|
 Vendég: 74
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Ez az elsõ novellám, még nem vagyok valami jó.. Ez egy elkeseredett, dühös szellemrõl szól, aki bosszút eküszik, és ezt úgy viszi véghez, hogy megszállja azt, aki nem tetszik neki. Szóval skizofrén lesz az áldozat.
Egy eltévelyedett lélek
Liamet boldogsággal tölti el az a gondolat, hogy õ a legszerencsésebb ember az egész kerek Földön. Vidáman fordítja el a kormányt, miközben a kedvenc zenéjét hallgatja, és már alig várja, hogy megérkezzen Hozzá. Már késõ van, és fárasztó napja volt, csak egy kedves ölelést akar, és hogy Õ, Rebecca a fülébe suttogja: "Annyira szeretlek!" Már nem kell soká várni, csupán egy negyed óra, és végre elérkezik a semmi máshoz nem hasonlítható pillanat, de õ már most tervezgeti, milyen lesz, becsukja szemét, és elmerül az édes gondolatokban... A hangja... A mosolya... Az ölelése...
A félelemtõl remegve nyitja ki újra szemeit, mikor egy hatalmas robaj hallatszik. Egy üvöltés, egy csikorgás, egy csattanás zaja töri meg a vidék nyugalmas csendjét. Liam egész testében reszketve, az Istennek hálálkodva, hogy nem esett baja, kászálódik ki a fának rohant roncsból, ami valaha az õ kocsija volt. Sötét van, mégis azonnal felkelti a figyelmét egy sötét sziluett, ami a kocsi mögött terül el. Ódzkodva közelebb lépked, hogy lássa, mi lehet az, de aztán egy borzalmas sikoly kíséretében hõköl hátra.
- Ne!! Hogy történhetett ez meg? - a földre rogyva, messze húzódva mered a mellette fekvõ, mozdulatlan testre, ami körül lassan, de egyenletesen nõ a sötét, rémítõ folt.
- Te tetted ezt velem? - egy mély, suttogó hang szólal meg a feje felett, mintha csak a szellõ fújdogálna, Liam gerincén mégis végigfut a hideg. Nagy szemekkel pillant fel, és egy halvány kicsi fényfolt hívja fel magára a figyelmét. Hihetetlen, mégis a levegõben lebeg, és valamilyen különös érzést kelt Liamban.
- Te öltél meg engem? Ezt megkeserülöd, te kegyetlen gyi megkapod, amit megérdemelsz!! - a kellemes szellõ csípõs fuvallatra vált, és elviselhetetlen kínokról mesélõ üvöltés szökik az égbe.
******
- Fogjuk le! Nem hiszem el, hogy már megint ez megy! Tegnap már... - nem tudja folytatni, fájdalmasan nyög fel, mikor Liam egy õrült, vad pillantás kíséretében gyomorszájon vágja, és kitörve az ápolók szoros gyûrûjébõl kivágja az szobája ajtaját, és rohanni kezd végig a fehérre mázolt falú folyosón.
- Kapjátok el! - hörgi egy rekedt hang.
Visszapillant az õt üldözõkre, és dühösen nyög fel, mikor észreveszi, hogy vagy tízen eredtek a nyomába, és még gyorsabbra veszi a tempót. Befordul az egyik kifelé vezetõ folyosóra, és ördögi megkönnyebbüléssel nevet fel, úgy érzi, megmenekült, már nem tarthatják vissza. De aztán a következõ, és egyben az utolsó forduló után öt talpig fehérbe öltözött, injekciós tûkkel, és a jól ismert kényszerzubbonnyal felszerelkezett alakkal találja magát szemben. Rémülten hõköl hátra, és gondolkodás nélkül fordul meg, de rájön ott sincs menekvés, már beérték az õt üldözõ ápolók, és lassan, megnyugtatónak szánt hangon beszélnek hozzá, miközben egyre szûkítik a körülötte lévõ kört.
- Ne! Már olyan közel voltam... - újra ki próbál törni, de ez alkalommal nem sikerül, már éberebben figyelnek rá, hárman-négyen együttes erõvel lefogják és a földre taszítják a hevesen vonagló, üvöltõ Liamet. Megint az az ismerõs érzés, halkulnak a hangok, tompulnak az érzések, távolodik a világ... És az elmúló látomást felváltja egy másik...
******
- Megint megtörtént, Liam. - egy fehér ruhás áll a szobában, az ajtó mellett. Az emberek nem-igen szoktak ennél beljebb jönni, ismerik már ezt a fiatal férfit annyira, hogy tisztes távolságban maradjanak tõle. - Figyeljen rám, Liam. Liam! - De a megnevezett csupán maga elé bámul, semmi jelét nem mutatva, hogy figyelne. - Ennek így semmi értelme! Ha maga nem tud, vagy talán nem is akar rám figyelni, vissza kell térnünk az injekciós és a gyógyszeres kezeléshez. - Tart egy rövid szünetet, hátha eljut a beteg agyáig a mondat értelme, de hiába vár. - Én csak akkor tudom meggyógyítani, ha ezt ön is akarja, ha segít nekem ebben. Maga... - rájön, hogy felesleges bármit is mondania, most nem tudja elérni, hogy ráfigyeljen, mivel még mindig csak mereven bámulta a térdét. Még áll egy kicsit a szoba közepén, az egyetlen itt lévõ bútoron, a hófehér lepedõs ágyon ülõ férfira bámulva, majd egy szó nélkül megfordul, elfordítja a kilincset és kilép a folyosó barátságtalannak ható, hideg kövére.
******
Hangos veszekedés közeledõ, egyre erõsödõ zaja szûrõdik be a folyosóról. Mikor a vitázók Liam ajtaja elé érnek, megállnak, és ily módon már az õ figyelmét sem kerülhetik el.
Egy vékony, dallamos nõi hang szólal meg, amit Liam már nagyon jól ismer, de most, ebben a szerencsétlen helyzetben mégsem jön rá, ki az. - Akkor is látni akarom, ez így nem mehet tovább! Hiszen már vagy egy hete itt van, és azóta nem láttam. Engedjenek be!
Még egy rövid beszélgetés hallatszik, majd néhány lépés zaja, aztán lassan kinyílik az ajtó, és egy eszményi tünemény lép be rajta. Azonnal megtalálja a szemével az ágyon fekvõ alakot, akit oly nagyon keres, és sebesen odarohan hozzá. Leül az ágy szélére, és kedves hangon kezd beszélni:
- Oh, Liam, kedvesem. Én vagyok itt, Rebecca! Figyelj rám, kérlek! - A név azonnali hatást gyakorolt arra az elkeseredett, hitvány roncsra, és a következõ pillanatban már élénken, élettel telve ugrott fel hirtelen.
- Rebbeca! - Nagy, vérvörös szemeit a lányra függeszti, szinte ámulva látványán, talán el sem meri hinni, hogy valóban eljött hozzá. - Én nem akarom ezt az egészet, õ kényszerít, nem tehetek róla, higgy nekem, hinned kell nekem! Én nem.... - nem folytathatja, mert Rebecca könnyeivel küszködve szorítja magához, nagyon meglepve szerelmét. Így maradnak néhány percig, mindketten könnyeznek egy kicsit, de egyikük sem akarja, hogy ezt a másik észrevegye. Kis idõ után a lány kibontakozik az ölelésbõl, és a srác szemébe nézve mondja ki:
- Hiszek neked! Nyugodj meg, és mondj el mindent. - Bátorítóan, szeretettel telve beszél, újra elnyerve a fiú teljes bizalmát.
- Nem tehetek róla... Õ csinál mindent. Tönkre akar tenni, tudom, hogy ez a célja! Nem akartam megölni... Baleset volt, de õ most mindent megtesz, hogy beleõrüljek! - Abbahagyja a rövid beszédet, és a térdére könyökölve, az ujjai közt markolva a haját, lehunyva a szemét bámulja megint a földet.
- Nem értem, mirõl beszélsz... Mit történt veled, mondd el, kérlek, úgy, hogy megértsem. - Rebecca hangjában félelem, szorongás és kétség vegyül.
- Gerard... Õ tette. Én nem akarom megtenni azokat a dolgokat, de õ kényszerít. Azt mondja, megérdemlem, azért, mert megöltem. Elgázoltam a kocsival, és belém költözött, és most irányít. Nem tudok harcolni ellene. - Eddig szerelme szemébe nézett, de most lehajtja a fejét, és könnyeit lenyelve próbál nyugodt maradni, és ellenállni a közelgõ szörnynek, aki a fejében egyre hangosabban ordítva követeli újra magának a hatalmat.
- Azt mondod, hogy beleköltözött a testedbe az a pasi, akit a baleseted közben megöltél?
Liam képtelen válaszolni, felugrik az ágyról, és a fejére szorítva mindkét kezét, minden erejét Gerard ellen akarja fordítani, így csak bólint egy kicsit.
- Ûzd ki! Meg tudod tenni! Ne hagyd, hogy uralja a tested! Képes vagy rá! Küzdj! - remegõ hangon beszél, és eközben feláll, és a küzdõ Liamhez lép, és erõt adóan átöleli, erõsen magához szorítja.
Ez a pár bátorító szó és fõleg az ölelés többet ért Liamnek, mint az összes gyógyszer, nyugtató, injekció és bármi, amit az elmúlt héten akarata ellenére nyomtak belé, de mégsem elég ahhoz, hogy legyõzze démonát. Rettegés tör rá, mikor eljut a tudatáig, hogy mit jelent az az érzés, ami szétáradt a testében. A gyengeség... Érzéketlenség... A mélybe zuhanás... És tudja, hogy már nincsen visszaút... Eljött a démon...
Liam teste teljes mértékben Gerard irányítása alá esik, aki így azonnal ellöki magától Rebeccát, és egy ördögi, fülsértõ röhögést hallat. Liam Rebecca számára oly kedves, szeretett arca most egy szörnymaszkká torzult. Villogó szemét a döbbent lányra függeszti, és mély, rekedt, gúnyos hangon kezd beszélni:
- És most mi lesz, hercegnõ? Nem sikerült neki, mint látod, akkor most mi a terved? - fenyegetõen kezd járkálni a lány körül, a szemét folyamatosan rajta tartva.
- Gerard...? - jön rá kicsit megkésve. - Miért teszed ezt vele? Miért kínzod õt ennyire, hiszen csak véletlen baleset volt! Ezt nem teheted, hagyd õt békén, kérlek, ne tedd õt tönkre!
- Biztos te vagy Rebecca... Már sokat mesélt rólad Liam... Az a gyönyörû, kedves, aranyos kislány. - Sokáig bámulja a lányt, szinte falva minden porcikáját. Liam testén remegés fut végig, ahogy Gerard rájön, Rebecca tényleg álomszép.
Törékeny alakja, szép vágású arca teljesen elbûvöli. Haja sötétbarna, loknis fürtökben hull a haja a vállára, és közötte egy igazi smaragdként csillogó szempár néz az övébe.
- Miért teszed ezt? Miért nem mész el oda, ahova kellene? Miért bántasz minket? - elcsuklik a hangja, ebbe a szörny-szempárba nézve, miben nem veszi észre a elbûvölt csodálatot, elveszteti a reményt, és lehajtott fejjel küzd a könnyek ellen.
Gerardon egy eddig ismeretlen érzés kezd erõt venni, amint ezt a szegény szenvedõ szépséget nézi - a sajnálat. A torz arc kicsit enyhül, és halkan kezd beszélni: - Megölt engem. Megérdemli. Mind megérdemlik, akik gyûlöltek, bántottak, kínoztak életemben. Hiszen mást nem is tett velem senki.
- Sajnálom, de...
Nem fejezheti be, mert Gerard hangosabb, szomorú hangon beleszól. - A szüleim kiskoromban meghaltak, és egy árvának nehéz élete van. Nem kap gondoskodást, szeretetet, csak ellenséges viselkedést, metszõ tekinteteket, és gyûlöletet... De most fordult a kocka! - Hangosan és indulatosan folytatja. Arcán újra megjelenik az a megszállott, rosszindulatú vigyor - Most az én kezemben van a hatalom! Bármit megtehetek bárkivel! Mindent kamatostul visszakapnak, amit velem tettek!
- Ne! - Rebecca eddig döbbenten hallgatta a Liam testét uraló Gerardot, de most úgy érzi, szólnia kell. - Én megértem, hogy szörnyû lehetett, de ez nem megoldás! Most még csak egy megsértett lélek vagy, bûnök nélkül, lelkiismeret-furdalás nélkül. Azoknak, akik így bántottak, nemsoká elviselhetetlen lesz a tetteik súlya, és örökké kínozni fogja õket. De neked nem szabad ugyanazt megtenned, mint amit õ tettek veled, akkor te is olyanná válnál, amit annyira gyûlölsz. Tényleg ezt akarod? - Rövid szünetet tart, hátha mond valamit, de mivel csupán csendben, lehajtott fejjel áll a szoba közepén, inkább megválaszolja õ maga a saját kérdését. - Biztos vagyok benne, hogy nem.
Mintha álomból kelt volna fel, Gerard nagyokat pislogva néz fel Rebeccára, és kezd eljutni a tudatáig, mit is mondott a lány. - Nem! Megérdemlik! Nem hagyhatom, hogy megússzák, mindegyiküket tönkre fogom tenni! - Mondja dühös hangon, és indulatosan kezd fel-alá járkálni a szobában.
- Figyelj rám egy kicsit, kérlek! Ezzel nem csak õket, de magadat is tönkre teszed! Hiszen most megkaptad a lehetõséget, hogy mindent elfeledve nyugodj, miért dobnád el magadtól? Ne félj, az ilyenek mindig elnyerik méltó büntetésüket, de ez nem a te dolgod! Nem teheted ezt! Ne tedd tönkre Liamet, kérlek... - könnyek csordulnak le az arcán, megint reménykedni kezd, hogy visszakaphatja szerelmét.
Gerardot elönti a melegség, a boldogság, hogy találkozhat egy ilyen tisztaszívû, kedves teremtéssel... Egy ilyen kellemes szépséggel... De zavarják a könnyei. Nem akarja, hogy tovább sírjon. Szinte nem is érdekli, mit mondott, nem azok miatt dönt most úgy, ahogy dönt, csak a könnyek zavarják. - Liam nagyon, de nagyon szerencsés, hogy egy ilyen tünemény így szereti., ezt mondd meg neki!
Rebecca döbbenten, könnyes szemmel néz fel rá, nem érti, mi történt. Gerard csak bámul a smaragdosan csillogó szempárba, és érzi, hogy magával ragadja, elveszik benne... Általa egy ismeretlen hely felé száll, repül... Már távolról érzi a kellemes melegséget, látja a ragyogó fényt, ami onnan árad, ami hívja magához...
|
|
|
- április 15 2008 14:05:31
Kedves Tina!
Nagy figyelemmel olvastam írásodat. Már csak azért is, mert az ehhez hasonló történeteket a Tv-ben is szívesen megnézem.
Nem rég néztem egy sorozatot, amelynek már vége van, ahol a "látó", a szellemeket felismerõ fiatal nõ mindig segített a szellemeknek a túloldalra átjutni. De addig, amíg nem tudtak kapcsolatba kerülni az itthon maradottakkal, addig nem volt nyugtuk. Lehet, hogy Te is nézted?
Írásod végén olvashatjuk, hogy ez az eltévelyedett lélek nem azt vagy azokat akarta büntetni, akiket igazán megilletett volna a büntetés! De a jóság mindig uralkodni fog emberen és szellemen egyaránt!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 18 2009 20:35:31
Szia!
Tetszett az írásod, nagyon jól kidolgoztad a párbeszédeket is. Ebből akár kisregény vagy regény is lehetne, csak ahhoz át kellene írnod kicsit a befejezést. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
