|
 Vendég: 100
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Madár, az éjfekete mén nagyot nézett a Debrecen alatti legelőt övező ligeterdő friss füvét legelve, amin még ott csillogott a hajnali harmat, amikor szeretett gazdájára nyitotta irigylésre méltón nagy pillákkal kertezett, hűséges szemét. „Hiszen sok maskarában, alakban láttam már Mihályt, de fél lábbal bicegve még sose. Hány helyről megszöktünk már együtt: Mezőkeresztesről, Nagykállóról, a derecskei járásbíróság tömlöcéből, Szolnokról, és csak a jó ’Abrakadó’ tudja, hányszor túljártunk a pandúrok eszén.
A mén nem tehetett róla, kitört belőle a jó kedvű, nyerítő nevetés. Nem is csoda, Víg Miska ruházata most merőben eltért a megszokottól: a fején nem a darutollas, fekete pörgekalap büszkélkedett, hanem a napóleoni háborúból itt maradt huszárcsákó, felső testén kurta, viseltes, kék, sujtásos posztómente feszült. A viseletet kék színű, bő gatya és saru egészítette ki. A nyakában szeredás lógott – és elmaradt a jellegzetes, fekete selyem nyakravaló -, kezében fütykös ficánkolt. A bal lábszára, térdben meghajlítva, fel volt szíjazva a combjához úgy, hogy nyomoréknak lássák. Bal szeme fehér kendővel lekötve, mintha félvak lenne. Éppen tanulta Miska a járást a falábbal, midőn a lova kinevette.
– Te csak ne nyihogj, Madár! Örülök, ha az Epreskert melletti, négyes bitóig elbicegek, mire ide érnek a szekerek az elítéltekkel, a hóhérokkal, a bizottsággal, aminek a tagjait a város nemes szenátusa respektábilis uraiból válogatták nagyságos Csorba János polgármester javaslatára. Ma vasárnap van. Hallom is a Nagyteplom harangját. Nyugatról fúj a szél. Vajh, hányan jönnek a templom helyett akasztást bámulni. Remélem, sokan, hogy feltűnés nélkül elvegyülhessek köztük - morgott magában a betyár, amihez Madár akként bólogatott, mintha a gondolatatit is értené.
– Te itt vársz meg engem! Eszedbe ne jusson az erdő közelében futtatott, városi ménes kancáit meglátogatni! Azokat a lovakat betyárnak is beillő csikósok és hajdúk őrzik. Soha nem sikerült nekem sem a ménesből pár szép állatot ki- kanyarítani – fejezte be a ló gazdája a fennhangon való beszédet, ami most, közismert szótlanságát ismerve, ugyancsak híg lére sikeredett. Miska búcsút intett a lónak, és kibiceget, botjára támaszkodva a Debrecent Pérccsel összekötő földútra. A ló most különösen gondterheltnek, mondhatni, szomorúnak látta gazdáját. Lószívébe valami ismeretlen félelem költözött.
*
Az Úr ezernyolcszázötvenhetedik esztendejében Debrecen nemes városának már nem volt állandó hóhéra, csak pallosjoga alapján időszakosan, máshonnan szerződtetett legényekkel végeztette ezt a közutálatnak örvendő, de nagy szakértelmet igénylő „munkát”, amit jól meg is kellett fizetnie. Így aztán a Hóhérközben* egykor állt Hóhérház talán már feledésbe is merült Debrecen polgárai körében. A cívisváros, lám, ebben is különbözött a korabeli nagyvárosoktól. Megengedte a hóhérnak és segédjeinek, hogy a polgárok között lakjanak. Minthogy a halálos ítéletek meglehetősen ritkák voltak, megszűnt az állandó hóhéri státusz. A dohos, nedves pincecellák elvégezték a hóhérok dolgát az akár pár hónapra bezárt, kurtavasban, kenyéren és vízen tartott bűnelkövetőkön is. A paplanosház bontott tégláiból felhúzott börtön, ami a régi városháza szerves részét képezte, és legelőbb épült „újjá”, nagyjából egyidős volt a krisztusi korhoz közelítő Miskával, minthogy őkelme ezernyolcszázhuszonötben látta meg a napvilágot Sárrétudvariban. Szóval a börtön a Czegléd** és a Sas utcának mutogatta vasrácsos, lőrésszerű ablakait.
A balkányi illetőségű Lengyel Samut és Kis Víg Miskának vélt társát az előbbi lakóhelyéhez közelebbi Vámospércsen fogták el egy csárdában***, a rablógyilkosság hónapjának tizenkettedik napján, ami a véletlenek összejátszása folytán szintén vasárnapra esett.
A még újjá nem alakult, de a feloszlatás után is működő, a város által delegált, császári és királyi megyetörvényszék májusban, a végtárgyaláson kötél általi halálra ítélte a tetétleni rablógyilkosságban fő szerepet játszó két haramiát, és az ítélet végrehajtását a következő hónap huszonnyolcadik napjára tűzte ki. Az állítólagos bandavezér a fő tárgyaláson nem ismerte fel a zokogva jajongó anyját, tagadta, hogy Udvariban született volna, ocsmány szavakkal szidalmazta szülejét. Közben megvasalt baljával szapora idegességgel simogatta kis, szőke bajszát.
A megsebesült és meglehetősen rossz bőrben lévő akasztófavirágokat, vasban, feltuszkolták a lovas szekérre. Velük három hajdú utazott együtt. A Hóhérok külön szekeret kaptak, míg a tekintetes bizottság a város díszfogatával poroszkált a Várad utcai kapu**** irányába, ahol az inzsellérek irányítása alatt már folyt javában a vasút építése, de máshol még megvolt a város védárka líciumtövissel és más sövényképző bokortól kisérve.
A mesterhóhér út közben azt latolgatta, a város megfizeti-e rendesen a szállást adó fogadós jelenlétében kialkudott költségtérítést, a maga és emberei fizetségét (a fogadós ugyanis előre kérte a költségeket):
Az első nap délelőttjére egy „itze szilvórium” és kenyér, kilencvenhat krajcár értékben;
Déli ebédre három tál étel, gyümölcs, kávé három forintért;
Ebéd után fél font fehér „tzukor”, húsz krajcárért;
A második nap „dél előtt” egy „meszej pájinka” és kenyér hatvan krajcárért; Második napi ebéd és utána, mint az első napi;
Harmadik nap délelőtt, utolsó tételként, megint egy „meszej pájinka”, kenyérrel;
Szállásdíjak: három hóhér számára egy szoba három napra kettő forint és tíz krajcár; három ágy, napi öt krajcárral, három napra negyvenöt krajcár; gyertya napi tizenöt krajcárral, három napra, szintén negyvenöt krajcár.
Mindehhez jön hozzá az utaztatás költsége és a két lator lefejezési díja. Az mindösszesen harmincegy pengőforint és ötvenhat krajcárt tesz ki.
Lengyel Samu és Víg István már semmibe sem tudott igazán belegondolni. A szívük teljesen megkérgesedett. A kivégzésük előtti estére felajánlott papi vigaszt is elutasították. A börtönben sokat kínlódtak sérüléseikkel. István azon kesergett, nehogy a családját bántsák. Azért tagadta meg szülőanyját is, miközben befelé vérzett a szíve. Ikertestvére, Mihály nehogy eljöjjön kiszabadítására a Debrecentől Keletre, két fertályórányi járóföldre eső akasztóhalomhoz. Őt is felakasztanák. Mindig felnézett Miskára. Ő engedelmes volt, Miska meg engedetlen, csavaros észjárású ember. Nem nyugodott bele a sorsába. Azon minden áron változtatni akart. Mindig, minden kutyaszorítóból kiszabadult. Sokkal tevékenyebb és életrevalóbb volt nála.
A tekintetes bizottság vezetője, Portörő uram gondolatban már a jelentését írta az akasztásról, és a zsebében érezte a jelentésért járó tiszteletdíjat.
A kíváncsiskodókkal felszaporodott menet közben elérte azt a helyet, ahol le kellett kanyarodni a Mikepércsre vezető útról balra, hogy megközelítsék a már idelátszó akasztóhalmot*****, melynek bitófái fenyegetőleg emelkedtek ki a halom legtetejéből. A város felé néző ágról egy holló szállt el nagy károgással a ligeterdők felé. Tudta, nem akad megint „tennivalója”, hamar leszedik, és eltemetik az akasztottakat.
*
A hóhérok felvitték a halomra az eszközeiket és a köteleket. Ezeket nekik kellett biztosítani, és amelyeket napszálltakor el is vittek magukkal. A csigák, a kötelek rendben várták „vendégeiket”. A mester megnézte még a hágcsókat, biztonságosak-e, amelyeken fellépdelve a fejek mozgatásával igyekezett, minden anatómiai tudását bevetve, az elítéltek nyakcsigolyáját eltörni, miközben a segédek alulról, csiga segítségével, húzták a szerencsétlenek összekötözött lábait lefelé. Ez volt a kivégzés ilyetén módjának a hivatalos regulája.
Az összeverődött érdeklődők között volt, aki imádkozott, aki felsikoltott a reccsenő hangok hallatán. Akadt, aki elfordult, nem tudott oda nézni. A különös, félszemű és lábú koldus sírt. Tehette, rá nem figyelt senki. Sok ilyen bénát lehetett országszerte látni ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc után. Sírása olyan volt, mint amikor egy folyó áttöri a gátat, ömlött, csak ömlött hangtalanul, mintha soha nem szakadna vége. Szerencséjére az udvari rokonságból nem volt ott senki. De ha lett volna is, senki nem ismerte volna fel megváltoztatott külsejében. Az erős testalkatú férfi meggörnyedt. Úgy érezte, a mellkasából, torkából rögvest kiszakad valami. Nem volt ugyan vallásos, mégis úgy érzete testvére halála az égre kiált. Neki kellene a helyében lenni. Mintha az öccse fátyolos tekintete a halála előtt összekapcsolódott volna az övével. Mintha azt mondta volna, még jóváteheted elrontott életed bűneit. Úgy érzete, mindezt a családja, az ősei üzenik, és az utána következők követelik tőle. A Samu szeméből vád és közöny sugárzott felé. Megremegett. Alvezére felismerte?!
Megigazította a kendőt a szemén, hogy letörölhesse a látását elhomályosító sós áradatot, és eltakarja az arcát Lengyel Samu átható tekintete elől. Lehet azonban, mindezt csak képzelte.
A bizottság jó húsz perc leforgása után hivatalosan megerősítette a hóhér kijelentését, miszerint az elítéltek kiszenvedtek.
A „közönség” és a hivatalosság szedelődzködött. A koldus azonban maradt. Akadt, aki néhány krajcárt dobott oda neki. Lehajolt a földre a guruló pénzdarabokért, és az emberi könyörületesség úgy csapta arcon, mint egy szeges korbács. Nem az arca, a lelke sajgott. Valami fogadalomféle körvonalazódott benne: máshol, más életet, egy jobbat, egy tisztességesebbet kellene élni,… de hol,….nem Magyarországon, az biztos.
* ma a Szappanos utcán baptista imaház áll a Hóhérköz helyén
** jelenleg Kossuth utca
*** feltehetőleg a Halápi csárdáról van szó
****a mai Nagyállomással szemben
***** a jelenlegi Monostotpályi és Leiningen út közötti területen
|
|
|
- április 02 2013 23:00:05
Gratulálok, jól visszaadtad a környék hangulatát, arrafelé Bárándon lakott a nagymamám, és neki voltak ilyen történetei, mikor mesélt, gyerekkoromban.
Volt sok mese és volt sok szörnyű igaz történet.
Azért megnyugodtam kicsit, hogy részben megbűnhődtek a tiszteletes gyilkosai, bár ahogyan leírtad a novella valamennyi szereplőjét sajnálom is,még a hóhérokat is.
Igaz, az álruhás gyilkos lelkiismerete soha nem fog megtisztulni, de azért bízom benne, hogy fogadalmát be fogja tartani és máshol tisztességesen fog élni.
esprit |
- április 03 2013 11:26:15
Kedves Papon!
Szomorú, régi történet szépen megfogalmazva, szívesen olvastam, bár kevesebb örömmel, hiszen ki tud örülni annak, ha embereket akasztanak?
Befejezetlen a történet abból a szempontból, hogy nem tudhatjuk meg, hogy az "álruhás" betyár talált-e magának tisztességes megélhetést, és azt sem, hogy ezt Magyarországon, vagy idegenben találta meg.
Szeretettel olvastalak: Zsuzsa
 |
- április 04 2013 10:33:16
Kedves esprit!
Örülök, rendes bihari eredetű "betyár" (nemedtől eltekintve) vagy, akárcsak én.
A következő folytatásokból mindenre fény fog derülni. Szeretettel várlak a végkifejlet megtapasztalására, ami nem lesz hétköznapi. Ezt megígérhetem.
Papon
 |
- április 04 2013 10:36:10
Kedves Zsuzsa!
Nem csak szeretettel, értő módon is olvastál. Légy a vendégem, ha érdekel, milyen véget ér az egykori, sárréti betyár élete az én "forgatókönyvem" szerint!
Szeretettel:
Papon
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
