Akkor is ősz volt – október. Borzongatóan hűvös ősz. Ködfátyolosak voltak a reggelek, hideg csípős szél sodorta tova a fákról lehulló leveleket. Sárgálló avar borított mindent. Nemzeti ünnepünk előtti nap volt. Mint hetente több alkalommal, hozzád vitt az utam – a kórházba. Hónapok óta bent feküdtél. Újabb szívműtétre lett volna szükséged, de az állapotod, a gyengeséged miatt halasztották: már nem merte az orvos vállalni. Elrendeztem a betegágyadnál mindent és csendesen beszélgetve üldögéltem melletted. Simogattalak, magamhoz öleltelek. Szomorúan, megbékélve sírdogáltál, és azt kérted, ne szomorkodjunk – engedjünk el végső utadra, mert neked és nekünk is így lesz jó. Újra és újra elbúcsúztál tőlem, kérve arra, hogy apuról gondoskodjunk, ha Te már nem leszel. Ma is Téged látlak: a fájdalmadat, a hősiességedet, a csatádat a halállal, amit elvesztettél. A halál szele akkor már melletted járt, Veled volt – és Te ezt érezted.
Másnap tudtuk meg, hogy hajnalban örökre elaludtál. Nem tudtad tovább vívni a harcod, a szíved megállt. Ennek már 18 éve. Hosszú idő, és én még most is úgy érezlek, úgy látlak, mint azon a napon.
November első felében helyeztünk örök nyugalomra. Lomha, nyirkos idő volt. Felhők lógtak az égből, majd eleredt az eső. Csípős, hideg szél csapkodta az esőcseppeket. Kócos, öreg fák ágai kopaszon, dermedten csörögtek, a lehulló levelek átázva tapadtak az avarra. Minden Téged siratott. 18 év telt el és én azóta sem tudom elfogadni a halálodat és azt, hogy nem vagy mellettem.
Azóta nekem az ősz, a halottak napja – örök gyász. Ebben a halotti csendben az álmaim is olyan remegők, és oly fájóak, nyomasztóak. Egy zokogó, fiatal nő ül az ágy szélén. Érezve az elmúlást és gyötrődve, hogy nem tudtam fájdalmaidat enyhíteni. Az emlékek kegyetlenül szíven ütöttek. Már csak egy szálló léleknek éreztem magam, egy álmodott emlékvilágba. Bennük elmerülő, elsötétülő fényekbe, ahol béke és nyugalom volt és a szeretet, amelyet Tőletek kaptam. A veszteségek, amiket soha nem tudtam feldolgozni, nem volt elég erőm szembenézni a valóval.
18 éve angyal száll a felhők felett az álmaimban. Hosszabb ideje csendes emlékezést tartok gyertyafény mellett, évről évre több és több lobogó fényű mécses mellett: szeretteimért.
Mikor este messze tűnik a nap
Szívemet beborítják a bús árnyak,
Mert fájóan érzem hiányotokat.
Dellamama - október 26 2012 06:17:17
Nagyon szomorú a történet, meghatottan olvastam.
A halállal vívott csatában sajnos vesztesek vagyunk.
Szépen írtad, gratulálok: Maria
gyongyszem555 - október 26 2012 09:16:48
Drága Margitka!
Gyönyörűen emlékezel, könnyezve olvastam prózádat.
Értem a lelkivilágodat és át tudom érezni.
Szeretettel voltam Nálad és ölellek: Évi.
szomorufuz - október 27 2012 12:18:04
Kedves Mária!
Az élet írta történetem sajgó fájdalmamat takarja, és enyhíteni az idő sem tudta. Örök vesztese lettem.
Írásom - az "Édesanya" - antológiában is megjelent.
Köszönöm, hogy velem tartottál szomorú emlékezésemben. Szeretettel ölellek: Szomorúfűz
szomorufuz - október 27 2012 12:20:38
Évikém!
Szívem, lelkem fájdalma éget, mar.
A pillanatok örökre belém égettettek.
Köszönöm, hogy betértél, hogy olvastál és itt hagytad szavaid.
Szeretettel ölellek: Szomorúfűz
Andy Jazz - október 28 2012 21:51:38
Kedves Szomorúfűz!
Ez az érzelmekkel teli írásod nagyon megható. Gratulálok!
Két gondolatot fűznék hozzá: Nem a halál a borzasztó, hanem az odáig vezető út. Egy indiai gondolkozó (a nevét már elfelejtettem) mondása:
"Amikor megszülettem, sírtam, és mindenki nevetett körülöttem! Úgy szeretnék meghalni, hogy amig mindenki sír körülöttem, és én mosolygok!(ezt szeretném kapni én is!) A szomorú visszaemlékezésnek nem szabad elmúlnia soha, hisz a mondás szerint akkor hal meg valaki, amikor elfelejtik. De az örök, fájdalom érzésnek nem szabad az egész életét kitölteni a gyászolónak! A megboldogult mindig a szomorúság mellett feladatokat is hagy az emberekre! Folytatni, és továbbadni minden jót, amire ő és a viselkedése, szokásai taníthatják a visszamardottakat. És ez nem könnyű feladat!
Szeretettel olvastalak! Andy
Igen szép visszaemlékezést olvashattam Tőled. Gyönyörűen fogalmaztál! De minden elmentő egyszer el kell engednünk, különben lehet, hogy a lelke sohasem nyugszik meg.
Egyetértek Andy hozzászólásában írtakkal is!
Szeretettel: Zsuzsa
szomorufuz - október 31 2012 16:56:31
Kedves András!
Teljesen egyetértek Veled - nem a halál a borzasztó /én ezt nem is állítottam/. A halállal sok minden megoldódik, megváltozik. Talán az itt maradottaknak nehezebb?! Az élet megy tovább nélkülük. Valóban - akkor hal meg valaki igazán, amikor már elfelejtik. Bennem a fájdalom - nem csak ebben az időszakban, hanem napról napra itt van és feszít kegyetlenül. Köszönöm gondolataidat. Szeretettel láttalak: Szomorúfűz
szomorufuz - október 31 2012 16:58:39
Kedves Zsuzsám!
Tudom, hogy el kellene végleg engedni, de olyan nehéz.
Köszönöm, hogy olvastad gondolataimat.
Szeretettel - Szomorúfűz
