|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Életem első és egyben utolsó palacsintája.
Miskolc helyőrségben laktunk, a fiam 6 éves volt, a lányom 3, az egyik hétvégén - hárman voltunk otthon a gyerekekkel, férjem szolgálati úton volt egy hétig. A fiam kitalálta, hogy süssek palacsintát, mert a szomszéd néni is sütött és olyan finomat, hogy megkívánta. No igen ám, de én nem tudtam palacsintát sütni, halvány fogalmam sem volt, hogy mi kell hozzá a palacsinta sütőn kívül.
Gyorsan elővettem egy szakácskönyvet - mondanom sem kell, hogy rohadtul nem érdekelt (soha sem) - és elkezdtem a műveleteket. Előszedtem a hozzávalókat, közben a gyermekeink játszottak a szobáikban, de a fiam percenként szaladgált, hogy "anyuci készen van már"? Hagyjál már kisfiam, mondtam neki, az, hogy percenként szaladgálsz - feltartva engem a nagy munkámban (na ja halvány fogalmam sem volt, hogy jól csinálom-e) - nem lesz hamarabb készen. Nem is lett. Nagy nehezen "összehoztam" az alapanyagot, olyan sűrűre sikerült a massza, hogy megállt benne a kanál, no mindegy gondoltam, ez ilyen lesz és kész.
Belehelyeztem óvatosan az olajat a serpenyőbe, de mivel nem volt kellően forró még az olaj, az első adag csak úszott - miért, nagyon jól tudott, hiszen majdnem betonkemény volt az állaga - a még majdnem hideg olaj tetején. Egyszer csak elkezdett "pukkadozni", gondolom én ahogy melegedett az olaj, fröcsögött szerte széjjel a tűzhelyen. Gondolkodóba estem, lehet, hogy sok az olaj? Lehet! Egy kis edénybe leöntöttem belőle, ment egy kicsi a kezemre is, nem baj, bírnom kell, hiszen a fiam sürget, már harmadszor rohan ki a konyhába, hogy készen van-e a MŰVEM. Hát nem volt kész, de én már igen!
Jó az első palacsinta nem sikerült. No de majd a második. Úgy itéltem meg, hogy már kellőképpen forró az olaj és belezúdítottam a második adagot a serpenyőbe. Rohadt gyorsan elkezdett pukkadozni, de legalább az olaj már nem fröcsögött. Figyeltem jobbról, balról az "alkotásomat" úgy egyébként jól nézett ki, szépen meg is pirult mindkét oldala, meg voltam elégedve magammal, hát hogyne, sikerélmény döngette a mellkasomat, ezen felbuzdulva megdicsértem magamat, hiszen mit paráztam megy ez nekem. Igen ám csak a palacsinta vastagsága kívánnivalót hagyott maga után, olyan vasta és beton kemény volt, mint egy nyers sertéskaraj, amely még nincs kikloffolva.
Nem baj, majd a következő. Rájöttem a rengeteg nek hitt eszemmel, hogy kevesebb masszát kell az olajba csöpögtetnem és akkor talán vékonyabb lesz. Így cselekedtem. Igen ám, csak akkorra az olaj annyira felforrósodott, hogy amit belehelyeztem a cseppfolyós állapotban lévő palacsintamasszát, azon nyomban leégett az egész, no nem baj, ez landolt a kukába, miért, úgyis könyörgött már a kis piros kukám, hogy adjak neki egy falatot. Megkapta!
A harmadik palacsinta következett, itt már észnél voltam, ugyanis egy kis utántöltés következett olajügyből kifolyólag, no de várni kellett mert az meg még hideg volt, (közben a gyermekeim ott álltak a konyhában a hátam mögött és kérleltek, hogy "anyuci, éhesek vagyunk, mikor lesz kész már a palacsinta"? Óh gyermekeim arra bizony még várni kell, de igyekszem, csak ezt ne mondtam volna) de amikor kellő mértékben felmelegedett, gyorsan cselekvésre szántam el magam, belepöttyintettem a palacsinta tésztát a serpenyőbe és vigan dalolva, hogy végre ez már sikerülni fog, az állaga is, a szélessége is, a hosszúsága is talán még a keménysége is megfelelő, megpróbáltam megfordítani és a rohadék akkor szakadt szerte széjjel. Nem sikerült! Ott egye meg a fene, ahol van, irány a kuka! Most jött el az az idő, hogy számvetést készítettem. Nem volt nehéz - igaz, hogy matekból kettes voltam világéletemben, de eddig el tudtam számolni amennyi palacsinta készen volt, ugyanis ami készen volt, azt ott volt a kukában.Most jött el az az idő, amikor végleges elhatározásra jutottam. Hagytam a francba az egészet, rájöttem, hogy ebből soha a büdös életbe nem lesz semmi. Kiszóltam a gyermekeimnek.
- Gyerekek, öltözzetek! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- De hát miért, anyuci, hová megyünk? Nem esszük meg a palacsintát? Én éhes vagyok! - mondja a fiam, mert ő volt a nagyobb étvágyú, de már a kislányom is nyavalygott.
- Nem, itthon nem eszünk palacsintát, lerongyolunk ide a kis vendéglőbe, itt van alattunk, ott fogunk ebédelni, és igen, ott fogunk palacsintát is enni, nincs apelláta és kész!
Úgy is történt, hagytam a fenébe az olajjal átitatott konyhámat, meg a cafatokban kilógó palacsintát, melyek a kukából vigyorogtak felém, láttam ám, hogy kajánul integetnek, röhögnek rajtam, no várjatok csak érkezzünk vissza!
A kis vengélőben babgulyást rendeltem és sok-sok finom palacsintát. Túrósat, mákosat, lekvárosat, meg még amilyen töltellékkel elvarázsolt fellelhető volt az étlapon, mindegyikből. A gyerekek nem értették, hogy miért is itt esszük a vendéglőben a palacsintát, amikor én "szegény anyuci" egész délelőtt kínlódok három darab palacsintával, melyből egy sem lett frankó. De szerencsére nem is kérdezték, mert nem tudom, hogy mit kellett volna nekik mondanom, talán az igazat. A fiam sejtette, ő volt a nagyobb, de ő meg márannyira éhes volt, hogy el is felejtette megkérdezni, vagy tapintatból a fen sem tudja.
Mindenestre jól belakmároztunk, egy- egy üdő volt a befejező momentum az ebédükhöz.
Elindultunk haza, rohadt módon csörgött a telefonunk, gyorsan felkaptam, tudtam, hogy a férjem hív.
- Szia édesem, jól vagytok? Hallom, futottál, hol jártatok? - kérdezte a férjem kedvesen.
- Hol jártunk, hol jártunk, hát a vendéglőben, lerongyoltunk ebédelni.- mondtam kissé fuldokolva a futástól meg a röhögéstől.
- Nem csináltál palacsintát? Ah, hát hülyeséget kérdezek ugye? Nem sikerült, tudtam, hogy nem fog, de ha én mondtam volna, hogy ne kezdjél bele, megsértődtél volna. Tehát nem sikerült. A férjem kacagott. Én is.
- No kedvesem, most majd ha kellőképpen kikacagtad magadat, tudatosítom benned, hogy soha az életbe nem látsz engem a konyhában tevékenykedni, utálom még azt a szót is, hogy konyha! Érted? Ha a gyerekek - és én is - palacsintát szeretnének enni, te fogod elkészíteni! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- Rendben van, megbeszéltük, holnapután otthon vagyok és csinálok a gyerekeknek egy tortát, azt is szeretik. - mondta a férjem kedvesen.
Elköszöntünk egymástól és csengetett a szomszédasszony barátnőm - a gyerekek nem vették észre, mert már bevonultak a szobájukba játszani - aki egy nagy tálca palacsintát hozott át nekünk, ő is azt készitett a gyermekeinek ebédre. Én is! Megkínáltam egy kávéval, egy üdítővel, palacsintával is megkínáltam volna, ha lett volna. Elsoroltam neki viszonttagságos utazásomat a palacsinta körül, megmutattam a "művemet" a kukában, ronggyá röhögte magát és felajánlotta, hogy amikor ő süt, süt nekem is. Roppant hálás voltam neki.
Elérkezett a vacsora ideje, a fiam természetesen már roppant éhes volt (mint mindig) és kirohant a konyhába érdeklődni, hogy mi lesz a vacsora?
Akkor látta meg a konyhapulton a gyönyörű, gusztusos, önmagát kínáló és felajánló porcukorral hintett napsárga színben és fényben pompázó palacsintákat, és megszólalt:
- Anyuci, mégis sikerült megsütnöd? Te egy tündér vagy! Gyere húgi, anyunak sikerült a palacsinta, éljen!- és azonnal asztalhoz ültek és élvezettel lakmároztak a palacsintából.
Nem volt szívem elvenni a kedvüket és először életemben hazudtam nekik, hogy én csináltam azokat a gyönyörű palacsintákat, no meg szégyelltem is volna a pofámat, hogy nem tudok elkészíteni 24 évesen a gyermekeimnek egy palacsintát.
De a fiamnak - miután elfogytak a palacsinták - szöget ütött a fejébe, és amikor vonultak vissza a szobájukba, halkan morfondítozni kezdett magában.
"De akkor mi a fenének kellett nekünk vendéglőben ebédelni a palacsintát"? De jobban érdekelte a játék - szerencsémre - mint hogy gondolatait felém irányította volna. |
|
|
- június 27 2012 11:38:35
Drága Évikém!
Már írtam, hogy én roppant vizuális vagyok. Rögtön elképzeltelek palacsinta-sütés közben, bár az igazat megvallva miért is kellene egy katona-nőnek főzni tudni.A gyerekek végül is kaphattak palacsintát, mert abban az időben a vendéglők sem voltak drágák.
A kis "kuka blouse" is nagyon tetszett. Megvallom őszintén nálam nem értékelték eléggé, hogy sütök, főzök, azt olyan természetesnek vették, mint hogy felkel a Nap.
Az írásodból kiderült, hogy férjed viszont nagyon is a topon van a konyhában, mert aki még tortát is tud sütni, annak még most utólag is gratulálok.
Hiszed, vagy nem, de most tippet adtál, mindjárt sütök néhány palacsintát,
Nem írom le, hogy csinálom, mert akkor milyen meló marad a férjednek. Neked elég sok más dolgod is van.
Nagyon jól összehoztad ezt a novelládat is, jót nevettem.
Ölellek: Marika    |
- június 27 2012 12:29:52
Kedves Marika!
Megmondom őszintén, hogy én még a mai nap sem tudok sütni, pedig már nem vagyok tini, de nem is érdekel. Emlékszem, amikor összeházasodtunk, még nem voltam 18 éves, és természetesen nem tudtam főzni sem - akkor sem érdekelt - és mélységesen megvető tekintettel a szemében kérdezte az egyik szomszédasszonya anyuéknak, hogy "akkor mit fogtok enni, ha nem tudsz főzni"? Én pedig azt válaszoltam, hogy majd étkezünk az étteremben. Úgy is volt egy darabig, főleg amíg gyermekünk nem volt. Általában a férjem főzött, sütött a 4o évünk alatt, no azért főzni én is megtanultam az évtizedek során, de nem érdekel, egyszerűen utálom. Lehet, hogy most egy kis megbotránkozást okozok, de én ilyen vagyok. A főzésen kívül az összes házimunkát imádom - no az ablaktisztításon kívül -, de azt is megcsinálom ha nagyon muszály.
Egyébként ez a palacsintás ötlet Andytól származik olyan szempontból, hogy egyik novellám kommentjeként szerepelteti a palacsintát. Gondoltam én pedig megvalósítom igaz történetemmel az elképzelését.
Különben elárultam a gyerekeknek, hogy nem én készítettem, hanem a szomszédasszony, a fiam meg is jegyezte, hogy tökre olyan, mint amit ő szokott csinálni és ezzel a téma le volt zárva, hiszen még gyerek volt, mit érdekelte őt, hogy én nem tudtam elkészíteni.
Örülök véleményednek, jó étvágyat a palacsintához, én is küldenék Neked az éteren keresztül, ha egyszer az életbe meg tudnám csinálni, no és ha meg akarnám! De nem akarom!
Köszönöm, hogy nálam jártál.
Szeretettel ölellek: Évi. |
- június 28 2012 17:10:16
Kedves Évi!
Imádom a palacsintát! Mindegyik jöhet,persze azért mértékkel ! Először kínzás volt a hasam miatt olvasni róla,ám egy perc múlva "belátta" a gyomrom,ma már ilyet nem szabad ennie! Nagy érdeklődéssel,kíváncsisággal olvastam végig az írásodat!
Szeretettel: Imre |
- június 28 2012 17:34:59
Szeretettel köszöntelek ennél a prózámnál is kedves Imre.
Én is imádom a palacsintát, sőt a gyermekeim is és az unokáim is.
Kedvencem a túrós és a lekváros, no meg a pudingos - természetesen csak a vaniliaízű -, finom is az, csak én még most sem tudom megsütni. Ma már szerintem se egyél, de kérd meg anyukádat, holnap biztos, hogy süt neked.
Köszönöm szépen, hogy "meglátogattál", úgy látom bele is kóstoltál valamelyik töltelékbe csak úgy suttyomban, nem baj, váljék egészségedre! Ennyi még remélem nem árt meg, főleg ha "irodalmi palacsintáról" van szó.
Szeretettel üdvözöllek: Évi. |
- június 29 2012 13:57:39
Kedves Varika12!
Jól sikerült ez a palacsintás! Annyira, és olyan hűen, hogy az volt az érzésem, hogy ott állok a hátad mögött, és vihogok a két bal-kezes "munkád" keletkezésén. Hát még ha mesterkedésre lett volna kedved, és a palacsinta forgatását a massza levegőbe dobálásával próbálgattad volna. A plafonra ragadt adagok tovább hasznosíthatóak! A belőle késsel levágott szeletke baracklekvárral megkenve csodálatos delikatesz , a délutáni kávéhoz! Csak hogy két kellemetlen kísérője is van:
- legalább 7 lépcsős létra kell az eléréshez
- védőszemüveg kell, nehogy a véletlenül leváló mennyezet darabka, vagy morzsa
a szembe kerüljön
.Jaj! Na, búcsúzok, mert otthon, ki kell még szellőztetni. Átjött az égett olajszag tőletek.
Szeretem a palacsintát. Nagyon! 101 palacsinta receptem van! De nem én sütöm!
Szeretettel Döbrögiék megbízásából Andy |
- június 29 2012 14:19:49
Kedves András!
Örülök Neked, és egye fene megbocsájtom, hogy ott vihogtál a hátam mögött - hallottam ám, nemhogy azt hidd, hogy nem - de hogyha a negyedik palacsintám sikerült volna az volt a tervem amit írtál.
Már oda is készítettem a napszemüveget, igaz, hogy az eléggé sötét volt, no meg szédülök is benne, de nem lett volna baj, de addig nem jutottam, mert a gyerekek már éhesek voltak én meg ideges a sikertelen próbálkozástól. Hú, azt nagyon sajnálom, hogy el kellett viselned a terjengő olaj és füstszagot, no nem baj majd valahogyan kiengesztellek, hogy ennyi kellemetlenséget okoztam.
Talán ha legközelebb palacsinta sütésre adom a fejem, küldök egy kis kóstolót, de azt előre bocsátom, hogy még most sem tudok sütni palacsintát. No de azért megkérdezem, hogy milyen tölteléket szeretsz, mert bejárom az egész várost, hogy beszerezzem!
Gondolom, az Igened jól tud sütni ha nagyon szereted a palacsintát. Az én IGENEM is jól tud sütni, én meg ott lapulok!
Köszönöm szépen, hogy nálam jártál, jól meg is kínáltalak palacsintával, no azt hiszem, hogy elég is volt belőle (m)!
Szeretettel: Palacsintakirálynő! |
- június 29 2012 20:33:29
Köszi Évi! Finomak
Szeretettel: Imre |
- június 30 2012 08:55:53
Egészségedre kedves Imre!
Szeretettel: Évi. |
- június 30 2012 20:16:44
Kedves Évike!
Én is jót mulattam közben, ahogy elmesélted a palacsinta készítés bonyodalmait, melynek végterméke a kukában landolt!
Sajnálom, hogy az első sikertelen próbálkozást nem ismételted meg, esetleg férjeddel együtt elkészíthettétek volna. Hiszen tudod, hogy az "ismétlés a tudás atyja" (vagy anyja?) és hogy a "gyakorlat teszi a mestert". Ha nem helyes az idézet, akkor elnézést kérek Tőled!
Azért is sajnálom, hogy próbálkozásod nem járt sikerrel, mivel a szakácskönyvet is elővetted.
Én szerencsére szeretek főzni (már 14 évesen meg kellett főznöm azokból az alapanyagokból, amit anyám odakészített), és a palacsinta sütés sem okoz gondot. Csak legyen benne elegendő tojás, mert én nem szeretem a falfehér palacsintákat.
Ma ugyan almáspite volt a második fogás, de valószínű, hogy a következő "sütemény" palacsinta lesz!
Gratulálok a történet humoros megfogalmazásához!
Szeretettel olvastalak: Zsuzsa
|
- július 01 2012 09:02:03
Kedves Zsuzsikám!
Már vártalak, hiszen mindig nagyon érdekel a véleményed.
No egyébként ennyire nem rossz a helyzet - már igy hatvan felé közeledve - de az a rohadt nagy helyzet, hogy én nem szeretek se sütni - no azt nem is tudok - se főzni. Főzni azt megtanultam elég hamar, de nem tartozik az álmaim közé. Én egyébként csodálom azokat a nőtársaimat, akik élvezettel tartózkodnak a konyhában és tényleg remeket alkotnak.
Az almáspite is nagyon finom, egyébként minden sütit szeretek, csak már óvatosabb "duhaj" vagyok a vércukorszint-emelkedése végett.
Nagyon szépen köszönöm, hogy meglátogattál, szerettelek volna megkínálni, de majd a legközelebbiből küldök neked, amelyik fogyasztható lesz. de legalább a kuka jól lakott!
Szeretettel: Évi. |
- július 02 2012 18:34:11
Kedves Olvasóim!
Már most a négyszázad határ előtt megköszönöm nagyon szépen, hogy ismételten meglátogattatok - mert úgy látom, hogy felgyorsultak az események a kedves klubtársaim is kedvet kaptak az íráshoz, melynek roppant örülök, mert legalább nem csak az én nevem "pöffeszkedik" mindig a próza rovatban!
Szeretettel üdvözlök Minden kedves Olvasómat és küldök egy virtuális hideg sör helyett üdítőt!!!!
Szeretettel: Évi. |
- július 02 2012 18:35:10
Javítok, négyszázadik, így helyes! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
