|
 Vendég: 85
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Tiszta, és szép, de soha sem egyszerû...
Gyönyörû nyári idõ volt, mikor kinyitottam ablakomat, hogy szívjak egy kis frisslevegõt, és hogy láthassam ezt a csodálatos világot. Még gyermeki naivsággal néztem szét az utcán, vajon változott-e valami odakint tegnap óta. Természetesen minden olyan volt, mint ezelõtt: madarak repültek a tiszta világoskék égbolton, a fákon gyümölcsök értek; amit, mint minden gyerek én is nagyon szerettem. Az utcán emberek sétáltak, sokan kézen fogva, és szemük szinte mosolygott a boldogságtól. Sokáig elnézelõdtem ilyenkor délelõtt, és engem is ez az érzés kerített hatalmába. Igen, boldog voltam, és gondtalan. Persze akkor még sok mindent nem értettem, hiszen még csak 13 éves voltam. És nem is sejtettem, hogy ezen a napon fog megváltozni az egész életem; mely, mint egy súly, úgy nehezedik most rámr30;
Kedves embereknél nevelkedtem, egy szeretõ család vett szárnyai alá. Az igazi szüleimrõl nem tudok semmit, még az árvaházban töltött évekre sem emlékszem. De a legelsõ nap, mikor elõször pillantottam meg ezt a gyönyörû házat mélyen belém vésõdött. Ekkor úgy öt éves lehettem, azt hiszem. Mindenki nagy lelkesedéssel és örömmel fogadott. Gondoltam, végre megkaptam, amire egy magamfajta kislány csak vágyhat: gondoskodó szülõket, egy kedves és odaadó bátyust, hiszen boldog, nagyon boldog gyerekkorom volt, egészen 13 éves koromig.
Anya okos és megértõ asszony, apu pedig humorával és játékos személyiségével minden nap elvarázsolta anyut. A bátyám, aki tõlem két évvel idõsebb Kai- nak hívják. Õ volt a legjobb barátom. Nagyon sokat játszottunk, nevettünk, ha sírtam õ vigasztalt, ha bántottak õ védett meg, míg végül a hosszú- hosszú évek hatására már meg se tudtunk lenni egymás nélkül, szinte elválaszthatatlanok lettünk. A bátyámmal egy szobában is aludtunk, hogy vigyázhasson rám, pedig a hatalmas házban nagyon sok szoba van. Egy suliba is jártunk, már kiskorunk óta.
Míg végül eljött az a bizonyos nyári nap, mikor hirtelen bátyus egy csapásra megváltozott, de csak irányomban. Ebben az idõszakban anyuék sokat voltak távol az üzleti ügyek miatt, ezért nem is vehették észre a történteket. Kai úgy viselkedett, mintha nem is lennék, egyszerûen levegõnek nézett. Ha kérdeztem tõle valamit, nem válaszolt, még rám sem tekintett, vállat vonva elment. Teljesen elhidegültünk egymástól. Már külön szobába is aludtunk, és az iskola kezdésével külön mentünk, és külön is jöttünk haza. Egész évben folyton elkerült, és ha volt olyan pillanat, mikor egymás mellet mentünk el, õ lesütötte szemét, és nem szólt semmit. Elõször azt hittem, hogy biztos megsértõdött, és mivel olyan jól megértjük egymást, holnap már ki is heveri az egészet. De nem így történtr30; Teltek a napok, majd a hónapok egyre lassabban és egyre fájdalmasabban. És én már megpróbálkoztam mindennel, hogy felkeltsem figyelmét, de hiába. Kérdeztem Kai-tól, hogy mi baja van velem, már volt, hogy könnyekkel teli szemmel kiabáltam, de õ sosem válaszolt. Nem értettem semmit. Teljesen kétségbe estem. Egész nap szomorú voltam, és minden éjszaka sírtam, mert úgy éreztem, hogy a fájdalom majd összeroppantja szívemet. Kínokkal és gyötrelmekkel teli félév volt ez, melyet még nagyon sok hónap követettr30; . Végül most itt állok egy tavaszi délután közönnyel sugárzó szemmel elõtte, és egyszerû, hûvös tekintettel figyelem, hogyan sétál el mellettem Kai, kit egykoron még az életemnél is jobban szerettemr30; Mégis ezekben a pillanatokban éreztem itt legbelül, hogy mennyi fájdalommal is tépi szét az élet megannyi kínomatr30; És még most sem értem, vajon mi ronthatta el ezt az egész kapcsolatot, miért gyûlöl engem ennyire a bátyám. Már egy és fél éve próbálom elfojtani azt a fájdalmat, amit nekem okozott, de mind ez megerõsített, és már én is ugyanazzal a rideg és hûvös tekintettel tudok a szemébe nézni, mint õ az enyémbe. De az én szememben még mindig, minden találkozáskor csillog egy könnycsepp. Tizenhárom éves korom óta nem is nevettem soha, még a családi fotókon sem tudtam leplezni érzéseimet, hiszen örömöm forrását már nagyon régen elveszítettem. Már ott tartottam, hogy elszököm otthonról, és magam mögött hagyom a múltat, de nem teszem, hiszen nem bírnám ki, hogy ne lássam csak egy pillanatra is Kai-t. Egyetlen vigaszt, hogy ezt a másfél évet át tudtam vészelni, a barátaim adtak nekem, kiket az iskolában ismertem meg. Persze nekik sem mondtam el a teljes igazságot, ahogy senkinek sem, õk is csak annyit tudnak, hogy nagyon szomorú vagyok. Közöttük van Sakuya, kit még csak néhány hete ismerek, hiszen most került az iskolánkba, mint cserediák. Nagyon hasonlít a bátyámra, középhosszú fekete csapzott haja beleolvad ruhája színébe, és ugyanolyan sötét égkék szemei vannak, mint Kai-nak. Valahányszor csak ránézek mély boldogság fog el, és nem tudom, hogy miért. Talán mert olyan, mintha bátyus lenne a közelemben. Igen kedves és aranyos fiú, és õ is kísér haza, mióta csak megismertem. Újra megtanultam, hogy mi az a nevetés, és öröm, mikor csak a közelében vagyok, és tudom akárhányszor hazakísér, Kai mindig néz minket az ablakból. Nem szeretem, ha leskelõdnek utánam, de mélyen legbelül nagyon örültem neki, hiszen ez azt jelenti, hogy másfél év után bátyám figyelmét újra felkeltettem. És megint sikerült meglepnie Kai-nak, amire nem is számítottam, mikor ma reggel megláttam Sakuyat sebekkel teli arccal a suliban.
- Mi történt veled?- kérdeztem tõle, de nem válaszolt, majd unszolásomra mégis elárulta:
- Kai volt az, mikor épp ide tartottam, minden ok nélkül nekem támadt, és azt mondta, hogy hagyjalak békén, mert ha továbbra is a közeledben leszek, megöl.
Ekkor tiszta, és határozott tekintettel néztem Sakuya szemébe, és kértem, hogy ma ne kísérjen haza, mert el kell intéznem valamit. Nem volt könnyû, de belátta, hogy most nem ésszerû olajat önteni a tûzre, így nem szívesen, de beleegyezett.
Tanítás után határozott léptekkel indultam haza, de mikor megláttam a házunkat, egy pillanatra meginogtam, remegni kezdet a lábam, és egy hatalmas gombócot éreztem, mi ott sumákolt otrombán a torkomban. A félelemtõl hírtelen megálltam és becsuktam szemem. Átgondoltam eddigi életemet, és ezt a másfél évet. Tudom, ez most már nem mehet így tovább, szembe kell néznem végre ezzel a helyzettel, és erõsnek kell lennem. Ekkor halványkék szemem tükörsima felszínné változott, melyet az elszántság könnyei borítottak el. Ökölbe szorítottam kezemet, és vártam, hogy a bátyám hazaérjen. Kis idõ telt csak el, hogy ott álltam mozdulatlanul, miközben a szél fújta szõke hosszú hajamat. Vártamr30; majd hírtelen kinyitottam szememet, mely már nem volt könnyekkel teli, mert a szél felszárította. Éreztem, hogy Kai áll mögöttem, és megfordultam. Ugyanazzal a mozdulatlansággal nézett engem, mint én õt. Néhány lépésnyire állunk csak egymástól, mégis úgy érzem, mintha nem is itt, hanem valahol nagyon távol lenne, ahogy éveken át minden nap éreztem. Majd bátyám közönnyel teli tekintete hírtelen megváltozott, úgy nézett rám, mint egy ijedt kisfiú. Ekkor a fájdalom szikrája csillant meg arcán, és könnyek szöktek szemébe. Ebben a pillanatban leborult elém, és megölelt percrõl percre egyre szorosabban, majd azt mondta:
- Bocsáss meg nekem kérlek Sara, én ezt nem így akartam.
Csak álltam ott, és mozdulni sem tudtam, annyira meglepõdtem. Magam elé néztem, ahogy szemembõl a könny épp éjfekete hajára cseppent. Nem értettemr30; Nem értettem semmit sem.
- Szólj valamit kérlek drága Sara.- mondta; már a sírástól eltorzult hangon.
Ekkor én is leborultam hozzá, átöleltem, és sírtunk mind a ketten egymás karjaiban, nem szólva semmit. Majd kis idõ múlva, mikor már a végtagjainkat is alig éreztük a hidegtõl, felálltunk. És ekkor kérdeztem meg, amire annyi idõn át nem kaptam soha választ:
- Miért?
Kai letörölte átlátszó, tiszta könyeit; ahogy az enyémet is, és azt mondta:
- Mert szeretlekr30;
Ebben a pillanatban megragadott, és megcsókolt. Azt hittem, hogy rosszul leszek, a szívem majd kiugrott a helyérõl, a gyomrom összerándult, és már nem féltem. Majd mélyen szemembe nézett, mely már tele volt megkönnyebbüléssel és boldogsággal.
Ekkor folytatta:
- Azért tettem mindezt, mert azt hittem, ha távol tartalak magamtól, akkor majd elmúlik ez az érzés. De nem így történt, sõt még jobban szeretlek, mint azelõtt. Úgy gondoltam jobb lesz így, de annyit szenvedtem, hogy meg sem érinthetlek, és hogy meg sem csókolhatlak.
- És azt tudod, hogy én mennyit szenvedtem miattad?
- Tudom, és kérlek Sara bocsáss meg nekem mindenért. Azt hittem, hogy ez az érzés bûn, de most már mindent értek, hiszen nem vagyunk vértestvérek. Errõl nem rég értesültem szüleimtõl. Én ezt nem tudtam.
- Hát nem tudtad? Ezért volt minden?
- Igen, hiszen szüleink azt akarták, hogy te is a család részévé válj, így mindig is úgy tudtam, hogy te tényleg a hugom vagy. Mondd gyûlölsz engem?
- Nem, én sosem gyûlöltelek Kai. Mindig is szerettelek már hosszú évek óta, ugyanúgy ahogyan most is.
Ekkor megfogta kezemet, rám mosolygott, és azt mondta:
- Ezentúl minden másképp lesz majd.
- Igen!- Mondtam, miközben én is Kai-ra mosolyogtamr30; S így, kézen fogva elindultunk a házunk felé.
Másnap gyönyörû reggelre ébredtem, szinte szárnyaltam az örömtõl. Megint minden a régi volt, olyanok voltunk, mint azelõtt. Igen, boldogság töltötte meg szívemet. Persze, hogy megbocsátottam neki, hiszen a sok szenvedést most kárpótolja ez az érzés, mert nagyon de nagyon szeretem Kai-t. Szüleinknek még aznap elmondtuk, hogy hogyan is érzünk egymás iránt. Tudtuk: megértenek majd mindet. Az elején szóhoz se jutottak, és persze nem is dicsértek meg minket, de támogatásukra számíthattunk. Így az iskola befejezése után elrepültünk messzire, ahol nem ismer minket senki. Eredeti születési nevemet pedig újra felvettem. Senkinek eszébe sem jutott, hogy mi valaha is testvérek voltunk. Most, ezen a szép nyári reggelen kéz a kézben sétálunk az utcán, és szemünk szinte mosolyog a boldogságtól. Mint ahogy tizenhárom évesen láttam, de most már mindent értek.
Mert ez a szerelem.
|
|
|
- április 14 2008 08:37:22
Megható volt a történet s bár nem tudni életrajzi ihletésû vagy kitalált esemény, a titok, ami végig benne rejlett, tette vonzóvá és izgalmassá. |
- április 14 2008 11:31:46
Köszönöm, nem érletrajzi ihletésû mû, csak a fantáziámra hagyatkoztam, és elképzelte a történetet. |
- április 15 2008 09:21:45
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
