|
 Vendég: 68
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Történetem fikció, de elképzelhető a valóságban is.
Beáta 45 éves, egyedül maradt 5 éves unokájával, illetve ő lett a kislány gyámja, miután a gyermek szülei az elmúlt esztendőben autóbaleset következtében életüket vesztették. Egy éve neveli tovább egyedül egyetlen unokáját szeretetben, békességben.
Korán elindultak a temetőbe Krisztikével, hogy ebédidőre még haza érjenek, mert ebéd után még Kriszti aludni szokott, így van ez az óvodában is. Meglátogatták Kriszti szüleinek a sírját, virágot tettek, a nagymama megpróbálta elrejteni könnyeit, de nem sikerült.
- Miért sírsz nagymama? Látod, én sem sírok, pedig én sokkal kisebb vagyok Nálad, fáj valamid? - kérdezte a nagymamától az ötéves unokája.
- Nem sírok kincsem, csak huzatot kapott a szemem, vagy belerepült egy bogár (no ezt kár volt mondania mert ez hülyeség, ebben az időben már nem röpködnek a bogarak, de már kimondta, hátha nem kérdez rá Krisztike, hogy az meg hogyan létezik) de már meg is töröltem. Látod, már nincs egy könnycsepp sem az arcomon.
- Tudom miért sírsz, hiszen mondtad, hogy kijövünk a temetőbe, meglátogatjuk anyukámat és apukámat, de ők nem itt vannak, hanem a mennyben, onnan figyelnek bennünket, ezt Te mondtad egyik este elalvás előtt, amikor rákérdeztem. Emlékszel? Szóval ezért sírsz, mert azt hitted, hogy itt lesznek ők is a temetőben, ugye és itt találkozhatunk velük. De látod, hogy nincsenek itt, ezért nem kell sírni, kihoztuk a virágokat nekik és én úgy gondolom, hogy majd este, amikor senki nem látja őket, ideosonnak és elviszik magukkal a virágainkat oda fel a mennybe! - mondta Krisztike mosolyogva és felnézett a távolodó felhők közé és intett egyet mosolyogva a kis kezével.
Beáta figyelte unokáját, valóban, ő mondta a gyermeknek, hogy szülei a mennybe távoztak és ha egy távolodó felhőt lát, integessen a szüleinek, mert fentről figyelik. Az gyerek az mindent megjegyez, kérdez, értelmi képességeinek megfelelően. Gyorsan elrendezték a virágokat és igyekeztek haza felé.
Amikor beértek a jó meleg lakásba, Beáta így szólt az unokájához.
- Kicsi kincsem, gyere velem a konyhába, hozd a rajzfüzetedet, addig rajzold le nekem azokat a virágokat, melyeket kivittünk a temetőbe, szépen színezd ki, közben tudunk beszélgetni is, amíg én megmelegítem a mikróban a tegnap elkészített ebédünket.
Krisztike szófogadó kislány volt, már pillanatok alatt megjelent a füzetével és sok-sok színes ceruzával. Cserfes kislány volt, szeretett sokat beszélgetni, a nagymamával különösen, mert a nagymama mindig ráért, együtt éltek kettesben, szüleire nem igazán emlékezett, hiszen még csak négyéves volt amikor meghaltak. Annyit tudott róluk, amennyit a nagymama elmondott.
Rajzolja apró kezecskéjével a virágokat, közben így szól.
- Nagymama, azt mondtad, hogy azért megyünk a temetőbe, mert ez a nap a Halottak Napja és azért visszük a virágot. Ezt értem. Értem, mert tudod, az oviban is megemlékeztünk, illetve megtartottuk a Virágok Napját, a Föld Napját, az Állatok Napját, de most azt mondd meg nekem, hogy miért nincs olyan nap, hogy az ÉLŐK NAPJA.- mondta elgondolkodva a kislány nem kis fejtörést okozva a nagyinak. Hogyan is magyarázza el ezt egy ötévesnek, hogy meg is értse, mert amíg nem érti kérdezni fog. Közben rajzolt tovább, Beáta megpróbálta elodázni a választ, gondolta, hátha elfelejti a gyermek, de a gyerek nem felejtett. Ismételten rászólt a nagyira.
- Nagyikám, nem válaszolsz? Miért nincs olyan nap, hogy az Élők Napja? - és letette a színes ceruzákat a kezéből, gyönyörű szép tekintetét a nagyira sugározta és várt, türelmesen várt a válaszra.
Beáta belekezdett, nem tudta, hogy sikerül-e majd megnyugtató választ adnia.
- Édes kincsem. Az élőké minden nap, ezért nem kell külön kiemelni egyetlen napot, hogy megünnepeljük. Az élőké minden nap a velejáró összes jóval vagy rosszal ami történik velünk. Miért kellene ezt külön ünnepelnünk? Hiszen örülünk, hogy élünk, van aki gondoskodik az élőkről, például rólad én gondoskodom. Én viszlek oviba, én nevellek, én játszom veled, én vigyázok rád, ezek a mindennapjaink. Örülni kell minden egyes percnek minden élő embernek, hálát kell adnunk, hogy szeretetben élhetünk.
Mert mi ketten biztos, hogy nagy szeretetben élünk egymással. Érted, kincsem?- mondta Beáta unokájának és roppant kíváncsi volt a gyerek válaszára, mert nem volt benne biztos, hogy kielégítő volt.
- Értem, persze, hogy értem, hiszen ha az élőknek is lenne napjuk, akkor minden nap csak virágot vehetnénk és annyi pénzünk pedig nincs, ugye? - válaszolta Krisztike, de már nem is foglalkozott tovább a témával, folytatta a virágok színezését.
Közben megmelegedett az ebéd, Krisztike terített, ez az ő feladata volt amikor nem volt az oviban, de előtte megmutatta a nagyinak a színes virágokat. Négy szál virágot rajzolt és elmagyarázta a nagyinak, hogy melyiket kinek rajzolta.
- Tudod, ez a vörös rózsa az anyukámé, mert azt mondtad, hogy az volt a kedvenc virága. A liliom az apukámé, mert van az oviban egy fiú, úgy hívják, hogy Bence és ő mindig ilyen lila liliomot szokott nekem rajzolni, ezért gondoltam, hogy a fiúk a liliomot szeretik. Ez a margaréta a Tiéd, mert mondtad, hogy az a kedvenced. Ez a kis tulipán pedig az enyém, mert nekem az tetszik. Ugye szép? Befogom vinni az oviba és megmutatom Klári néninek az óvónénimnek és Bencének. De haza hozom, mert ha újra látok egy távolodó felhőt, gyorsan kiszaladok az erkélyre és megmutatom anyáéknak is, biztos, hogy ők is kíváncsiak rá. Ugye nagyi? - nézett rá kérdően Krisztike.
- Igen, kincsem, nagyon szépet rajzoltál, biztos, hogy örülni fog neki mindenki, de gyere most már ebédeljünk, mert tutira megéheztem. Te is ugye?
- Én tudod, hogy milyen éhes vagyok? Mint a farkas, de azért nem vagyok olyan gonosz mint a Piroska farkasa, mert az csak egy mese.- mondta Kriszti komoly arckifejezéssel.
Ebéd után alvás következett, egy röpke kis mesét mondott el csak úgy a képzelete szárnyán utazva Bea és magával repítette szeretett unokáját is. Egy elalvás előtti puszi, betakargatta kicsi unokáját Bea, amikor már félig csukott szemmel megszólalt Krisztike.
- Nagyikám, ígérd meg nekem, ha meghalok, hozol nekem tulipánt, mert tudod, nekem az a kedvenc virágom. Ugye megígéred?- és ebben a pillanatban le is csukódott a szempillája.
Beácska szeméből ömleni kezdett a keserűség könnye, most nyugodtan sírhatott, elsirathatta szeretett lányát és vejét, melyet a temetőben nem tehetett a gyerek előtt. Halkan zokogva, bánattal telt szívvel elővette a családi fényképalbumot, végig lapozta, "elbeszélgetett" szeretteivel és mikorra a végére ért, már fel is száradtak a könnyei.
Még egy utolsó könnycsepp hullott a lánya és veje fényképére és közben halkan csendben azt suttogta:
- Nyugodjatok békében kedves gyermekeim, ne aggódjatok Krisztike miatt, lesz még erőm felnevelni, tőlem megkapja azt a szeretetet is, melyet tőletek kapna. |
|
|
- november 01 2012 16:18:37
Évikém!
Meghatottan olvastam ezt a szomorú történetet. A kisgyerekek nem tudják elfogadni, illetve megérteni a halált.
Az ő kis képzeletviláguk egészen más, mint a felnőtteké. A nagymamának lesz ereje felnevelni kis unokáját a szeretet erőt ad.
Gratulálok, nagyon szépen írtad.
Szeretettel ölellek: Marika!  |
- november 01 2012 16:33:49
Marikám nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad e kis szösszenetemet is, mindig nagyon várlak, de látom - érzem a hozzászólásaidon -, hogy kevés az időd, megértelek, éppen ezért kifejezetten örülök, hogy drága idődből mindig jut számomra is egy kevés, nem feledkezel el rólam.
Nagyon szépen köszönöm értékes szavaidat.
Szeretettel ölellek: Évi. |
- november 04 2012 13:12:32
Kedves Évike!
Igen megható történetet írtál a Halottak Napjára való megemlékezés alkalmából! Nagyon tetszett!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- november 04 2012 16:34:37
Köszönöm szépen kedves Zsuzsika, hogy ez a prózámat is olvastad, véleményezted.
Szeretettel: Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
