|
 Vendég: 86
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
„Ne járj mögöttem, nem vezethetlek.
Ne járj előttem, nem követhetlek.
Járj mellettem, hogy egyek lehessünk.”
/indián mondás/
Igyekeztem a földön maradni, és nem engedni az erősen lökdöső szélnek, hogy megingassa csekély ötvenkét kilómat. A tisztáson már kevesebb por szállingózott, és ahogy az erdő felé haladtam, még kevesebb volt belőle. A szél viszont erősödött, így nehezebbé vált az előrejutás. Minden egyes lépés olyan volt, mintha egy-egy mázsát cipelnék a lábamon könnyű sportcipő helyett. Mivel az égbolt egyáltalán nem volt látható a sötét felhőktől, így csak a lámpafényre támaszkodhattam: koromsötét volt. Egyszer aztán elértem végre az erdő szélére, és ahogy beljebb haladtam a fák között, a szél is alábbhagyott. Nem mertem felnézni, de hallottam, ahogy az őrjöngő vihar tépi, lengeti, szaggatja a fák koronáit. A levelek hullottak róluk, akárha ősz lenne, csak színük volt más, még üde zöld.
Néhány ráesett a pokrócra a kezemben, a vállamra, és gondolom a fejem tetején a kapucnira is jutott belőlük. Úgy véltem, itt az ideje Arion után kiabálnom, mert hiába pásztáztam körbe mindenfelé a lámpát, széles kúp alakú fénye nem találta az idegent. Megálltam.
- Arion! – Próbáltam túlordítani a lombkoronák csattogását, suhogását, és még a sál is felfogta valamennyire a hangom. Lerántottam az arcomról, és még egyszer elkiáltottam magam, de ezúttal teli tüdőből. És vártam, lámpám fényével egyre utána kutatva, de felelet továbbra sem jött, csak ágak nyikorgása, a levelek csapkodása hallatszott, és süvítés a fejem felett.
Újra megindultam, és most már folyamatosan szólongattam őt, ide-oda kapkodva a fejem a fénnyel együtt. Bár egyszerre láthatnék mindenfelé!
Aztán egyszer csak megláttam az egyik fa tövében egy hatalmas fekete lakot. Pontosan, ahogy képzeltem, ott volt összekuporodva, lábait felhúzva karját térdére fektetve, lehajtott fejjel, melyre rá volt húzva a csuklya. Pár méterre tőlem ült ott, mozdulatlanul, én pedig egy pillanatra megdermedtem az ijedségtől. Miért nem válaszolt a kiabálásomra? Miért nem reagált semmit? És miért ilyen mozdulatlan?
- Arion! – Üvöltöttem, de még akkor sem mozdult. – Istenem, ne! – Nyögtem, miközben odafutottam hozzá. Ráterítettem a hátára a pokrócot ügyetlenül, és közben szólongattam. Kézfeje lelógott mindkét oldalon a térde mellett. Megérintettem: jéghideg volt. – Arion! – Kiáltottam rá, most már kétségbe esetten, miközben finoman próbáltam a fejét felemelni. Hogy fagyhatott át ennyire? Még le sem hűlt nagyon a levegő. Még én sem fáztam, pedig csak egy rövid ujjú volt a melegítő alatt. Nem lehetett tizenhat-tizenhét foknál hidegebb.
Sikerült felemelnem a fejét; a szeme csukva volt, az arca pedig jéghideg, akár a kézfeje. – Arion! Nézz rám, kérlek! – Mondtam, de már elhalón. A könnyek kitörőben voltak a szememből. – Arion… - a hangom elcsuklott, zokogni kezdtem, akár egy kétéves gyerek. Leültem mellé, és az ölembe húztam a fejét, ég jobban betakargattam a pokróccal, és simogatni kezdtem fagyos, hófehér arcát. Úgy tűnt, lélegzik, de nincs eszméleténél. Gondolkoztam, mit tegyek. Mégiscsak kocsival kellett volna jönnöm! Még a tisztásig valahogy csak el tudtam volna cipelni, de hazáig! Segítséget sem tudok hívni, hacsak itt nem hagyom addig. Nem, semmiképp nem hagyhatom itt! Lehet, hogy meghalna, mire visszaérnék valakivel, még ha kocsival is jövünk. És ott volt még egy fontos dolog: ugyan kinek tudnék szólni, aki elég erős ahhoz, hogy elvigye őt a tisztásig, ugyanakkor képes lennék annyira megbízni benne, hogy tudjam, nem árulná el Arion titkát? Egy kevésbé szkeptikus embernek, mint én, talán rögtön az jutna az eszébe, ha meglátja, hogy nem is ember. Bármilyen borzasztó is volt, az egyetlen megoldás William lett volna. De ő nem segítene rajta, sőt! És talán még engem is elhagyna azért, mert becsaptam. Biztosan.
Miközben én kétségek közt gyötrődve próbáltam mégiscsak valamiféle megoldást találni, Arion feje megmozdult az ölemben. Abbahagytam arcának simogatását, és kitágult szemekkel pillantottam le rá. De ő teljesen mozdulatlan volt. Szemhéja oly békésen pihent, vékony, színtelen ajka szorosan összezárva, vastag, fekete szemöldöke magasan, mintha válaszra várna. Már azt gondoltam, hallucináltam az előbb, amikor ismét mozdult a feje, és egyik pillanatról a másikra felpattant a szemhéja, megmutatva kéken izzó íriszét. Első pillantása rám esett. Ajkát széles mosolyra húzta.
- Mia… - mély, duruzsoló hangja meglepettnek tűnt. Felvonta egyik szemöldökét, és kérdőn nézett rám – Mit csinálsz te itt? – Elnevettem magam, enyhe szédülés fogott el a megkönnyebbüléstől.
- Szia – mosolyogtam vissza rá, egészen fölé hajolva. Arion felemelte az egyik kezét, hogy letörölje az utolsó könnycseppet a szemem alól.
- Te sírtál? Miért?
- Azt hittem… meg fogsz halni – mondtam, majd szégyenlősen felkuncogtam. – Megijedtem… azt hiszem. – Most először láttam kivillanni hófehér fogsorát. Nevetett, közben pedig felült mellém, de a pokrócot nem vette le magáról, csak egy elérzékenyült pillantás után felemelte az egyik felét. Odabújtam mellé, ő pedig rám terítette, így már ketten ültünk a nagy, vaskos pokróc alatt. Egy darabig csendben ültünk, és hallgattuk a fejünk felett tomboló szelet, és a fák panaszos válaszát a viharra. A falevelek folyamatosan peregtek lefelé, a pokrócot most már szinte teljesen beterítették.
Két csuklyás bolond pokrócba bugyolálva az erdő mélyén, egy nagy vihar kellős közepén. Na, szép.
- Ha máskor így látsz, nem kell megijedned – mondta. – Ilyenkor csak… egyfajta meditálást végzek.
- Meditálást? – Visszhangoztam. – De olyan… mozdulatlan voltál, és a kezed, az arcod… jéghideg volt!
- Mert elhagytam a testem, azért – magyarázta, mintha ez olyan magától értetődő dolog lenne. Ha valaki hideg és eszméletlen, csak a testét hagyta el, semmi több… - A test ilyenkor egyfajta hibernálódást végez. Ha a lélek távozik, a test így reagál rá. – Bután éreztem magam, habár nem tudhattam, hogy erről van szó. Viszont Arionnal kapcsolatban sosem számíthatok ésszerű, reális dolgokra, ezt már tudtam.
- Na és… hol jár ilyenkor a lelked?
- Ó, sokfelé. Most csak körbepásztáztam a területet, de van, hogy messzebbre is megyek.
- Körbepásztáztad? Miért? – Arion kelletlenül elhúzta a száját. – Óh… - mondtam, amikor megértettem. – William miatt, ugye?
- Igen – válaszolta, aztán a fák közé meredt a semmibe.
- Azt… mondta nekem, hogy egy éjbenjáró elvette a rövidtávú emlékeit – mondtam óvatosan. – Amikor el akarta kapni.
- Valóban? – Kérdezte enyhe szórakozottsággal a hangjában.
- Igen.
- És azt gondolod, én tettem?
- Miután te vagy az egyetlen éjbenjáró, akivel eddig találkoztam itt, mi mást gondolhatnék?
- Hm – gondolkozott egy percig, aztán lehalkította a hangját. – És ha azt mondanám, hogy én voltam, haragudnál rám? – Mélyen az íriszét bámultam. Ki akartam olvasni belőle az igazságot.
- Nem – feleltem végül. – Hiszen csak magadat védted. Ezért… nem haragudhatok rád.
- De azzal, hogy védtem magam, neked fájdalmat okoztam, ugye? – Nem értettem miért csinálja ezt. Miért beszél saját maga ellen? Hogy én mossam tisztára a lelkiismeretét?
- Igen – mondtam, és visszagondolva arra a borzalmas hétre, ezzel mélységesen egyet kellett, hogy értsek. – de William visszajött, amint visszatértek az emlékei. És csak ez számít.
- Te és ő… - elharapta a kikívánkozó kérdést, de így is értettem.
- Együtt járunk – vallottam be. Arion egy pillanatra összevonta a szemöldökét.
- Ez az együtt járás azt jelenti…
- Azt – vágtam közbe, mert nem akartam hallani tőle azt a bizonyos szót, amit ki akart mondani. Fogalmam sincs miért, de szörnyen szégyelltem magam a helyzet miatt. Rám pillantott, világító kék drágaköveit az enyémbe mélyesztve. Nem bírtam félrenézni, annyira magába zárt.
- Szerelmesek vagytok? – Kérdezte, mintha az előzőekből nem értett volna, vagy mintha konkrét kérdésre konkrét választ akart volna. Rettenetesen éreztem magam.
- Igen – suttogtam alig hallhatóan, aztán lesütöttem a szemem. Elfordította a fejét, és ismét a fák közti sötétséget bámulta. Csak a földön heverő lámpám fénye vájt egy sávot a sötétbe, félig megvilágítva minket. Már el is feledkeztem róla, hogy egyáltalán itt van.
- Miért jöttél ki az erdőbe? – Kérdezte aztán, egy nagyon hosszú hallgatás után. Hangjából némi feszültséget éreztem ki.
- Mert tudtam, hogy nagy vihar lesz, és attól féltem, bajod esik – mondtam az igazsághoz híven. – Szerettem volna, ha hazajössz velem, legalább addig, amíg elcsendesedik az idő. Mivel, ha jól sejtem… mostanában az erdő az otthonod. – Arion felkuncogott, de ez nem a megszokott könnyed kuncogás volt. Ez egy új, fellengzős hang volt, és egyáltalán nem szerettem, habár most hallottam tőle először.
- Te vagy az, akinek baja eshet, Mia. Engem nem kell félteni. Erős vagyok, és sok mindent kibírok.
- De nem mindent – vágtam vissza. Megrándult a szája széle. Tehát igazam volt.
- Nem ismersz, Mia. Nem tudhatod a tűrőképességem határait – mondta ingerülten.
- Nem, valóban nem – értettem egyet. – Csak azt tudom, amit látok. – Grimaszolt egyet. Ilyet se láttam még tőle ezelőtt.
- És mi az, amit látsz?
- Hogy te is élőlény vagy, mint én. Sebezhető vagy, akárcsak én. És nem vagy halhatatlan, mint ahogy én sem. Neked is van szíved, ami dobog, mint nekem. És ugyanúgy fáj, ha bántanak. Vagy tévednék? – Most még nagyobbat rándult a szája, mint az előbb. Szemeit összeszűkítve nézett rám.
- Nem szorulok senki oltalmára.
- Valóban? – Vontam fel a szemöldököm. Most már én is kezdtem ingerült lenni. – Ha jól emlékszem, te voltál az, ki először segítséget kért tőlem. Miért mondtad, hogy haza akarsz jutni? Vagy az csak egy ürügy volt, hogy a közelembe férkőzhess? – Arion felnyögött, aztán felállt. A pokróc lecsusszant róla, de ő észre sem vette.
- Gyere, hazakísérlek. Itt nem vagy biztonságban, a vihar egyre erősödik. – Felém nyújtotta kezét, de én félretoltam.
- Köszönöm, hazatalálok egyedül is – duzzogtam. Magamra tekertem a pokrócot, aztán felvettem a zseblámpámat a földről, ami abban a pillanatban megadta magát és kialudt. Dühödten ütögetni kezdtem, de hiába. A fénye csak nem akart visszajönni. Hát ezért tartott otthon a nagyi gyertyákat is. Teljes sötétség borult ránk, az orromig se láttam. Hallottam, ahogy Arion felkuncog mellettem, újra azon a könnyed hangján.
- Hát ez tényleg nagyon vicces – morogtam durcásan, felé se nézve.
- Nyugodj meg, Mia – duruzsolta azon a lágy hangon, amit annyira szerettem tőle. – Én kiválóan látok a sötétben. – Hirtelen két világító szem jelent meg előttem és felettem. Eltátottam a szám. Újabb kuncogás – nyilván ezt is látta. Éreztem, ahogy megérint, miközben a kéken izzó szempár lejjebb ereszkedik. A talaj hirtelen kicsúszott a lábam alól, de valami tartott a térdhajlatomnál: egy erős kéz, a másik pedig a hátamat tartotta. Közben a szempár ismét feljebb került, mint ahogy én is. Az ölében tartva indult el, kifelé az erdőből.
Szóhoz sem jutottam, csak gyerekes módon élveztem, ahogy a karjában le-fel ringok, miközben halad az egyenetlen talajon. Könnyeden beletörődve bújtam mellkasához, mindkét karommal átfogva őt. Bár a szél rettenetesen tombolt felettünk, néha meg is reccsent egy-egy ág, a levelek pedig állandóan peregtek lefelé, mintha sosem tudnának elfogyni, mégis képes voltam meghallani szívének heves dobbanásait.
Egyrészt, az egyik fülem szorosan a fekete köpenyéhez tapadt a mellkasán, másrészt, mert az ő szívverése sokkalta hangosabb volt, mint egy emberé. Szinte dübörgött tőle az egész teste. És hirtelen úgy éreztem, megnyugvást találok ebben a hangos zakatolásban. Lehunytam a szemem, hogy még jobban tudjak összpontosítani rá. Ettől hihetetlen, érthetetlen biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem, ha most az égbolt leszakadna, vagy bármilyen módon vége lenne a világnak, én akkor sem félnék. Mert ő itt van velem. Mert a puszta szívverésével is képes engem megvédeni. Elmondhatatlan érzés volt. És teljesen logikátlan.
- Mia – távolról szólított egy hang. Megnyugtató. Felettébb megnyugtató… - Mia! – Felnyitottam a szemem, és két kék drágakőbe bámultam bele. Lassan jött a felismerés, hogy elszundítottam. – Megérkeztünk – mondta mosolyogva. Még mindig a kezében tartott. Óvatosan letett, én egy pillanatig még belé kapaszkodva próbálgattam, állva tudok-e maradni. Sikerült. A szobámban voltunk.
- Hű – csodálkoztam. – Hogy tudtál bejönni? – Arion egy pillanatig úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
- Hát, az ajtón. – Nem hagytam magam becsapni.
- Az ajtó be volt zárva, Arion. – Ő gondolkozott egy kicsit, majd végigmért a szemével, végül a tekintete megállt a jobb oldalamon.
- Van kulcsod – mondta fölényes mosollyal az arcán. Levettem magamról a pokrócot, és félredobtam, nem törődve a róla lerepülő falevelekkel, majd rácsaptam a melegítő felsőm jobb zsebére. Megcsörrent benne a kulcs.
- Igen – értettem egyet, miközben lehúztam a zipzárt a zsebemen. – De hogy vetted ki a zsebemből, nyitottad ki az ajtót, majd tetted vissza a zsebembe és húztad fel vissza a zipzárt anélkül, hogy leraktál volna? Arra azért csak felébredtem volna, ha valaki a pokróc alatt matat. – Arion zavartan köhintett egyet.
- Nos, megoldottam a dolgot. – Ezzel le is zárta a témát. Fújtam egyet, de ráhagytam a dolgot. Egyelőre. – Nekem most már mennem kell – mondta aztán, és elindult az ajtó felé.
- Várj! – A karjánál fogva állítottam meg. Rám pillantott, én pedig éreztem, ahogy a pír elönti az arcom. – Öhm.. nem… maradnál mégis? Valahogy szeretném megköszönni, hogy épségben hazahoztál… ráadásul az öledben… – Elmosolyodott.
- Elég, ha annyit mondasz, köszönöm. – Zavartan elengedtem a karját. Szóval, nem akart maradni.
- Köszönöm – mondtam, igyekezve legyűrni magamban a hirtelen feltörekvő kényszert, hogy a karjaiba ugorjak, és addig szorítsam könnyek közt könyörögve neki, amíg meg nem gondolja magát. De leküzdöttem, és csak ennyit mondtam: - Látlak még? – Mosolya szélesebbre húzódott.
- Ha akarod, holnap este is meglátogatlak.
- Hát persze, szeretném – vágtam rá, talán túl gyorsan is. Ez megint egy elpirulást eredményezett, de ahogy kilépett a szobám ajtaján, úgy éreztem, a boldogságom sebesen szárnyal a tökéletesség felé.
|
|
|
- február 11 2013 18:07:28
Kedves Kovács Gabriella!
Nagyon érdekes történet az "éjjeljáróról"! Lehetséges, hogy egy részlet valamelyik hosszabb regényedből vagy novelládból. Kíváncsivá tettél, hogy mi történhetett ezután. Talán lesz folytatása.
Szeretem a tudományos-fantasztikus történeteket és filmeket, de gondolom, TE ezt már tudod!
Szeretettel: Zsuzsa
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
