|
 Vendég: 83
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
 V
Anikóval gyermekkorunkban barátnők voltunk. Eszembe jutott az utolsó találkozásom vele. Szomorú volt nagyon. Kértem, mondja el, hogy mi bántja. Folytak a könnyei és mesélt...
Mindent feladtam, céltalanul gondolataimba merülve sétáltam az utcán. Hideg szél fújt. Szomorú voltam. A két héttel ezelőtt történtek, örökre megváltoztatták az életemet. Reméltem, hogy ez csak egy rossz álom volt. Gondolataimba mélyedtem, emlékeztem...
Az orvos szavai jártak örökké az eszembe. A távolból hangfoszlányokat hallottam. Álom vagy valóság, mindez?
- Szomorú, amit most mondani fogok önnek. Sajnálom, minden tőlem telhetőt megtettem. Ennek ellenére, sajnos nem lehet többé gyermeke. - így szólt az orvos.
Szívem vadul kalapált. Kábult voltam, az agyam nem fogta fel a hallott szavak értelmét. A szomorú tényt, a megmásíthatatlant.
Mi lesz velem, miért pont én? Szívem alatt hordott kincsem, nincs többé.
- Nem! - ez nem lehet! - kiáltottam fel fájdalmamban.
Az orvos vigasztalt. Felsorolt több lehetőséget. Hallani sem akartam róla. Most, nem, még nem. Nagyon frissek a sebek. Lelkem összetörve. Valami meghalt bennem.
Menekülni próbáltam a saját gondolataim elől. Ez lehetetlen, de tudtam, hogy ez a valóság. Valami megoldást kell találnom. Nem mehet így tovább, hisz nem vagyok egyedül.
- Állj! - súgta egy hang.
A hó egyre sűrűbben és nagy pelyhekben hullott. Néztem magam elé, semmi nem tudott érdekelni. Hangokat hallottam a távolból. Vidám kacagást, kiabálást. Gyerekek élvezték a tél örömeit.
- Mi ez, hol vagyok? - feleszméltem. Elindultam a hangok irányába.
A kerítésnél megpillantottam egy kisfiút. Szeme szomorú. Kicsi kezével markolta a vasrácsot. Megálltam, néztem őt. Vékony újacskáit nyújtotta felém, de nem ért el. Közelebb mentem.
- Néni értem jöttél? Tudod, hol van az anyukám? - kérdezte válaszra várva. Szemében könnycsepp ragyogott. Sírás fojtogatta.
Döbbenten álltam. Gondolkodtam, mit is mondhatnék, hisz idegen vagyok a számára, Édesanyját látja mindenkiben. Várja, hátha eljön érte és elviszi. Megfogtam a felém nyújtott kezecskéjét. Megsimogattam göndör hajfürtjeit. Fájdalom hasított belém. Istenem, az én kicsikémet elvesztettem, itt ez a kisfiú anya után vágyakozik. Ő nem kell, eldobták, szülőanyja nem tudja, nem akarja tudni, hogy mit veszítet el. Kegyetlen valóság. Hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben.
- Édesem, hogy hívnak, hány éves vagy? - kérdeztem.
- Lackó a nevem. Négy éves vagyok. - felelte halkan.
Hihetetlen, mennyi szomorúságot fedeztem fel az arcocskáján.
- Néni, ugye nem mész el. Nem hagysz itt? - nézett rám, válaszra várva.
Hangja riasztott fel a gondolataimból.
- Figyelj. Lackó! Nem tudom, hogy hol van az anyukád. Szeretnéd, akkor eljövök többször is hozzád. Jó nagyokat beszélgetünk. Természetesen, ha te is akarod. - Szívembe fájdalom nyílalt. Őrültség, hogy is gondolhattam erre. Nem akarok csalódni, neki fájdalmat okozni. A döntés nem csak az én kezemben van.
- Lacikám most mennem kell. Ígérem, vissza fogok jönni hozzád. - mondtam eltökélten. Tudtam, nem szabad becsapnom őt. Amit megígértem, nem felejti el. A gyermeki lélek védtelen, tiszta.
- Biztos nem csapsz be? Várlak minden nap. Néni, hogy hívnak?- szeretném tudni.
- Anikó vagyok. Jönni fogok drágám. Addig is jó kisfiú legyél. - mondtam mosolyogva.
Puszit adtam, majd elindultam. Integettem hosszasan. Ő is visszaintett, nézett utánam, amíg a házak között el nem tűntem.
Most mi lesz? Mit fogok otthon mondani? Hogyan tovább? Felelős döntést kell hoznom. A szavakkal, ígéretekkel nem lehet játszani. Okos megoldást kell találnom. Párom, hogy fogadja mindezt, ha elmesélem a velem történteket? Nyitott kérdések. Vajon helyesen cselekedtem? Lackón járt az eszem. Miért dobták el, miért kell a fájdalmat éreznie? Hisz olyan kicsi még. Valahol él az anyja, nem kellett neki. Miért döntött így, erre csak ő tudja a választ. Kegyetlen volt az én szememben, a döntése, de senki fölött nem ítélkezhettem. Nem is az én dolgom. Lelkiismeret, igen hogy tud elszámolni vele? Kérdések sora. Gondolataimba mélyedtem, észre sem vettem, hogy hazaértem. Kinyitottam az ajtót és beléptem a nappaliba.
Párom már aggódott. Lesegítette a kabátomat. Átölelt szorosan.
- Édesem merre jártál? Jól érzed magad? Mesélj, hallgatlak. - sorolta a kérdéseit.
- Gyere, üljünk le, szeretnék beszélni veled. - mondtam, kicsit félénken. Figyelj nagyon rám. Láttam a csodálkozó tekintetét. Elmeséltem merre jártam.
Ő csendben hallgatott. Nem kérdezett, nem még nem.
- Drágám, sajnálom, tudom, hogy nehéz most mind a kettőnknek. Hidd el nekem is fáj, hogy elvesztettük a gyermekünket. Őszinte leszek.
- Sajnálom Lackót, de képtelen lennék örökbe fogadni, úgy, mintha a saját gyermekem lenne. Ne keseredj el, találunk megoldást. Nagyon frissek még a sebek. Idő kell feldolgozni a történteket. Szeretnélek boldognak látni. - sorolta az érveit.
- Ne csüggedj, meglátogatjuk Lackót. Én is szeretném megismerni. Beszélünk az intézet vezetőjével. Jó lesz így? -
- Igen, türelmes leszek. Meg látjuk, mit tehetünk. Köszönöm, hogy megértesz. Ismered az érzéseimet, a gondolataimat. Szerető férjem vagy. - mondtam könnyes szemmel.
Hónapok teltek el, de megérte a várakozást. Lackót hétvégeken elhozhattuk. Sokat játszottunk, sétáltunk. Kedvence a foci volt. Elhalmoztuk a szeretetünkkel. Észrevettem a változást. A félénk szomorú szemű kisfiúnak, már nyoma sem volt. Ragaszkodott hozzánk. Párom is a szívébe zárta, ahogy én is. Alig vártuk a hétvégét, a szüneteket. Rohantunk érte.
Boldogok voltunk, mind a hárman. Soha nem fogadtuk örökbe, de ő már, a mi kicsi fiúnk lett. Teltek az évek. Sok örömben volt részünk. Felnőtt lett. Elindult a nagybetűs életbe. Hozzánk bármikor jöhetett. Szeretettel fogadtuk. Ő tudta, érezte ezt. Hálás vagyok a sorsnak. Lackó most már örökre hozzánk tartozott. A sebek az eltelt idővel halványultak. Történetem végződhetett volna rosszabbul is, ha nincs szerető megértő társam. |
|
|
- november 23 2012 19:14:57
Kedves Szofi!
Megható történetedet szeretettel olvastam! A sors akarta így, Lackóval lett teljes az életetek!
Szeretettel: Vali.   |
- november 23 2012 20:00:53
Kedves Vali!
Köszönöm, hogy olvastad. Nem az én történetem, részben van csak valós alapja. Bárkivel, bármikor megtörténhetne hasonló ma is.
Szeretettel: Szofi |
- november 23 2012 23:55:27
Kedves Marcsikám!
Szeretettel olvastam megható, kedves írásodat, melyből kiderül, hogy milyen csodálatos lélek vagy és milyen szeretetteljes egyéniség. Aki nem rendelkezik empatikus képességekkel, esetleg nem kedveli a gyerekeket - van ilyen sajnos az életben - nem tud ilyen szépen, összefogottan, lényegre törően írni egy ilyen történetet. Az a szép benne, hogy ötvözted a valóságot a fikcióval olyan szépen, hogy nem válik külön.
Szeretettel olvastalak és szívből gratulálok!
Nem felejtettem el a január 2o.-át! 
Évi. |
- november 24 2012 08:23:19
Kedves Évi!
Köszönöm a kedves szavakat. Köszönöm, hogy olvastad a feltett írásom.
Szeretettel várlak mindig: Marcsi |
- november 24 2012 11:43:02
Kedves Marcsi!
Én is örömmel olvastam ezt a szép történetet, mely jól végződött, akár álom volt, akár valóság. Örökbe fogadás nélkül is lehet egy gyermeket szeretni, és sajnos, ami gyakran előfordul, családban is nevelkedhet fel boldogtalanul egy gyermek.
Talán ennek a kis Lackó gyereknek így volt megírva az élete.
Szeretettel: Zsuzsa
|
- november 25 2012 07:06:08
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm, hogy olvastál és köszönöm a hozzászólásodat.
Szeretettel: Marcsi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
