|
 Vendég: 118
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Azt szokták mondani az emberek, hogy az életben nincsenek véletlenek, ebben a történetben vannak, talán azért mert fikció?
 V
Vera és Gábor fiatalon huszonkétévesen kötötték össze az életüket. Őrületes szerelem volt közöttük, egy munkahelyen dolgoztak, a kollégák kissé irigykedve szemlélték a fiatal pár szerelmét, bár nem is csodálkozom rajta, hiszen megkeseredett öreglányok voltak, aki nem, az pedig társas magányban élt házastársával.
Sokat beszélgettek erről a témáról Vera és Gábor, nem tudták elképzelni, hogy miért is élnek az emberek - házastársak - együtt, ha már nincs ami összeköti őket. Nincs szerelem, nincs szeretet, nincs tisztelet egymás iránt, nincs megbecsülés. Akkor mi van? Anyagiak? Közös gyermek? Kényelem-szeretet? Vagy mi a csuda? Ezek közül bármelyikért is érdemes együtt maradni?
Teltek az évek, Vera és Gábor boldogok voltak, szerelmesek, de csak egy rövid ideig. Körülbelül három évig, és a fene sem tudja, hogy miért, elhidegültek egymástól. Vera volt az, aki jobban szeretett. Gábor kicsapongó életvitelére már az édesanyja felhívta Vera figyelmét, nem nézte jó szemmel, hogy lánya ebbe a fickóba habarodott bele. No de milyen egy szerelmes lány? Nem hallgat senkire, főleg az édesanyjára nem. Pedig ha rá hallgatott volna most boldog ember lenne.
De most már késő.
Unalmasan teltek hétköznapjaik, gyermekük nem született Vera meddő volt. Gábor hallani sem akart gyermekről - egyébként sem, még ha szülhetett volna Vera akkor sem - amikor pedig felvetődött az örökbefogadás kérdése, teljes mértékben elutasító választ kapott Gábortól. Vera nagyon szeretett volna gyermeket, még örökbefogadás árán is. De Gábor hajthatalan volt. Egyre többször kimaradozott, különböző hivatali értekezletekre hivatkozva, vagy csak nagyon későn ért haza, Vera mindig megvárta eleinte, újra melegített a vacsorát és beszélgetni szeretett volna a férjével, de Gábor ilyenkor fejfájásra, fáradtságra hivatkozva, meg a hülye főnökére aki kitalálta az esti konferenciákat, értekezleteket - amely nem volt igaz -mindig holt fáradtan zuhant az ágyba. Már régen nem aludtak egy szobában, az, hogy mikor voltak együtt szerelmeskedve, talán már nem is emlékszik rá Vera. Egy ilyen konferenciás estén ismét várta Vera Gábort és elhatározásra jutott, hogy elmondja Gábornak, hogy beadja a válókeresetet, mert nem bírja tovább ezt az életet. Most is várt, sejtette, hogy Gábor hazudik neki, de soha nem kérdezett rá, tűrt türelmesen birka módjára, mert igencsak szerette a férfit. Szenvedett, a szó legszorosabb értelmében szenvedett. Éjszakákat át sírt, zokogott, amíg Gábor a saját szobájában az igazak álmát aludta.
Várt, várta, hogy begördüljön Gábor autója a lakásuk alatti garázsba. Elmúlt már éjfél is amikor Gábor haza érkezett. Vera nem győzte kivárni, illetve elaludt az étkező garnitúráján, és vidám énekszóra lett figyelmes. Gábor volt, énekelt, jó hangulatban volt, nem kapcsolt villanyt, óvatosan akart beosonni az ő szobájába, nem vette észre Verát, hogy ott ül a sötétben.
Vera érezte a női parfüm illatát, ahogy Gábor vidáman, szinte mostmár suttogva halkan énekelte a dallamot : "Szeretlek én, jöjj vissza hozzám, szeretném lázasan csókolni újra a szád, úgy sír a nótám, nélküled borongós ősz van és nincs többé nyár".
Vera tudta, érezte, hogy régi szerelmével találkozott Gábor, ugyanis köztudott volt -Vera is tisztában volt vele -, hogy Gábor első nagy szerelme elhagyta Gábort egy másik fiúért, de később felbukkant Gábor életében, ekkor kezdett megromlani Verával a kapcsolatuk, és ekkor kezdett kiszeretni - vagy talán igazán bele sem szeretett? - Verából Ekkor kezdődtek az éjszakába nyúló értekezletek, de ilyen parfümtől átitatott "állapotban" Gábor még soha nem jött haza. Vera levert egy poharat véletlenül az étkező asztalról, az szilánkjaira törött a járólapon. Gábor megdermedt egy pillanatra, felkapcsolta a mennyezet világítást és bárgyú, részeg tekintettel ráordított Verára. (Soha nem beszélt még így vele)
- Te meg mi a rohadt fenét keresel itt ilyenkor? Miért nem döglesz a szobádban? Utállak, vedd tudomásul, hogy utállak amikor utánam leskelődsz, no mi van mit bámulsz rám ilyen bambán? Részeg vagyok, na és? Ha nem tetszik, menj el! Takarodj a lakásomból, mert ez az én tulajdonom, szedd a ruháidat és takarodj!- ordította vérben forgó szemmel Gábor Verának az arcába.
Vera megdöbbent, félt, most félt ettől a dühöngő embertől, ugyanakkor végtelenül el volt keseredve már előzőleg is, most pedig végképp.
Felkapta magára pulóverét, mert már kissé hűvösek voltak az éjszakák, nyár vége volt, szeptember eleje és futott végig a rakparton a Duna mellett. Elérkezett az első lépcsősorig, amelyen most már óvatosan, zokogva lépdelt lefelé egészen addig, amig a lába bele nem ért a vízbe. Gondolkodott, most itt az idő, döntött! Úszni nem tudott, eldöntötte, hogy bele ugrik a Dunába és legalább véget vet ennek a szerencsétlen életének. Gábor nem szereti már, megtalálta boldogságát a régi szerelme mellett, mi a fenének éljen ő tovább, nincs senkije -édesanyja is meghalt időközben - testvére, rokonai nincsenek, ugyanakkor nincs semmije, a lakás tényleg a Gáboré, az ő tulajdona, nem, nincs tovább értelme az életének.
Nézte a vizet. Szinte hívogatták a nagy hullámok, melyek fodrozódtak a szél hatására. Vera imbolyogni kezdett. Vajon milyen mély lehet itt a víz? Biztos elég mély ahhoz, hogy csak egy pillanatig tartson ha beleugrik és elnyeli örökre a sötétség. Nem tudta kontrollálni gondolatait csak a mélységes fájdalom gyötörte minden porcikáját, minden sejtjét. Nézte a nagy hullámokat, melyek közeledtek felé, most, most kell ugranom, - gondolta - összeszedte minden lelkierejét és már majd nem ugrott, amikor végtelen kutyaugatásra lett figyelmes. Megpillantotta, megpillantotta az értelmes gyönyörű, szinte csak megszólalni nem tudó németjuhász kutya tekintetét, aki ott ugatott mellette és mancsával taposta a cipőjét. Nem mozdult Vera mellől, szinte könyörgött a tekintete a kutyának, hogy "ne tedd, ne dobd el fiatal életedet magadtól, nem szabad, előtted az élet, majd minden jóra fordul, meglásd, gyere velem, bemutatlak a gazdimnak. Aranyos ember, meglátod, ha megismered, meg is fogod szeretni, én is szeretem."- ezt olvasta ki a kutya tekintetéből, vagy talán hallotta is a hangokat? Nem tudta eldönteni, hogy vízió vagy valóság, egészen addig, amíg a háta mögött meg nem látta Őt. Őt a kutya gazdiját, és felé nyújtotta a kezét. Vajon az ő hangját hallotta, hogy "ne tedd", nem tudta eldönteni. Kezdett lassacskán magához térni, a férfi átkarolta a vállát és lassan, óvatosan elindultak felfelé a lépcsőn.
Verának ömlöttek a könnyei, zokogása olyan hangos volt, hogy a csendes éjszakai rakparton szinte visszahangzott az el-elcsukló hangja.
Leültek egy padra, Vera fázott, a férfi betakarta a zakójával, megtörölgette a szemét, és halkan megkérdezte.
- Van hová menned ma éjszakára? Felajánlom a kis garzonom egyetlen szobáját, én majd elalszom a fürdőkádban. Vera nem sokat teketóriázott, hiszen bele gondolt, hogy hová is mehetne, Gáborhoz vissza semmiféleképpen sem, teljesen mindegy már neki, hogy mi lesz vele, akár még meg is "köszöni" a férfinak, ha azt kívánja. Elindultak a garzon felé. A kutya is ott élt a lakásban Zoltánnal - mert így hívták a férfit - Zoltán megágyazott az egy kis miniatűr szobában Verának, akit azon nyomban el is nyomott az álom. Ledy - így hivták a kutyát - ott maradt Vera ágyánál a szőnyegen. Zoltán beköltözött a fürdőszobába és gondolkodott. Nem tudott aludni. Gondolkodott, hogy milyen isteni szerencse, hogy időben éppen akkor arra sétált Ledyvel, ott a Duna-korzón, a rakparton, pedig nem arra akart indulni. De valami azt súgta neki, hogy arra kell indulnia. Nagy nehezen elálmosodott, kényelmetlen volt a fürdőkád rohadt módon, de nagy nehezen elaludt...
Folyt. köv... |
|
|
- augusztus 05 2012 11:48:40
Kedves Évike!
Nagyon szép történet és a folytatás is annak ígérkezik! Örömmel olvastam!
És hogy vajon sokan miért ragaszkodnak a további együttéléshez akkor is, ha már a kölcsönös szeretet és tisztelet megromlott? Talán éppen az anyagiak miatt, mert sokan osztanak-szoroznak magukban és azt mondják, nem hagyják ott azt, amit a párjukkal közösen összehoztak, mert ők is valamilyen formában részesülni akarnak belőle előbb vagy utóbb. Sokan (akiknek gyermekük is született) arra gondolnak, hogy a gyermekeiknek legyen majd valami örökség. Természetesen mindebből nem az következik, hogy ez úgy is lesz. Sajnos, én sem örököltem semmit. Örülhetek, hogy 15 éves koromtól, amióta dolgozom, tudtam segíteni magamon és anyámon is, mert apám sokszor elitta a keresetét. És annak is örülhetek, hogy volt némi összegyűjtött pénzecském (nem sok), de azzal is segíthettem magunkon.
Ha abból indulok ki, hogy anyám is 20 éves koromig, amíg férjhez nem mentem, nem vált el a részeges apámtól és mi gyermekek úgy éltük le a fiatal éveinket, hogy végignéztük a veszekedéseket, és apám helyett is sokat kellett dolgoznunk, anyám is azt nézte, hogy a 20 évnyi munkája, ami benne volt a házastársi kapcsolatban, ne vesszen kárba. De ugye, mégis kárba veszett, mert férjemmel máshol építkeztünk, és otthagytuk a részeges apánkat, aki nem jött velünk, mert nem akart "megváltozni", s a házat, amit otthagytunk, apám eladta, s anyám is úgy egyezett bele az eladásba, hogy a húgomnak adjon belőle 10.000.- Ft-ot. Abban az időben néhány tízezerért adták el a régi házakat. Én így nem örököltem semmit, amit anyám segített, nekem az volt az örökségem. Meg apámtól egy régi fénykép, amit találtam a régi szülőházban. Erről írtam az "Apám hagyatéka" címmel.
Várom a történeted folytatását!
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- augusztus 05 2012 13:21:51
Kedves Zsuzsikám!
El fogom olvasni az "Apám hagyatéka" c. írásodat és visszatérek! Addig nem válaszolok Neked, ha nem haragszol.
Szeretettel: Évi. |
- augusztus 05 2012 15:42:30
Kedves Zsuzsikám, miután - igéretemhez híven -elolvastam novelládat, meg kell, hogy mondjam nagyon megdöbbentett apukád ilyen mértékű alkoholizmusa. Természetesenen megértem anyukádat is, hogy nem akarta hamarabb elhagyni, hiszen ő is részese volt a sok munkának, amivel a családot eltartották. De végül is csak arra kényszerült anyukád, hogy elhagyja férjét, mert már nem bírta tovább. És itt következik az én mondanivalóm a prózámban, hogy Vera is úgy döntött, hogy inkább meghal (na), minthogy a megaláztatást elviselje, eltűrje férjétől. Nehéz dolgok ezek bármelyi században is zajlanak az események, alkoholisták minden korban vannak, nehéz helyzetek is. Elhiszem kedves Zsuzsa, hogy Ti a hugoddal mennyit szenvedtetek a családban, - vagyis, ha ezt így családnak lehet nevezni?- és fájó emlékek maradtak a lelkedben. No persze egy idő után megbocsájt az ember, mint ahogy Te is írod novelládban, de azért a tüske az mindig ott marad. Nehéz doilgok, élethelyzetek ezek mindenféleképpen, sok mindent mérlegelni kell egy döntés meghozatalánál és nem biztos, hogy helyesen döntünk.
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál, és figyelmembe ajánlottad írásodat, nagyon tanulságos volt, már csak azért is, mert én nem igazán találkoztam ilyen élethelyzetekkel, még csak személyekkel sem, akiknek így kellett fiatal éveiket élni egy alkoholista apa mellett.
Nagyon köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel: Évi. |
- augusztus 05 2012 17:52:07
Évikém!
Most, hogy elolvastam ezt a történetet. eszembe jutott egyik rokonom. Mintha egy az egyben az ő esetüket írtad volna le. Azzal a különbséggel, hogy nem találkozott a megmentőjével. Mivel úszni tudott amikor kissé lehűtötte a Tisza vize, elment az első kocsmába és jól berúgott.
Nem tudhatjuk, mivel nem látunk a falak mögé ott mi történik a párok között. Én csak magamból indulok ki. Nem tűrném el a megaláztatást. Vagyis már a párom hűtlensége láttán elmentem volna.
Főhősnőnek most talán lesz esélye.Kicsit könnyelmű volt, hogy egy ismeretlen férfi lakására felment, de biztosan úgy gondolta, ha már véget akart vetni az életének, hogy minden mindegy!
Máris megyek a folytatást olvasni.
Jó a storyd!
Gratulálok Kedves Barátnőm: Marika
Zsuzsika története is nagyon meghatott. Számomra ez a durva világ nagyon távoli. Én mindig szeretetben éltem. |
- augusztus 05 2012 18:45:02
Marikám!
Pedig nem is ismerem e rokonodat, akiről írsz.
Tudod, olvastam valahol, hogy aki igazán öngyilkos akar lenni, az nem hívja fel magára a figyelmet, mert annyira elszánt, hogy véghez is viszi. A rokonod szerintem nem akart öngyilkos lenni, hiszen ha tudott úszni, akkor nem a Tiszát kellett volna választania, hanem van még azon kívül ezer módszer. No de legalább szintre vágta magát a kocsmában ahol "mérték a vödör, és tartózkodás az asztal alatt"- már akinek!
Én nem merek most már ilyen sarkosan fogalmazni, hogy mit tettem volna az ő - már mint a főhősnő helyébe - hiszen nem voltam a helyébe és mint kívülálló az eszem nekem is azt diktálja mint neked, hogy én is ott hagytam volna, de... Mindig ott van az a de, ha megtapasztaltam volna biztos, hogy más lenne a véleményem. Vagy nem!
Nem tudhatom!
Hát, igen könnyelmű volt egy kicsit Vera - az idegennel kapcsolatosan - de én át tudom élni, vagyis bele tudom képzelni magam a Főhősnőm lelkivilágába - még szép, hiszen én írtam, én barom - hiszen annyira el volt keseredve, hogy a Dunába ugrott volna ha nem szól közbe a VÉLETLEN először a csodálatos, hűséges, alázatos barna szempárnak (Ladynek) köszönhetően.
Köszönöm szépen, hogy temérdek munkáid mellett meglátogattál őszinte kedves véleményeddel, melyet már nagyon vártam.
Szeretettel: Évi. |
- augusztus 05 2012 19:43:17
Kedves Évike!
Visszatérve, még csak annyit szeretnék hozzáfűzni azzal kapcsolatban, amit Marikához írtál: valószínúleg úgy van, hogy aki igazán öngyilkos akar lenni, az előtte nem szól a barátjának, barátnőjének, vagy bármelyik ismerősének, hogy mit tervez.
Csak abból indulok ki, hogy - és még jól emékszem rá -, apám, amikor berugott, - akkor mindig eszébe jutott, hogy előtte, józansága ideje alatt jól lehordta anyám, meg néha anyám anyja (a nagyanyám) is, és részegségében néha odáig ment, hogy vitte a láncot és azzal fenyegetőzött, hogy felakasztja magát. Ilyenkor persze meg lett akadályozva, de nem tudom megérte-e, - Isten bocsásson meg nekem ezért - hogy így történt és még sokáig szenvedtünk mellette.
Szeretettel: Zsuzsa
|
- augusztus 05 2012 20:41:01
Kedves Zsuzsikám, nagyon örülök Neked, annak különösen, hogy visszatértél. Azt hiszem, hogy egy pszichológus, vagy pszichiáter már nem emlékszem, valamelyik mondta egy előadásában az öngyilkosokkal kapcsolatosan amit írtam, nyilván ők jobban tudják, hiszen tanulták és tapasztalták.
No meg egyébként is - viszatérve apukádra - alkoholos állapotában az ember kitalál olyan dolgokat és tesz is olyan dolgokat, amit józanul igencsak megbánna, ha másnap már nem lenne újra részeg. Mert ugye az alkoholista az szenvedélybeteg, akkor érzi jól magát már csak, ha mindig van a szervezetében alkohol. Ha nincs, akkor szenved. Nyilván alkoholmámorban pedig másként gondolkodik az ember.
Szerintem - nem biztos, hogy igazam van - nem akasztotta volna fel magát, ezt azért mondta, hogy sajnálják őt és lebeszéljék a tettéről, bizonyos figyelemfelkeltés volt a javából. Talán az dolgozott az agyában, hogy anyukád megszidta, meg a nagymama és szégyellte magát. Egy alkoholtól elborult agyat ugyanúgy nem lehet nyomon követni és megérteni egy laikusnak, mint egy elmebeteget. Roppant nehéz kérdések ezek Zsuzsikám. Ha hagytátok volna, hogy tegye meg, akkor azért lenne lelkiismeret-furdalásotok és bűntudatotok( vagyis anyukádéknak)
az sem lett volna leányálom.
De én annak örülök, hogy ennyi viszontagság után és kegyetlen gyermekkor után - melyet alkoholista apád miatt kellett elszenvedned - rendes, becsületes, lelkiismeretes ember lett belőled és van gyönyörű családod, férjed, aki nagyon szeret.
Szeretettel: Évi. |
- augusztus 08 2012 12:33:19
Kedves Vendégeim!
Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a kis szösszenetemet is ilyen sokan megtekintettétek.
Szeretettel gondolok Rátok!!!!
Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
