|
 Vendég: 76
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Egy különös történet arról, hogy egy anya még a halála után is képes segíteni imádott gyermekének...
 V
H.Gábor Erzsébet
Az aranymedál
Anikó alig tudott nyelni, annyira kiszáradt a torka. Remegő kézzel emelte a poharat a szájához. A víz fele a hálóingjére csorgott.
- Mikor jön már apa? - nézett aggódóan a férjére.
- Mindjárt, mindjárt itt lesz szívem! Telefonált, hogy már elindult az állomásról a taxi.
- Jó- mondta rekedtes hangon Anikó- addig pihenek egy kicsit.
Konrád gondosan betakarta a feleségét, és homlokára lehelt egy puszit, miközben Béluskára pillantott, aki édesdeden aludt anyja mellett a kis rácsos gyerekágyban. Lábujjhegyen osont ki, óvatosan csukta be maga mögött a hálószoba nehéz tölgyfaajtaját.
Leült a nagy bőrkanapéra. Tekintete valahová felfelé révedt.
- Remélem nem lesz semmi baj! Segíts meg bennünket Istenem!- mondogatta magában.
Béla bácsi aggódó tekintettel nézett körül a tágas előszobában, miközben átölelte vejét.
- Hol van, hogy van? - kérdezte idegesen.
- Alszik! - mondta Konrád. - Gyere Béla bátyám, foglalj helyet, beszélgessünk egy kicsit, míg felébred.
- De jobban van? - kérdezte aggódva- magas még mindig a láza, félrebeszél?
- Nem! - érintette meg a vállát nyugtatgatva Konrád - már jobban van, csak téged akart mindenképpen látni. Nagyon hiányoztál már neki…meg szeretne büszkélkedni a fiunkkal is.
- Hallod nagyapa, hiszen két hete már hogy nagyapa vagy, nem igaz?
- Bocsáss meg Konrádom ne haragudj, hogy ilyen tapintatlan vagyok - ölelte át áradó szeretettel a vejét.
- Gratulálok, szívemből gratulálok a fiatokhoz! És nagyon jólesett, hogy Béluska, a nagyapja nevét kapta, igazán nagy megtiszteltetés!
- No azért a lehetőséget megadtuk neki a választásra, ugyanis Király Béla Konrád az ifiúr teljes neve!
- Meg kell hagyni, azért elég szűkre szabtátok a lehetőségeit, a nagyapja, vagy az apja neve - mosolygott huncutul Béla bácsi.
- Igen! A tiedhez Anikó ragaszkodott, az enyémhez pedig én.
- Még mindig szép ez a ház - nézett körbe fátyolos tekintettel Béla bácsi. - Tudod, nagyon sok boldog évet töltöttünk itt el Annával, meg Anikóval…amíg meg nem történt a baj.
- No, körülnézek egy kicsit a kertben is- mondta, és sietős léptekkel torkát köszörülve indult kifelé.
- El sem hiszem, hogy itt vagy! - ölelte át kitörő örömmel Anikó az édesapját. - Annyira vártalak, nagyon hiányoztál!
- Na, mit szólsz a „Királyfihoz”? Ugye gyönyörű? Szerintem az orra éppen olyan, mint a tied! Olyan nemes, sasorr! Ugye? Szólalj már meg apa, mondj valamit!
- Tényleg olyan gyönyörű- mondta elérzékenyülve. - Gyönyörű, mint az anyukája - nézett meghatottan Anikóra. - De az orra, az orra, valóban a nagyapjáé, mese nincs! Bérczes orr, Bérczes Béla orr!
- Jaj apa, de örülök neked! Ugye maradsz néhány napig, ugye úgy jöttél?
- Igen kislányom, maradok.
- De jó, annyira sok mesélnivalóm van, meg… van egy nagyon komoly dolog is apa, amit csak veled tudok megbeszélni, csak veled.
- Rendben kicsim! Mindenre lesz idő. Most pihenj, én is ledőlök egy kicsit, elfáradtam a hosszú utazásban.
- Mesélj Konrádom, mi újság?
- Tudod Béla bátyám, először azt hittük, hogy gyermekágyi láz, aztán meg azt mondták az orvosai, hogy szülés utáni pánik, depresszió. Megijedt az anyaságtól, hiszen harminchat évesen szülni, nem semmi, de a jelek valami másra utaltak.
Lázálmai voltak, visszatérőek. El sem tudta értelmesen mesélni azokat, mert amire felébredt, vagy elfelejtette, vagy csak foszlányokra emlékezett. Azt mondta, hogy felzaklatta az álom, gyerekkori emlékeket idézett fel benne, és félelmet. Aztán kissé nyugodtabbak lettek az éjszakái, sőt, mintha valami jó dolog történt volna vele, de úgy tűnik, nem tud vele megbirkózni mégsem. Azt mondta, mindenképpen te kellesz ahhoz, hogy rendbe tegye saját magában a dolgokat. Ezért volt olyan sürgős ez a találkozó.
Álmában többször is kiabálta az édesanyja nevét, de reggelre már nem emlékezett semmire. Tudom, hogy ő, tizenegy éves volt, amikor Anna néni meghalt. Azt is tudom, hogy az édesanyja harminchat évesen távozott az élők sorából.
Aztán kombinálni kezdett a számokkal, hogy most ő is éppen harminchat éves, meg, hogy Béluska éppen Anna néni halálának a napján született, és hogy ez nem lehet véletlen. Meg azt is belekeverte már a történésekbe, hogy éppen huszonöt éve távozott a mama. Azt mondta, hogyha nem jössz hamarosan, beleőrül.
- Hát, körülbelül ennyi.
- Azt is mondta, hogy nálad a kulcsa a dolgoknak, fogalmam nincs mire gondolhatott.
Tudod, hogy mennyire szeret téged, kérlek, segíts, segíts, hogy mielőbb rendbe jöhessen! Még szerencse, hogy nem ment el a teje, de Béluska elég nyugtalan, szerintem biztosan érzi, hogy az anyjával nincs valami rendben.
- Jól van fiam- veregette meg Konrád vállát Béla bácsi - megteszem amit lehet, persze, hogy megteszem.
- Biztos, hogy tudni akarod? - nézett aggódva Anikó az apjára.
- Persze, hogy tudni akarom, de mintha azért hívtál volna, hogy elmondd, nem?
Jöttem volna mindenképpen megnézni az unokámat, de te kérted, hogy minél előbb, ezért vagyok most itt. Mesélj kislányom, mondj el mindent, ami a szívedet nyomja, apád hallgatja, bármi is az, és bármeddig is tart.
- Tudod apa- kezdte remegő hangon Anikó - én sohasem engedtem el anyát igazán. Egyszerűen nem tudtam. Tizenegy évesen el sem tudtam képzelni, hogy ma van, és holnaptól már nincs az, az ember, akit az életemnél is jobban szerettem, és aki az életénél is jobban szeretett.
Minden este hozzá beszéltem, mindent elmeséltem neki, és nagyobb koromban még tanácsot is kértem tőle, amikor nem tudtam eldönteni, mi a helyes, és ő, valamilyen fura hetedik érzékemen keresztül mintha válaszolt volna mindenre.
Összekulcsolva a kezeimet esténként azt kértem tőle, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer jöjjön vissza hozzám, csak egy percre, amíg átölelem, és örökre magamba szívom az illatát, azt az illatot, amit sohasem felejtettem el. Itt él bennem, kitörölhetetlenül az illata, amit soha senkin nem éreztem még, csak rajta.
Anya halálának a huszonötödik évfordulója napján született Béluska, de ezt te is tudod. Hajnalban öt órakor szültem, komplikációk léptek fel, majdnem rámentem. Iszonyatosan magas volt a lázam, amit semmi nem vitt le.
Késő éjszaka, úgy rázott a hideg, hogy a fogaim is vacogtak. Élet halál között voltam. Aztán, mint valami könnyű fuvallat, valaki, vagy valami besurrant a szobámba és a kezét, aminek az érintése olyan könnyű volt, mint egy selyemlepel, rátette a homlokomra. Sokáig ült mellettem az ágyon, de a kezét nem vette le a homlokomról.
Arra is emlékszem halványan, hogy valamit dúdolt, és az olyan gyönyörű volt, hogy egyfolytában folytak a könnyeim.
Egy idő után elhallgatott, megsimogatta a hajamat és eltűnt, ellibbent valahová valamerre…nem tudom biztosan. Láttam, hogy lebben a függöny is és a könnyű szél valami semmihez sem hasonlítható finom illatot sodort felém, ami senki más illata nem lehetett és nem is lehet soha, csak az övé. Igen! Anya illata volt!
Minden este felszökött a lázam az egekig. Az orvosok is csodálkoztak rajta, hogy reggelre szinte mindig teljesen elmúlt.
Napokig ismétlődött ugyanez, mindaddig, amíg a láz teljesen eltűnt. Az illatot, még reggel is éreztem a szobában. Amikor félénken rászántam magam és megkérdeztem két nővért is, hogy érzik-e az illatot, azt felelték, hogy itt a fertőtlenítő szagán kívül semmit nem érezhetek, mert nincs.
Ekkor kezdtem el kétségbe esni, mert nem tudtam, hogy mindezt csak álmodtam, képzeltem, megőrültem, vagy mi is történhetett valójában, de abban biztos voltam, hogy az illat az ott volt.
Könyörögtem anyához, hogy segítsen rajtam, bizonyítsa be, hogy nem vagyok őrült, mindegy mit, csak adjon egy jelet, és adott.
Igen apa, anya adott egy jelet, és most már biztos vagyok abban, hogy nem vagyok megháborodva, de ehhez, te kellesz, ehhez az kell, hogy ezt te is igazold. Te vagy az egyetlen ember a Földön, aki ezt megteheti!
Anikó görcsösen zokogni kezdett. Úgy rázta a zokogás, hogy az apja már megijedt.
- Jól van szívem, jól van, nyugodj meg - ölelte magához. - Itt vagyok és ez a lényeg. Mindent megteszek érted hidd el, amit csak kérsz.
- Gyere, ülj ide az ágyam szélére- mutatott maga mellé Anikó.
Béla bácsi engedelmesen odaült.
Anikó rápillantott az ajtóra, hogy csukva van- e. Mikor megbizonyosodott arról, hogy nem jöhet be senki, összeszorított markát apja felé tartotta.
- Itt van, itt a bizonyíték!
Béla bácsi szíve majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen kezdett el kalapálni.
Anikó kinyitotta a markát.
- Emlékszel? - kérdezte, és az apja elé tartotta a nyitott tenyerét. A tenyerén egy aprócska szív alakú aranymedál volt.
- Emlékszel? - kérdezte sürgetően az apját.
Béla bácsi remegő kézzel nyúlt a kis medálért. Egy rutinos mozdulattal felkattintotta az aprócska tetőt, és szív belsejében ott volt az elsárgult ismerős miniatűr kép. Anna, Anikó, és ő.
- Úristen!- szorította hirtelen össze a markában a medált. - Honnét került ez elő, honnét?- kérdezte zokogva.
- Hát nem, kiszakadt láncostól a nyakadból, amikor az Adrián nyaraltunk? Ott veszíteted el, pedig úgy örültél neki, amikor megkaptad a tizenegyedik születésnapodra. Hogyne emlékeznék, lehet ezt elfelejteni?
- Apa, drága apa, mondd, hogy nem vagyok őrült, mondd, hogy te elhiszed, hogy anya hozta vissza, ugye te elhiszed? Honnét kerülhetett volna, másképpen ide mondd, honnét?
Az apja magához szorította Anikót és hosszan megcsókolta lázrózsás arcát.
- Dehogyis vagy őrült, dehogyis - mondta elcsukló hangon.
- Köszönöm apa, nem is tudod mit jelent ez most nekem- mondta a sírástól rázkódva Anikó.
- De tudom szívem, tudom, hiszen és is annyira, de annyira szerettem őt…
Sokáig ültek így csendben ölelkezve, és észre sem vették, hogy valami finom, semmihez sem hasonlítható illat, lágyan átsuhan a szobán, körülölelve őket földöntúli, örök szeretetével.
|
|
|
- szeptember 01 2012 18:11:42
Kedves Zsikém!
Ez a történet valami gyönyörű.
Csoda történt? Én biztos vagyok benne, hogy akik között szoros lelki kapcsolat van, a síron túl is kötődnek egymáshoz.
Nem őrült aki hisz ebben a más dimenziókból is átható szeretetben.
Egy család történetét is bemutattad, akik nagyon szeretik egymást .
Szeretettel gratulálok gördülékeny, nagyon olvasmányos és érdekes történetedhez.
Szeretettel ölellek: Maria |
- szeptember 02 2012 20:02:26
Kedves Maria!
Nagyon örülök, hogy elolvastad ezt a novellámat is. Én is nagyon szeretem magát a témát is. Több hasonló írásom is van, mindig is foglalkoztatott az "ismeretlen" fogalma. Ezt is nagy örömmel írtam.
Köszönöm szépen a kedves szavakat, nagy szeretettel fogadtalak itt nálam:Zsike |
- szeptember 09 2012 16:33:40
Kedves Erzsike!
Megható - meseszép történet. Szeretettel olvastalak most is, mint mindig. Gratulálok - Szomorúfűz |
- szeptember 11 2012 14:59:53
Kedves Zsike!
Ezt a gyönyörű történetet átszövei a misztikum, hiszen annyira valószerűtlen, hogy az anya szelleme elment megkeresni az Adrián eltűnt nyakláncon lógó aranymedált. Már arra gondoltam, lehet hogy nem is veszett el valójában az Aderián, csak ott jártak, és lehet, hogy a ruháik közé, a bőröndjükbe keveredett és talán hazahozták, és valahogy később megkerült! Ám mindennek ellenére, mégis annyira jó hinni abban, hogy a fiatalasszony édesanyja segített abban, hogy betegségéből felépüljön.
Szeretettel olvastalak: Zsuzsa
|
- szeptember 18 2012 17:01:49
Kedves Maria, kedves Zsuzsi!
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok a novellámat, örülök, hogy eljöttetek Ti is.
Szeretettel fogadlak mindig Benneteket:Zsike |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
