|
 Vendég: 94
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
"...Van aki könnyen eléri azt akit szeret, van aki sír szenved, mire övé lehet..."
Hideg, õszi nap volt. A szél éles, kérlelhetetlen ujjai belekapaszkodtak a lány bokáig érõ, sötét kabátjába. Bele-bele kapott vállig érõ, szõkés barna hajába. Fázósan összehúzta magán a kabátot, s nézte a lába elõtt kergetõzõ levelek élettelen, szélnek kiszolgáltatott táncát. Tekintetét a lába elõtt örvénylõ levelekre függesztette, hosszú ideig csak bámult maga elé, miközben némán rótta az utat.
A lány szemébõl kihullott egy könnycsepp, s apró gyöngyként gördült az út porába. Kisvártatva egy hosszú, fémkorlátos hídhoz ért. Belekapaszkodott a hideg vasba.
Úgy szorította, mintha az megváltoztathatna mindent, s azonnal meleg takaróként burkolná körül fájó szívét.
Lenézett. Pupillái óriásira tágultak, s beleveszett az alant örvénylõ hûvös, nehézkes folyam látványába.
A vizet nem töri meg az idõ, s az érzelmek. Olyan nyugodt, ahogy végtelen elhatározással hömpölyög a végsõ megsemmisülés felé, ahogy a nap melege egyenként magához szólítja minden egyes cseppjét, hogy aztán a szelek szárnyán újra születhessen, s egy másik mederben összegyûlve ismét egyesülve áramoljon tova. Mindezt az idõ soha véget nem érõ láthatatlan síkján át.
A lány könnyei már megállíthatatlanul potyogtak, s a mélybe hullva elvegyültek a fénytelen vízben. A teremtés halkan suttogta maga elé.
"Van aki könnyen eléri azt akit szeret, van aki sír szenved, mire övé lehet...
S hirtelen határtalan megkönnyebbülés járta át testét, lelkét. Az emlékek erõt adtak, s boldogsággal töltötték el.
Könnyei továbbra is hullottak, kísérletet sem tett rá, hogy letörölje õket. Levette nehéz kabátját, s a korlátra hajtotta.
A szél most már akadálytalanul csapódott meztelen karjának, s tépte, cibálta gyönyörû haját. Földöntúli szépség és hatalom áradt belõle, miközben felmászott a korlátra, s elveszett szerelmére gondolt, ami talán sohasem volt igazán övé.
Felegyenesedett a vékony vason, s széttárta karjait. Meg-megbillent az erõs fuvallatok nyomán, de ugyanolyan háborítatlan, békés mosoly ült arcán. Figyelte, ahogy egy kisebb szélroham felkap, s a magasba emel néhány élettelen falevelet, s szép lassan a víz felszínére ejti õket.
Újult erõvel eredtek neki ismét könnyei. Elmondhatatlan, beletörõdött szomorúsággal gondolt vissza eddigi életére. Minden széllökéssel egyre bizonytalanabbul ált a korláton a több méteres mélység fölött.
Hatalmas levegõt vett, s egy hirtelen széllökés kíséretében elvesztette egyensúlyát. Hangtalanul, könnyezve zuhant a hidegen tátongó, mély vízbe.
A testet elnyelték a szürke habok. Még néhány percig fodrozódott a víz, de szép lassan teljesen magába fogadta a mozdulatlan testet.
A víz, mintha misem történt volna ballagott tovább medrében. Ugyanazzal a nyugalommal, amivel már száz, meg száz éve minden áldott nap.
Most elnyelt egy életet, egy magányos, összetört szívet, mely egész eddigi életében csak viszonzatlan szerelemre lelt. De még csak meg sem látszott rajta. Semmi más nem árulkodott róla, hogy a boldogtalan teremtés itt járt, csupán a korláton csüngõ, elhagyatott, fekete kabát. Egy újabb fuvallat életre keltett egy halom, csupa szín, õszi levelet, s a vízfelszínre helyzete, ahol a lány néhány pillanattal ezelõtt eltûnt.
Eleredt az esõ. A természet vadul, tombolva gyászolt.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
