itt? Ugye nem volt olcsó? Hol vettétek? - kérdezte, s arcán és a hangnemből is látszott, hogy kötekedni akart. - Jaj, persze mi nem vagyunk a te szinteden. Ezt el is felejtettem.
- Mit szeretnétek tőlem? Mit óhajtotok? - kicsit megszeppentem, hisz mindenki engem néz, én vagyok a bűnbak.
- Nem kell itt udvariaskodnod, hisz az úgynevezett pórnép között vagy, akinek nem adatott meg az, hogy barátja legyen.
- Barátja? - kérdeztem tőlük, hisz aki kérdezte tőlem akörül hemzsegnek a pasik, s nem egyszer láttam már csókolózni jó néhányukkal, meg nem is tudom, hogy mit csinálhattak még. - Nektek nincs?
- Nekünk? - dühödt hangon kérdezte.
- Igen, nektek! - ekkor egy jó nagy pofont lekevert, de nem sírtam, hisz nem vagyok az a sírós fajta.
Ekkor betoppant Erik is, aki rögtön felém sietett. Talán észrevette, hogy valami baj történt, valami nincs rendben. A társaság, aki körültem voltak eddig szerte foszlottak, mintha Erik elől menekülnének.
- Mi történt Emily? - s megsimogatta arcomat.
- Semmi lényeges. - feleltem, de inkább füleltem, hogy mi folyik most körülöttem.
Hallottam néhány szót, amit Erik nem hallott, vagy ha hallott is, akkor sem szólt róla. Nyugodt volt, s nem érdekelte őt a körülötte lévő világ, csak én érdekeltem. Újból végig simította orcámat, majd belekapott hosszú vállig érő hajamba. Szemeink pedig összeértek, szinte egymásba kapaszkodtak, majd elment a helyére.
- Milyen volt a tegnap este? - kezdik el faggatni őt a fiúk.
- Jó volt.
- Igen? Nem gondoltam volna, hogy jó lesz. - mondták neki. - Te jobbat érdemelsz, mint ez a csúf gebe.
Kezét ekkor ökölbe szorította, majd elkezdte mondani:
- Ezt vonjátok vissza!
- Mit?
- Amit előbb mondtatok.
- Ne mond már, hogy jól néz ki!
- Jobban, mint az osztályban lévő többi lány. - e szavakkal védett engemet Erik.
- Te tudod. - jelentette ki a többi fiú.
- Amúgy sincs köztünk semmi komoly. Csak barátok vagyunk!
- Persze. - a fiúk nem hittek Eriknek. - Ez csak te szeretnéd elhitetni magaddal. Az előbb is majdnem megcsókoltad, ahogy a haját simogatta.
- Mert szeretem őt! - szögezte le. - Ez olyan nagy baj?
- Na látod, szereted!
- Mint barát, vagy talán jobb szó az, hogy úgy szeretem őt, mint a testvéremet.
Az iskola vége után odamegyek Erikhez, s ismét együtt indulunk a nagy útra. Most is mindenki minket néz, minket bámul. Folyik a pletyka, az alaptalan pletyka.
- Miről beszéltek a fiúk?
- Semmiről! - elnevette magát. - Csak ilyen hülyeségekről.
- Persze, biztosan. - mondom magamban. - Akkor jó! - ezt a választ kapta az én barátom, testvérem. - Akkor holnap találkozunk. Szia!
- Szia! - elköszönt, elindultam hát haza, ahol az én szerető anyám már várt.
***
Emily és Rebeka (2012.06.09., Komárom)
Június van és én már megint itt ülök szobám hűvös falai közt, mint valami földben lakó állat, mi a legjobb esetben nem mozdul ki üregéből. Anyám szokása szerint azzal jön, hogy mi lesz így belőlem. Őszintén mondom, hogy ezt még magam sem tudom. Osztálytársaim is folyton apácaként emlegetnek, ki otthon ájtatosan imádkozik, s megvonja magától a földi kívánságokat. Főleg Rebeka, a magát mindenkinek odaadó nőszemély hirdeti folyton. Szóval van elég bajom Rebekával, sőt lassan már az egész osztállyal. A 8. A most, ebben a félévben igazán undok velem. Tanáraim persze ebből az egészből semmit sem vesznek észre, vagy ha igen, akkor jön a várva várt felszólítás: "Fejezd ezt be, Emily!" Szóval ilyen a felnőttek világa?
- Emily, kész a leves! - ebben a szentséges minutumban elordítja magát az anyám. - Csak neked főztem!
- Jövök már,... anya! - kiabálom a szokásos hangnemben.
A Kör utca negyvenkettedik házszámú házának nyikorgó lépcsőin egy gyönge lábú alak botorkált lefelé. A ház majdnem teljesen kihalt volt. Ódon falai közül szellemként tekintettek ki képkereteik közül a festmények alakjai, Rosephus báró és társai. A lány pedig leérkezett a földszintre, majd remegő kézzel benyitott a konyhába, ahol egy idős asszony frissen készített borsólevessel várta kicsinyét. Az asszonyt Christina Rosenak hívták, s a közeli dohánygyárnak volt a vezérigazgatónője.
- Anya,... milyen napod volt? - kérdeztem, miközben a gőzölgő leves illata besántikált orrom üregeibe.
- Egészen tűrhető. - mondta az én szeretett anyám. - És neked?
- Unalmas! - sóhajtottam.
- Felhívhatnád az osztálytársaidat, de most edd meg a levest!
Emily szép lassan kikanalazta a levest, megköszönte, majd elindult vissza a szobájába, ahol már várta őt a nyitottan hagyott füzet, melybe a személyes véleményeit, gondolatait írja. Nagyjából két perc alatt felért az emeletre. Remegő kézzel benyitott saját szobájába, s megkönnyebbült, de hirtelen megcsörrent a telefon.
- Halló! Ki az?
- Szia ap... Emily! - szólt bele a telefonba egy nyekergő hang. - Én vagyok az, Rebi. Kijősz?
- Hova? - kérdeztem ijedten.
- Itt vagyunk a fiúkkal a sarkon, a Boszorkány utca és az Ámor utca közénél. Számíthatunk rád?
- Ööö... persze, megyek! - feleltem elhamarkodottan.
Most mit csináljak? Ez az a Rebi, aki állandóan molesztál a sulimban és alaptalan vádakkal illet. Ráadásul az a hír járja róla, hogy szinte minden fiúnak odaadta magát. Én is jókat fogok ki. Ráadásul most egyetlen fiúbarátom is elutazott Amerikába, így nincs senki, aki megvédene ettől a nőszemélytől, vagy éppen saját magamtól. Talán nekem is követnem kellene a példáját? Nem hiszem! Mindenesetre jobb lesz, ha indulok.
Ezzel magára kapott egy fekete rövid ujjút, egy koptatott farmert és a szokásos bőrszínű táskáját, melybe belerakta naplóját. És már el is indult a megbeszélt találkahelyre.
Ezalatt a találkahelyen a fiúk csodálatos bókokkal illették a vörös hajú Rebekát, hogy minél közelebb kerüljenek szívéhez. Már-már el is érték volna céljukat, mikor megjelent Emily. A fiúk ijedtükben eltávolodtak Rebekától és hangosan köszöntötték Emilyt.
- Sziasztok! - feleltem. - Mit csinálunk?
- Elmegyünk bevásárolni! - felelte Rebi. - Most nyílt meg egy üzlet, itt a közelben. Oda megyünk! Nőt faragok belőled!
- Én már nő vagyok! - dacoskodtam.
- Inkább apáca. - mondta Rebi. - Na, gyere velem! Új ruhától még nem lesz semmi bajod.
Elindultam hát Rebivel és a fiúkkal, akik úgy követtek minket, mint a kutya a macskát. A város most sem volt kihalt. Mindenütt nyüzsögtek a furcsábbnál furcsább emberek. Voltak bőrcuccba öltözött kopasz emberek, hosszú hajú szakadt pólójú suhancok és sok más külön lény. Tíz perc után végre megérkeztünk az újonnan megnyílt üzletbe, a West Shop Centerbe, ami a város keleti negyedében található.
- Itt is vagyunk! - kiáltott fel vezetőm.
Az üzletbe lépve rögtön egy kedves, mosolygós kisasszony fogadott minket. Nem lehetett több az életkora huszonöt évnél. Lehetséges, hogy egyetemi hallgató, de nem hiszem.
- Mit parancsolnak? - kérdezte vigyorgó arccal.
- A barátnőmre szeretnénk valami elegáns ruhát.
- Nézem is. - ezzel rám nézett. - S-es méret. Milyen színű ruhát szeretne?
- Valami világosat! - vágta rá Rebi.
- Világosat? Rendben! - s elindult megkeresni a nekem való ruhát.
Alighogy elment már vissza is ért. Kezében érdekesebbnél érdekesebb ruhák, amelyeket sorra felpróbáltam. Az újonnan szerzett barátnőm unszolására néhányat meg is vettem.
- Most már készen állsz! - szólt, miután kiléptünk az üzletből.
- Mire?
- Hát, tudod te azt! - felelte.
- Nem, nem tudom! - mérgesen vágtam rá. - Én nem vagyok olyan, mint te.
- Majd olyan leszel! - mondták a fiúk.
- Mi? - megrökönyödve rájuk kérdeztem. - Ezt hogy értitek?
- Mit gondolsz miért vett új ruhákat, meg miért kezdett bárátkozni veled?
- Hallgass Fred! Nem emlékszel? - csitította el barátját Lukács.
- Most már nincs hallgatás, miről is van szó?
- Emily! - szólt Rebi. - Tudod, te olyan különc vagy. Azt mondtuk a csajokkal, meg a pasikkal, hogy szerzünk neked egy barátot. Szóval ezért kellettek az új ruhák. Ezekben már majdnem olyan gyönyörű vagy, mint én.
- Igen? Igen Rebi? Olyan gyönyörű, mint te? - förmedtem rá. - Az olyan gyönyörűségből, mint a tied köszönöm, de nem kérek. Most menj el a barátaiddal együtt és többet ne hívj!
Rebi duzzogva elballagott a fiúkkal együtt a Bordély utca irányába. Emily egy rozoga, már alig használatos padra vetette le magát, s gondolataiban már a messzi világban járt, amit még angyal szeme sem látott.
- Hogy lehetek én ilyen? - kérdeztem magamtól, s mintha egy belső hang rögtön válaszolt volna a kérdésemre.
- Már meg is örültem? - ekkor ismét a fejembe szökellt egy hang, és súgta, hogy nem.
A végén kiderült, hogy egészen hangosan beszéltem és ezt meghallotta egy arra járó idős nénike, akit Julia Egghamnek hívnak, s itt lakik a közelben. A nénike nagyon kedves volt, s elmondtam neki minden bajomat. A társalgást végül azzal a szállóigévé vált mondattal zárta, hogy "ilyenek az emberek."
Otthon sem volt sokkal jobb a helyzet. Anyám szokása szerint az ajtó előtt várt, hogy a csinos és édesgetni való lánya megjelenjen az osztálytársával. Az eredmény azonban elmaradt.
- Hol van a barátnőd?
- A Pokolban! - förmedtem az én örökké mosolygós anyámra. - Oda való.
Ezzel faképnél hagytam a fülig vigyort és felmentem sírni a szobámba. Azóta is ott vagyok, majd lejövök egyszer.
Így ért véget Emily Rose egy borzasztó szombati napja. Remélem tanultatok belőle.
***
Emily a Szabadság Földjén (2012.06.20., Komárom)
- Szia Babó! – hallatszott a telefonkagylóból a jól ismert hang. Erik volt az! – Hogy vagy?
- Szia Erik! Ne is kérdezd! Szörnyű itt a helyzet. – szögeztem le, közben toporzékoltam. – Bárcsak elmehetnék innen!
- Hát gyere el hozzám. – mondta teljesen komoly hangon, mintha nekem lenne pénzem egy útra.
- Amerikába? Ne viccelj már, Erik! – legyintettem egyet, mintha szemtől szembe beszélgetnénk.
- Nem viccelek. Most apumnak egészen jól megy az üzlet és kifizeti neked mind az utat, mind a szállást. Nah, eljősz?
- Nem szeretnék a terhetekre lenni.
- Akkor lennél a terhünkre, ha nem jönnél. – mondta. – Csak gyere el, mert ha nem, akkor bizony nagy bajba kerülsz.
- Erik, te olyan vagy! – Erik mindig ilyen, mikor elszeretné érni célját, fenyeget. – Akkor elmegyek, már csak anyámat kell meggyőzni. Őt lesz a legnehezebb!
- Apám már elintézte a dolgot. Csak rakodj össze és menj ki a reptérre!
Erik Nylon apja volt a legjobb szónok az egész országban. Ezért is küldték ki őt az Egyesült Államokba, hogy képviselje a céget. Egészen nívós cégnek dolgozik, így a keresete sem lehet rossz. Bár Erik folyton panaszkodik rá, hogy az anyja ebből a pénzből alig lát valamit.
Nagyjából tíz órás út volt, de roppant kényelmetlen. A Liszt Ferenc Reptérről olyan tíz óra harminc perckor szálltunk fel, s az egész úton egy öregember nyöszörgéseit és véleményeit hallgathattam. Sok mindent megtudtam, de mégis semmit. Állandóan azzal nyaggatott, hogy hogyan lehet az, hogy egy ilyen csinos hölgynek még nincs férje. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy még túl fiatal vagyok, és amúgy sincs kedvem férjhez menni. Én még élni szeretnék, szabadon! A másik rögeszméje, amit többször emlegetett az előbbinél, hogy régen, a kommunista időkben mennyivel jobb sora volt az embereknek. Mint később megtudtam, hogy hajdanán ez az aggastyán volt Magyarország egyik legtehetősebb embere. Most azonban a családján kívül semmije nincs.
Miután a repülő leszállt New Yorkban az idős úr és a friss leányzó elköszönt egymástól, mintha a legeslegjobb barátok lennének már hosszú évek óta. A várakozó terem most sem volt kihalt, ahogyan az év többi időszakában sem. Mozgott a nép, fehér, fekete, sárga, kövér és sovány egyaránt. Az ellenőrző pontokon kék ruhás őrök álltak, hogy őrizzék az utasokat és óvják a hazát. New York államban precízen ügyeltek arra, hogy az utasok semmilyen illegális dolgot ne tudjanak bevinni a szabadság országába. Amikor a műszer valami gyanúsat talált, akkor odamentek az utashoz, átvizsgálták, kikérték az adatait és ha ezután is fent állt a gyanú, hogy a behozott holmi veszélybe sodorhatja a világbékét, akkor bent tartották az utast egy cellában. A fiatal hölgy is átesett ezen a procedúrán. William Brown motozta meg olyan alaposan, hogy még egy hangya sem juthatott volna át a résen. Nagy pontossággal és felelősségtudattal végezte munkáját ez az úriember. Tudta, hogy minden rajta múlik! De a fiatal hölgynél nem találtak semmit, csupán a rendszer bolondult meg, ami gyakran megesik. Így aztán továbbengedték. A váróterembe érve rögtön megpillantottam lassan egy hónapja nem látott barátomat, Erik Nylont az apjával Joseph Nylonnal. Egy sötét színű Mercury Cougar jelent meg ekkor a parkolóban. Gyönyörű szép kocsi volt, bár nem nagyon érdekelnek a kocsik, de ez tényleg meseszép volt. Nylon József autója!
- Szép kocsi, nem? – kérdezte Erik.
- Igen, az!
- Apám kocsija! – kihúzta magát és rám nézett. – Ilyen nincs otthon. Vagy igen?
- Ilyet még nem láttam odahaza. – adtam meg a választ.
- Ne mond, hogy odahaza! Ez sokkal inkább a hazánk, mint az, ahonnan jöttünk. Tudod, legszívesebben nem mennék vissza, emigrálnék, de még ezt nem tehetem, majd négy év múlva.
- Szóval ez a búcsú ajándékod?
- Miket beszélsz? – kérdezte tőlem a kissé megváltozott barát. – Te is velem leszel. Együtt szökünk el (négy év múlva)!
- Én nem szökök el otthonról, maradok! – az apja rám nézett, mintha undorító betegség lennék, melyre ellenszert kell találni.
- Miért maradnál? Ott nincs semmi, ami marasztal. Az ország egy porfészek, ahol minden sarkon ott áll a vész koldus, vagy iszákos képében, hogy elragadjon tőlem. Nekünk nincs ott maradásunk, mert akkor meghalunk.
- De büszkén! – szögeztem le.
- A büszkeség csupán emberi gőg, ami elhomályosítja az értelemnek kirakatát, hogy ne tudd meg azokat a dolgokat, amelyeket tudnod kell, ha élni szeretnél. A büszkeség az ember megrontója!
- A büszkeség őrzött meg minket a jövőnek! – jelentettem ki. – Így, ha még rossz is, de a mi nevelőnőnk, ki lehetőséget adott arra, hogy éljünk.
- Ó, nagy és dicső történelem, mennyi hazugság és átverés! Az emberi gőg kifogyhatatlan kelléktára, hogy azt hidd, hogy tetted ért valamit ebben a világban, s a népednek javulására szolgált. Ó, mennyi hős, ki értelmetlen halált halt, hogy mentse azokat, kik őket nem mentenék meg! Tekints el a néptől és élj végre magadnak, babóm!
- Annak élek, de közben a hazámért dolgozok.
- Dolgozol?
- Tanulok, hogy később érte dolgozhassak.
A kocsi hirtelen megállt a Freedom Waynél, s az utasok kiszálltak. A fiatal hölgy legelőször, utána az úrfi, majd az úr. A városrész nyüzsgött a turistáktól, kik a szabadság útvesztőjét járva jutottak el eddig a pontig, a Szabadság szobor küszöbéig. A dáma, a fáklya, melyben ég a láng oly hívogató a népeknek, hogy szinte azonnal beleszeretnek New Yorkba. A kis Emilyt azonban nem fogta meg, rút szipirtyó volt szemében.
- Mit szólsz? Tetszik? Hát nem gyönyörű, ahogy mered az égnek, mintha valódi istennő lenne.
- Az! – mondta Emily, majd magában hozzátette, hogy az ördögök istennője. – Pénzkidobás az egész.
- Akkor miért jöttél Amerikába?
- A barátomért, nem ezért a szoborért, se nem az országért, s annak népéjért, csak a te kedvedért jöttem el, mert az hittem szükséged van rám, de most már látom, hogy hiába jöttem el otthonról idegen földre, mely sosem lesz az enyém, s hiába minden szó, engem nem érdekelnek az ilyen látszólagos szabadságok, engem te érdekelsz!
- Én is így vélem, de valljuk be őszintén, hogy itt sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezünk, mint odahaza. – szögezte le Erik. – Apám is ezért nem jár haza, mert megtanulta, hogy az Újvilág nemcsak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is felettünk áll. Ahol pedig e kettő erény együtt van jelen, ott szabadság van!
- Kedves barátom, ha nevezhetlek még barátomnak! Egy álomvilágban élsz, mely teljesen magával ragadott. Azt hiszed, hogy Amerika csak szép és jó, tiszta és istenes? Nézd meg, hogy mennyien szenvednek! Csak nyisd ki a szemedet, láss!
- Emily! Ne mond már, hogy te nem azt látod mit én? Ez a világ az istennek otthona! Ez a Kánaán, vagy Éden, tudjafene, de azt tudom, hogy ez már az otthonom. Itt születtem újjá!
Ekkor kötött ki a komp, mely New York partjáról szállítja át a Szabadság-szigetére a szabadulni kívánó egyéneket, a vakokat. Emily, Erik és József is felszálltak erre a kompra, bár Emily ódzkodott, sőt kitört rajta a pánikroham, hogy ő oda nem megy. Aztán a két férfi megmarkolta, s feltette a hajóra. Kikötöttünk!
- Üdvözlöm a vendégeket! – szólt a maga amerikai akcentusával egy nő, akit már az első perctől fogva ki nem állhattam. – Jöjjenek utánam!
A tömeg elindult hát a nő után, mint egy párszázas ovis csoport. Már ovis koromban utáltam az ilyen kirándulásokat, mert általában mindig ugyanoda mentünk. A játszótérre, ami a nap legtöbb órájában üresen állt. Ahol most vagyok, az a népek játszótere, hol a sok elvakult ember szabadságot remél, s leborul a kőszűz lába elé, mint ahogyan Isten lába elé borulnak az angyalok. A nép pedig nézi a szobrot, s a vezetőt, én pedig kérdem magamtól, hogy ez lenne a szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy a mindent elvivó leples alak, a Halál. A vezető ekkor megszólalt, s rögtön a tárgyra tért, s leszögezve, hogy az építők, a tervezők között voltak szabadkőművesek. Felsorolt néhány nevet is, aki közéjük tartozott. Ilyen nevek kerültek elő: Richard M. Hunt, Edward M. L. Ehlers, Washington, Monroe, Jackson, Polk, Buchanan, Johnson és Garfield. Mindannyian szabadkőművesek, kik tudják az emberiség legnagyobb titkát. Állította a fiatal Mary L. Grove. A tömeget ez érdekelte a legjobban, hiszen a mai emberek fejébe olyan nézetek kerültek, hogy az egyház eltitkol valamit előlük, ám ezeket a titkokat néhány beavatott ismeri. Őket hívjuk szabadkőműveseknek! Egy öreg, fehér kar emelkedett az égre, s kérdezte:
- Ugye járt ezen a helyen Brown is?
- Igen, járt. – mondta a kalauz. – Olyan öt hónappal ezelőtt.
- De jó! – mondta az idős nénike. – Imádom a könyveit látszik, hogy igazat ír.
Ekkor odafordultam Erikhez, aki közvetlenül ott állt mellettem, hogy még a szökésre se legyen lehetőségem.
- Én itt megvárlak titeket, nincs kedvem hallgatni ezt a sok halandzsát a szabadkőművességről, meg a templomosokról. – mondtam. – Nézzétek csak meg a szobrot, addig én megvárlak titeket!
- És mit csinálnál?
- Nem tudom, talán írok egy könyvet! – mondtam röhögve. – Már csak egy jó téma kell, de az már meg is van.
- Ne hülyéskedj Emily. Nem vagy te író!
- Én nem hülyéskedek, barátom! – mondtam Eriknek, a lehető legbiztosabban. – Már meg is van a címe. Ez jobb lesz, mint Dan Brown-é. – s elröhögtem magam.
- Ő itt nagy ember! – mondta. – Tőle nem tudsz jobbat írni.
- Igen? – kérdeztem. – Szerintem meg igen, csak kell egy jó téma, amit a nép hallani akar. A nép pedig nem kíván mást, mint összeesküvést. Vagy inkább gyilkosságot?
- Mindkettőt!
- Tudsz te, ha akarsz! – mondtam. – Lesz benne mindkettő.
A fiatal srác és az apja otthagyta a fáradt utazót a padon. Az ég lámpásai lassan feljöttek, s varázsukkal átfogták az amerikai égboltot. A lány ettől csak szomorúbb lett. Egyre inkább az otthon után vágyakozott, ahonnan eljött, mert tudta, hogy ott tényleg várnak rá: a szerető anya, akit ő csak vigyorgónak nevezett és a város. Hát igen, ezekre gondoltam, amikor egyedül ültem a senki háta mögötti földön, s méláztam. Szembogaraimmal meredtem az ég felé, hátha az ég megnyugvást hozhat, ha már a barátom elhagyott.
|
|
|
- június 25 2012 08:37:57
Kedves Oratus!
Sajnálattal látom, hogy az eddigi több mint 40 megnyitással ellentétben hozzászólást nem írtak az olvasók. Vagy talán el sem olvasták? Én vettem a váradságot és végigolvastam. A pontos fogalmazás ellenére csak annyi lenne a megjegyzésem, hogy némelyik bekezdést egyes szám első személyében (én), más bekezdéseket pedig egyes szám második személyében, illetve harmadik személyében (Ő vagy Ők) fogalmaztad. Erre kiemelek két példát is:
"New York államban precízen ügyeltek arra, (Ők) hogy az utasok semmilyen illegális dolgot ne tudjanak bevinni a szabadság országába. Amikor a műszer valami gyanúsat talált, akkor odamentek az utashoz, átvizsgálták, kikérték az adatait és ha ezután is fent állt a gyanú, hogy a behozott holmi veszélybe sodorhatja a világbékét, akkor bent tartották az utast egy cellában. A fiatal hölgy is átesett ezen a procedúrán. William Brown motozta meg olyan alaposan, hogy még egy hangya sem juthatott volna át a résen. Nagy pontossággal és felelősségtudattal végezte munkáját ez az úriember. Tudta, hogy minden rajta múlik! De a fiatal hölgynél nem találtak semmit, csupán a rendszer bolondult meg, ami gyakran megesik. Így aztán továbbengedték. "
"A váróterembe érve rögtön megpillantottam (Én) lassan egy hónapja nem látott barátomat, Erik Nylont az apjával Joseph Nylonnal. Egy sötét színű Mercury Cougar jelent meg ekkor a parkolóban. Gyönyörű szép kocsi volt, bár nem nagyon érdekelnek a kocsik, de ez tényleg meseszép volt."
Bekezdésként írod: "...kora ellenére a legértékesebb kincseket hordozza magán, amit a felnőttek (és az olvasó) nem vesz észre."
Ha a legértékesebb kincs alatt a hazaszeretetet érted, akkor egyetértek Veled.
Aki nem olvassa a történetet, az nem is olvasó és nem is jöhet rá, hogy mi az igazi érték.
Filmen és videófelvételen és is nagyon sok szép külföldi tájat, építményt láttam már, de az biztos, hogy szabad akaratomból nem hagynám itt Magyarországot.
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- június 25 2012 23:28:01
Kedves Zsuzsanna!
Igen, valóban több helyen van kettős narrátor: egy harmadik személyű és egy első személyű. Ezek főleg az Emily a Szabadság Földjén című részben találhatók meg. Valójában célom volt ezzel a megoldással, mégpedig az, hogy az olvasók elé tárjam Emily érzéseit. Az E/3 -ű narrátor lényegében, mint külső szemlélő, aki mondhatni belelát Emilybe, mondhatni, mintha Isten lenne, aki felvezeti az egészet. Addig az E/1 személyű narrátor Emily, s az ő gondolatvilága. Ez erősen benne van az [i]Emily[/i]-ben, ahol megismerkedhetünk azzal, hogy hogyan is gondolkodik.
És a kincsek alatt nemcsak a hazaszeretet értem, hanem az összes olyan értéket, ami igazán emberré teszi az embert, amik között természetesen a hazaszeretet is szerepel.
Szeretettel: Oratus
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. május 19. vasárnap,
Ivó, Milán napja van.
Holnap Bernát, Felícia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
