|
 Vendég: 78
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Történetem fikció, de egy nagyon régen látott szovjet film ihlette, melyet elraktároztam tudatomban és most egyre gyakrabban felszínre tör,mert úgy gondolom, hogy van és talán még több aktualitása lesz a mondanivalónak.
 V
Tamara egyedülálló anya 5 és féléves gyermekével a hivatal szociális osztálya által kijelölt, kiutalt önkormányzati lakásban élnek ketten. A kislány édesapja a gyermek 3 éves korában hagyta el őket link, csavargó, italozó, kábítószerező életviteléből kifolyólag. Annyira a kábítószer rabja lett, hogy retúr jegye volt meghatározott időközönként az elvonókúrára, de mindig visszaesett, de egyébként is agyilag, szellemileg teljesen leépült szenvedélybeteggé vált. Miután egyedül maradt anya és lánya, Tamarának kellett munka után néznie, mert a Gyámhivatal fenyegetőzött, hogy ha nem keres munkát, nem tudja megfelelően eltartani gyermekét, nem tudja gondozni, intézkednek az állami gondozásba vétel ügyében. Tamara megrémült, nem azt már nem, hogyan is vihetnék el tőle a gyermekét. Kétségbeesetten rohangált egyik ismerősétől a másikig, de a környezetében mindenki szegény volt, mindenki éjt nappallá téve dolgozott, hogy megkeresse családja számára a napi betevőt. Mivel szülei már nem éltek, ugyan a szenvedélybeteg apuka szülei Svájcban éltek, de fiúkról nem vettek tudomást, még fiatal korában kitagadták, mert rengeteg probléma volt vele már szinte születésétől fogva, megjárta a javító-nevelő intézeteket, utána a fiatalkorúak börtönében is "vendégeskedett", majd következett egy kis szünet, amikor már nem füvezett, csak piált, de amikor Tamarával megismerkedett, akkor éppen absztinens volt. Nem ivott, nem füvezett, csak szerelmeskedett. Hogy szerelem volt-e ez a részéről a fene tudja, vagy anya-komplexus kötötte Tamarához - ugyanis Tamara 1o évvel idősebb mint a férje -, végül is együttélésük 3 éves alatt soha sem derült ki. Egy ideig jól meg voltak, de aki egyszer belekóstol a szenvedélybetegségek által megélt "gyönyörbe", az soha ki nem gyógyul, legalábbis ezt mondta a doki. Igaza is volt. Amikor a kis Mása megszületett, nagy volt az öröm, olyannyira, hogy Szása felhívta Svájcban élő szüleit és elújságolta nekik a hírt, hogy nagyszülőkké váltak, megszületett első - és egyetlen - unokájuk, jöjjenek el, ha szeretnék látni. Szása szülei nem fogadták kitörő örömmel a kis unokájuk érkezését, hiszen fiúkhoz sem kötötte a szülőket semmi, akkor miért pont az unokához. Nos, nem is érdeklődtek többé egymás iránt.
No de most Szása ismételten elvonón, Tamara kétségbeesve hívta egyetlen régi gyermekkori barátnőjét, hogy segítsen rajta. Feltétlenül munkát kellett szereznie, de éjszakait, mert nappal otthon kellett lennie a gyermekkel, hiszen még csak három éves volt.Talált is Tamara egy vendéglőben - mely éjjel nappal nyitva volt - egy felszolgálói állást este 22.oo h-tól reggel o6.oo-ig. Jól keresett - aránylag az éjszakai munkát jobban megfizették mint a nappalit - a tulajdonos egy jóságos öreg nénike volt, aki nagyon sajnálta Tamarát, hogy egyedül neveli gyermekét és szegénységben élnek, de abból a pénzből azért jutott a kis csöppségnek mindig friss péksütemény, tej, néha egy kis felvágott, parizer, kolbász, no és sok-sok gyümölcs. Szépen fejlődött Másenyka, nem is volt semmi probléma a Gyámhivatallal, azt ugyan nem nézték jó szemmel, hogy éjszaka dolgozik az anyuka, hiszen nappal hogyan tud akkor vigyázni csemetéjére, de a barátnője mellette állt és segített. Igy ment ez egészen két évig, amikor már Mása 5 éves lett. Ezen az estén már nagyon várta barátnőjét Tamara, toporgott, ideges volt, nem szabad elkésnie a munkából - mert időközben az idős néni a vendéglő tulajdonosa meghalt, a fia és a menye örökölte a vendéglőt, akik kegyetlenkedő, zsugori, gonosz emberek voltak, egy percet sem késhetett Tamara, mert rögtön felvettek volna a helyére mást. Mit tegyen, gondolkodott, hogyan hagyhatja otthon egyedül a gyermekét, a barátnőről pedig semmi hír. Vigye el magával Mását, hát ha még az öreg néni lenne a tulaj, biztos, hogy megengedné, de ezek a fiatalok, ezek nem, ezek nem olyanok, oda nem viheti.
A szomszédok pedig ugyanolyan szegények, fáradtak és kiégett emberek voltak mint ő, örültek ha munka után haza értek és álomra hajthatták a fejüket. Volt ugyan egy idős asszony a szomszédok között aki lehet, hogy elvállalta volna éjszakára Mását, de az pedig nem szerette a gyerekeket. Mindegy, töprengett Tamara, megpróbálom elmagyarázni a kislánynak, hogy mit nem szabad csinálni és hátha megérti és elalszik.
- Drága csillagom, most anyuci elmegy dolgozni, te egyedül szépen itthon maradsz, most nem jön a barátnőm hozzád, de nem baj, nagy kislány vagy te már, a kis éjjeli lámpát égve hagyom, nem kell félned, aludj kincsem, hunyd le szépen a kis szemedet. Tamara énekelt neki egy kis orosz népdalt, melytől az álommanók "fogságába" került a kislány. Tamara gyorsan elindult a munkahelyére - szerencsére nem volt messze - talán még át is nézhet néha-néha ha nem lesz sok vendég éjszaka, mert ez is változó volt, ugyanis mivel a pályaudvar mellett volt a vendéglő, attól is függött a forgalom, hogy hányan érkeztek a fővárosba az éjszakai vonattal. Főleg kereskedők, akik hozták árulni a portékájukat. De ezen az éjszakán nem volt szerencséje Tamarának nagyon sokan tértek be a vendéglőbe, nem tudott haza szaladni. Ideges volt, nem tudott figyelni, ezen az éjszakán több poharat és tányért is összetört - nem baj, gondolta, most elég sokan vannak abból a plusz pénzből ki tudja fizetni a kárt, mert ezeknél ki kellett -és folyton a falon lógó nagy kakukkos órát figyelte, hogy mikor lesz 6 óra.
Közben Mása felébredt, nem sírt, nem félt, csak unatkozott. Gondolt egy nagyot, a konyha asztalra feltett egy kis sámlit, mert csak arról érte el a konyhaszekrény tetején lévő nagy papírdobozt, melyet esténként szokott nézegetni anyukájával, régi fényképek voltak benne. Kicsi lábaival addig nyújtózkodott, hogy a papírdobozt elérje, hogy kicsúszott lába alól a kis sámli ő pedig fejjel lefelé lezuhant a konyhakőre. Vérzett a kis fejecskéje, és rettenetesen fájt a karja, borzalmas, fájdalmas, keserves ordításba kezdett. Ezt meghallotta az idős szomszédasszony, aki nem szerette a gyerekeket, vállával belökte a bejárati ajtót - tehette, hiszen gyenge volt a zsanér, rögtön kiszakadt a helyéből az ajtó és fellármázta az egész házat, hívta a Gyermek védelmiseket, ugyanis ő felajánlotta, hogy felügyeli Mása gondozásának ellenőrzését. Azonnal meg is jelent 2 hölgy, akik mentőt hívtak és bevitték a gyermeket a kórházba. Enyhe agyrázkódást állapított meg az orvos és eltörött a kislány bal karja. Miután ellátták a gyermeket, akkor érkezett a kórházba Tamara, mert a szomszédoktól megtudta, hogy mi történt. A két hölgy a GYV.Hivatalból közölte Tamarával, hogy a felügyeleti jogot elveszik tőle és a gyámhatóság fog egyelőre gondoskodni a gyermekről. Ettől a perctől kezdve elkezdődött Tamara vesszőfutása, hogy visszaszerezze gyermekét. Hiába könyörgött, hiába sírt ő is gyermeke is - amikor mindennap meglátogatta a kórházban majd később az Intézetben -, egyelőre nem kapta vissza gondozásra a gyermekét. Időközben megtudta, hogy a barátnőjét súlyos közlekedési baleset érte aközben, amikor azon az ominózus estén menni akart a kislányra felügyelni. Olyan súlyosak a sérülései, hogy kómába esett, még egyelőre nem tért magához.
A Gyámhivatal azt határozta meg feltételnek, hogy legyen egy másik szülő, vagy egy rokonági gondviselő, aki jövedelemmel rendelkezik és vállalja Tamara és a gyermek eltartását, megfelelő körülményt tudnak biztosítani a gyermeknek. Tamarának nem volt ilyen hozzátartozója, sírt, zokogott éjszakákon át -mert közben a munkáját is elveszítette, "azok" kitették az utcára, mert nem volt tovább megfelelő a számunkra, sokat hibázott, sok (?!) kárt okozott, egy-egy tányér, pohár ismételten eltörött, hiszen idegesen nem tudott rendesen koncentrálni Tamara, így már munkahelye sem volt. Nyakába vette a fővárost, munkát kell keresnie, no de egy férfit is kell találnia aki rendelkezik rendes jövedelemmel és aki feleségül is veszi és gondoskodik gyermekéről is. Természetesen mindenre képes lett volna, csak gyermekét újra a kezében tarthassa. Megismerkedett férfiakkal, de azok mind csak lefeküdni akartak vele, sőt amikor meghallották, hogy gyerek is van és arról még gondoskodni is kellene, mindegyik odább állt. Nem tudta mit tegyen, kétségbe volt esve rettenetesen, teltek a hetek, a hónapok, Mása nem sokára iskolaköteles lesz, nem ezt nem éli túl ha még akkorra sem fogja visszakapni gyermekét, melyre egyre kevesebb esélyt látott. Egy ilyen elkeseredett délutánon - amikor úgy érezte, hogy szétpattan a feje az idegességtől, csengetett a postás. Egy táviratot hozott, Svájcból érkezett. Gyorsan feltépte a borítékot és remegő kézzel bontotta fel. Olvasta a szöveget : Az esti géppel érkezünk, stop, várjál bennünket a reptéren, stop, szükséged van ránk stop. Tatjána és Oleg. Tamarának könnyek gyűltek a szemébe, de ezek örömkönnyek voltak és egy hatalmas puszit nyomott a táviratot kézbesítő fiú orcájára, aki olyan zavarba jött, hogy még a borravalót is elfejeltette eltenni.
Nem sok ideje volt szépen rendbe szedni magát és kisietett a reptérre. Megérkezett "anyósa és apósa", akiket most látott életében először és egymást üdvözölve oroszosan három puszit nyomtak egymás orcájára.
Tamara félt is, meg örült is, hogy mi lesz ha megkérdezik, hogy hol van az unokájuk, mit mond, mit mondana ugyan, hát az igazat, de nem kellett mondania semmit, mert Tatjana Tamara elé tette a füzetlapot, melyen megismerte férje kézírását.
Igy szólt a levél:
Drága szüleim!
Egyetlenegy kérésem - de az hatalmas - van hozzátok. Segítsetek Tamarának és a kislányunknak Másának, én szanatóriumban vagyok, nem sokára meghalok, a májam felmondta a szolgálatot, a szenvedélyem visz a sírba. Tamara bajban, a gyámhatóság elvette tőle a kislányt, mert... és itt részletezi szüleinek, hogy mi történt. Kérlek, segítsetek, ez az utolsó és egyben az első kérésem hozzátok. Bocsássatok meg nekem, hogy nem voltam jó fiatok, mindent megbántam de most már késő.
Szeretettel ölellek benneteket, addig nem halok meg, amíg nem jeleztek vissza, hogy biztonságban van a kis családom."
Tamara könnyek között olvasta férje levelét és rettenetes fájdalommal a szívében és a lelkében hangos zokogásba kezdett anyósa vállán.
- Sírj csak kedvesem, sírj csak, megkönnyebbülsz, holnap elmegyünk a hivatalba én és apósod vállaljuk a gyámságot, nekünk van jövedelmünk, haza hozhatod az unokánkat. Keresünk neked munkát, mi fogunk vigyázni a gyermekre amíg te dolgozni fogsz.
Minden simán elrendeződött, azt az örömet és boldogságot nem tudom leírni, mert arra nincsenek szavak, nincsenek betűk, amit akkor érzett Tamara, amikor újra ölébe foghatta gyermekét.
Mindenki örült, beültek egy taxiba és Tamara a szanatórium címét mondta be. A hátsó üléseken foglalt helyet Tatjana és Oleg és Mása, már összebarátkozott nagyszüleivel, ahogy hátrapillantott Tamara a nagyszülőkre, látta legördülni a nagy könnycseppeket a nő és férfi arcáról.
Megérkeztek a szanatóriumba, szerencsére még nem késtek el, Szása hófehér csont sovány arcán egy halvány mosoly jelent meg amikor a kis családját és szüleit meglátta és nagyon halkan ennyit rebegett édesanyja felé:
- Köszönöm anyukám és apukám, most már boldogan halok meg.
Tamara és Tatjana könnyei záporoztak, egymást átölelve zokogtak, Oleg pedig arrébb sétált a gyerekkel, hiszen ő még nem értette, hogy miért sír anyuka és a nagymama. |
|
|
- szeptember 10 2012 20:08:55
Kedves Évi!
Történeted érdeklődve olvastam. Egy anya küzdelme, drámája a sorok között. Bevallom, folytak a könnyeim. Átéreztem az édesanya fájdalmát. Bizony a "való világban" is egyre több hasonló és sokkal rosszabb történettel is találkozhatunk. A gyermek a szenvedő alany, ő aki semmiről nem tehet. Egy életre nyomot hagy a kicsi lelkében az átélt napok látványa, félelme, sokszor a nélkülözés. Hosszan lehetne írni e témáról. Történeted jól végződött. Az édesapa, halála előtt rájött, hogy a szenvedélye ami a családjánál is fontosabb volt számára mit is okozott. Rádöbbent a halál árnyékában mit is tett. Egymásra talált nagyszülő, meny és unoka.
Nagyon tetszett az írásod.
Szeretettel olvastam: Marcsi |
- szeptember 11 2012 05:42:01
Kedves Marcsikám!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad prózámat és köszönöm kedves véleményedet. Nagyon régen láttam ezt a filmet, melynek a mondanivalóját raktároztam el az elmémben, lehet, hogy nem pontosan így történt, de mivel a képzeletem szárnyal, kommentedből arra következtetek, hogy jól át tudtam adni. Tulajdonképpen én is végig bőgtem amíg írtam és átéreztem szinte minden szereplőm bánatát, nyomorúságát, kilátástalanságát. Végül is arra nem tértem ki - most, hogy így átolvastam a történetet, hogy a férj a gyermekeket nem szerető idős szomszédasszonytól tudta meg, hogy mi történt Tamarával és a kislányával. No de gondolom, hogy ezt a tényt bárki oda képzelheti, nem lényeges a mondanivaló szempontjából.
Én hiszem, hogy a gyermek még lelkileg át tud lépni, fel tud épülni, hiszen - még csak 6 éves - szerető emberek veszik körül ezután kicsi életét, akik el fogják tudni feledtetni vele a keserű éveket, no és Tamarával is. Lehet, hogy ezt a történetet tovább fogom folytatni, mert a végkifejletnek varikásnak kell lennie, csak akkor nyugszik meg Tündi az ihletem. Amennyiben érdekel a folytatás, szeretettel várlak és végtelenül örülök Neked (is) mint a többi kedves barátomnak, akik mindig meglátogatnak a külső vendég-olvasóimmal egyetemben.
Szeretettel gondolok Rád: Évi. |
- szeptember 11 2012 06:41:05
Évikém, most idő-hiányában csak annyit írok, hogy remek a novellád. Azt hiszem én is láttam azt a szovjet filmet.
Nagy szeretettel olvastam és gratulálok: Marika  |
- szeptember 11 2012 09:29:30
Drága Marikám, megértelek, nagyon szépen köszönöm, hogy rengeteg elfoglaltságod ellenére is mindig időt szakítasz szösszeneteim olvasására és a kommentre. Ha csak egy mosoly jelet teszel, én annak is végtelenül örülök!
Szeretettel ölellek: Évi. |
- szeptember 13 2012 14:18:52
Kedves Évike!
Ez a szép történet ismét csak könnyeket csal az ember lánya szemébe! Nagyon szomorú, hogy egy fiatal, kisgyermekes anyukának ilyen "vesszőfutáson" kell keresztül mennie, de mindannyian tudjuk, hogy lehetett volna másként, normális családi életet élniük, ha a férj nem lett volna a drogozás rabja, és ez nem magánérdek , hanem egyben társadalmi érdek is, hogy a családok ne jussanak hasonló helyzetbe!
Én a magam részéről nagyon örülök, hogy a történetnek megint csak jó vége lett, az anyuka és a gyermeke meg is érdemelték, hogy így legyen. Mindenki elnyerte a méltó jutalmát, (vagy büntetését) , bár szeretteink bármilyen okból való elvesztése, a mi veszteségün is, vagy büntetésünk is egyben.
Szeretettel olvastalak: Zsuzsa
|
- szeptember 14 2012 08:24:39
Drága Zsuzsikám!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál, véleményeztél. Ezt a filmet nagyon régen láttam, a mondanivalót elraktároztam a tudatomban, ha valami nagyon "megfog", még évek múlva is rá tudok hangolódni, hogy megírjam, például ezt amíg írtam, végig bőgtem. Ilyenkor a férjem csak rám néz és mondja, hogy "no megint érdekeset írsz úgy látom és megható lesz a történeted", de az a jó, hogy kibőgöm magam és megnyugszom. Nem tudom, hogy Te így írsz-e, de valószínű, hogy mindenki így ír, hogy teljes mértékben átszellemül, azonosul a szereplőivel, mert csak úgy lehet megírni - gondolom én -, hogy az hiteles legyen.
Be akartam fejezni egyébként, de aztán Tündivel megbeszéltük, hogy legyen még egy része, mert nem "illik" hozzánk ez a befejezés. (Figyeled ezt a napképűséget, mindjárt lerántok magunknak egy pofont, ha nem veszünk vissza az orcánkból )
Szeretettel: Évi. |
- szeptember 21 2012 10:53:29
Kedves Vendégeim!
Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ilyen sokan olvastok, a négyszázas határt túllépve - melyet magamnak szabtam -, sőt megtoldva még háromszázzal, nagyon nagyon örülök és köszönöm Nektek.
Szeretettel gondolok Rátok!
Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
