|
 Vendég: 96
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Miskának temérdek átgondolni valója akadt, midőn zsidó házalónak öltözve, igazgatta suhogó kaftánját, imasálját, fekete, nagykarimájú kalapját, a kalap alól hosszan kilógó pajeszokat és a vállán átvetett szíjú tálcát, ami az „árukészletet” tartalmazta: leledzett ott cérna, tű, bicska, beretva, tűzkő, színes szalag garmadában, de a fő áru mégis a masina* volt.
A fél Alföldön keresik, és noha már „felakasztották” Debrecenben, a csendőrségi körözvényeken még ott díszlik a neve, meg a személyleírása Szolnokon, Váradon, Keresztesen, Derecskén. A hírek még lassan járnak!
Szegény István öcsém! Az ő szőke bajusza is ott szerepel a körözvényekben. Ez lett a veszte, valamint az, hogy lengyel Samu után küldtem, némi holmiért. Ott ette volna meg a ragya azt a rongyos 200 forintnyi, rablott jószágot! Vitte volna bár Samu Balkányba, Isten hírével! Nem, nekem az is kellett. Erre ment rá az öcsém, aki mindenben ártatlan volt. Szegény Susanna anyám, ő sínylődött a legtöbbet miattam. István apám megátkozott. Ez is fáj, de a legjobban az bánt, amit a jövőben még ki kell miattam állni a családnak Udvariban. Nem volna csoda, ha az atyafiság megtagadna, és elköltözne a csendőrség állandó zaklatásai elől messzi földre. Persze: nem keresték sem a foglárok, sem a tekintetes bíróság az öcsém hátán a szilva kinézetű anyajegyet a bal lapockája alatt! Örültek, hogy megvan a gyilkos Miska, aki annyiszor bolonddá tette őket. Valakit akasztani kellett, pedig csak önvédelemből lőttünk…., mindez már mindegy.
Furcsa jelenség volt a zsidó házaló után baktató, fekete mén. Ilyen szép állattal nem rendelkeztek általában a gyalogos handlék. Erre is gondolt Miska: Mi legyen ezután Madárral?! Eladni? Azt nem. Lőjem le? Még tán’ ez lenne a legjobb, magammal együtt. Vigyem magammal? Az feltűnő és bajos dolog. Egy darabig velem jön. A többit meglátjuk útközben. Most, legelőbb Kaba alá kell eljutnom minden áron. Ott van elásva „Kis Víg Miska aranya”, amiről annyi találgatás járja. Mint ahogy már annyian kiadták magukat Kis Víg Miskának. Ki viccből, ki komolyan és az ártalmamra. Hát, szó, ami szó, az évek alatt szép summává kerekedett a szerzemény, aranyban és bankóban. Ezzel fogok valahol a nagyvilágban új, „becsületes” életet kezdeni, megpróbálva jóvátenni vétkeimet itt a Földön. Hogy odafönn mi lesz, az nem érdekel. Néhány „komát” megfizettem, döntenék le párszor a debreceni bitó két ágát, amelyikre az öcsémet és Samut akasztották. Megteszik, ráviszi őket a betyárbecsület. Hadd lássa a tekintetes megyebíróság, Kis Víg Miska nem akárki volt!
*
Az egykori kabai csárda, amelynek még az emlékét is elmosta mostanra a jótékony idő, kocsi beállójának északi sarkában, éjnek évadján egy sötét árnyék ásott. Mellette ló körvonalai látszottak, amelyek még az éjszakánál is sötétebbek voltak. Csodák csodájára a csárda szelindek nagyságú házőrzői némák maradtak. Sőt! Az egyik még kaparással segíteni is akart Miskának. Emez szelíd erőszakkal taszította el a termetes komondort.
– Menj innen, Bundás! – szólt rá fojtott hangon az ásó ember, amikor az ásója elérte a jókora bőriszákot, amiben a pénz el volt rejtve.
Most a jól ismert betyáröltözék volt Miskán, ami veszélyes volt ugyan, de az általános csikós viseletre ez hajazott a leginkább. Meg hát ebben érezte Miska igazán elemében magát. Még a gondolatai is gyorsabban jártak.
Döntött. Délnek veszi az irányt a Madár hátán, mintha el akarna szegődni. El kell érni valahogy a Szegedre vivő Halas-Mélykút postautat. A veszélyesebb helyeken csak éjszakánként lovagol majd. A nappalokat a rétség kunyhóiban, szárnyékjeiben tölti. Étket mindig adnak a vizek, a rétek a bujdosónak. Annyit azért változtatott a külsején, hogy leberetválta kis, barna bajuszát, a pörge kalap helyett kucsmát húzott a fejére. A pusztai népek nem szoktak kérdezősködni a szegény legények viselt dolgai felől. A csárdákat mindenképpen kerülni fogom, határozta el magát. Szegedébe kell mennem, ahol úti levelet szerezhetek magamnak. Ezek után debreczeni illetőségű tőzsér leszek, és a szerint is lészen a gúnyám. A nagy ég a megmondhatója, melyik réven keveredek majd át a Buda-Eszék útra, amelyiken egykor a törökök özönlöttek Északnak. Eszékről már delizsánsszal** utazok Fiume felé.
*
A Fiumara folyócska eliszaposodott, elmocsarasodott, kis öble nem tette lehetővé az időtájt nagyobb, tengerjáró vitorlások kikötését. Ezért azok a nyílt tengeren, mintegy fél – másfél tengeri mérföldnyire*** horgonyoztak le a parttól és csónakokkal, alacsony merülésű kishajókkal bonyolították az akkor még csekély mértékű személy- és áruforgalmat. Ekkor a város osztrák-horvát fennhatóság alá tartozott éppen. Most a történészek által, második magyar korszaknak nevezett éra vége után járunk, ami 1848-ig tartott, az un. II. interregnumban. A vesztegzárat még III. Károly kiépíttette 1720 körül, de a szabad kikötő ügyében jóval történetünk utáni időkben sem hajtottak végre jelentős előrelépést. Ekkorra kötelezővé vált a hajóokmány és a császári lobogó használata a monarchia hosszújáratú vitorlásainál. Tengerészeti iskolák alapítódtak, megjelent a magyar ajkú lakosság, de igen csekély számban.
A jó 400 – 450 kilométeres utat Eszékről, Károlyvároson keresztül - úti okmányai szerint -, Debreczeni Kiss Mihály uram a kátyús, döcögős utakon több mint két hét alatt tudhatta maga mögött. Számára egyedül a mocsár volt ismerős, de az is félig sósnak bizonyult. Elvétve hallott magyar szót. Érthető, mennyire megörült az egyik csapszékben, ami legfeljebb a szagában hasonlított a meghitt, magyar csárdákhoz, amikor két úrféle magyar nyelven beszélt valami vitorlásról, ami nem soká indul Fiuméből Amerikába. Az egyik úrnál orvosi táska bizonyította, ő orvosként szolgál az illető vitorláson. Az újdonsült debreceni tőzsér vette a bátorságot, és illedelmesen megszólította a Smokva rakiját (fügepálinka) kóstolgató, vidáman beszélgető urakat:
- Szíves engedelmükkel meghallottam, hallgatódzás nélkül, miről beszélnek. Kiss Mihály volnék Debreczen városából, és igen erősen készülődök Amerikába – nyújtotta barátságosan a jobbját az orvosféle felé.
- Dr. Komáromi Schmidt Tamás vagyok, az úr pedig nemes Szegedi Edömér, aki az osztrák Lloyd tengerhajózási részvénytársaság megbízottja, magyar kivándorlási ügyekben. Jöjjön, Kiss uram, telepedjen közénk!
- Az urak kölcsönösen lekezeltek, és Mihály az asztalukhoz ült. A postakocsin szaporán folyó beszélgetésből, amiben ő nem igen vehetett részt ismert szófukarsága, de a maga által helyesen észlelt, a nagyvilágban való járatlansága miatt sem, rémlett neki holmi vigécekről szóló intelem, akik meglehetősen kihasználják a hozzá hasonló kivándorlók szorult helyzetét. Résen kell hát lennem gondolta magában, amikor örömet színlelve szorosabban átölelte méretes, utazásra készült bőrtáskáját.
- Inna velünk a találkozás és a közös úti cél örömére, Kiss Mihály uram?
- Mit fogyasztanak az urak, ha meg nem sértem kelmeteket? – szimatolt az urakat körüllengő, ismeretlen, édeskés illatba gyanakvón Miska. Ezt észre- vehette az ügynök, mert rögvest válaszolt:
- Mi fügepálinkát iszunk, de akad itt Sljivovica is, ami édes testvére a magyar szilvóriumnak – nem is várt tovább, hanem rendelt:
- Ein halbes Liter Sljivovica, bitte! – sligovica, sligovica, visszhangzott a Miska fejében a szó, de hiszen ilyet már otthon is ittam, majd hangosan folytatta:
- A’ biz’ nagyon fájintos tud lenni, ha értő kezek készítik! Köszönettel megkóstolom.
Az urak jót mosolyogtak az alföldi ember beszédmódján. Az osztrák tulajdonú kocsmában étkezni is lehetett mindenféle halételeket, zöldség-körtekkel. Miska megéhezett ugyan a találkozás örömére ivott áldomás hatására, de az ismeretlen ételek illata nem hasonlított a réti csíkból főzött, magyaros paprikásra. Meg is kérdezte:
- Akad-é itt egy messziről gyütt ember ínyére való étek?
Az orvos tudta, mi kell a magyarnak. Rendelt:
- Bitte, eine große Portion Ćevapčić! – Tudja meg, Kiss Mihály uram, ez sertés és marhahús, darálva, krumplival. Jó nagy adagban kértem – tette még hozzá a magyarázathoz.
Az új ismerősök eszegettek, Miska falt. Megint eszébe jutott az édesanyja. Könnyek gyűltek a szemében. Az asztaltársak rá is kérdezetek, csípős-e az étel. A „diplomatikus” tőzsér rájuk hagyta a dolgot. Mi volt ez az otthoni paprikásokhoz, halászléhez képest?
Az étkezés végén, mielőtt asztalt bontottak volna, Miska kijelentette:
- Nagyon megtisztelnének az urak, ha én lehetnék a vendéglátójuk! – az új ismerősök nem tiltakoztak, meglehetősen jó hangulatban hagyták ott az osztrák, kikötői kocsmát.
*
A HUNNUS áru- és személyszállító vitorlás egy párás októberi reggelen szedte fel a horgonyt, ahogy a tengerről felszálltaka párák, és kisütött az adriai Nap. Miska a hajókorlátnak dőlve kémlelte a párába vesző messzeséget. A zsebében egy apró bőrzacskót szorongatott. A bitó alatt neki vetett, öt krajcár lapult abban és egy tincs a Madár sörényéből, akit a szegedi, örmény pénzváltónál kellett hagynia bankói aranyra váltása és a hamis úti okmányok fejében. Az öreget Vártábéd Bazuk apónak hívták, és „tisztes” foglalkozása mellett orgazdának is mondták a mindenhol fellelhető, rossz nyelvek. Miska szerint ezek nem tévedtek sokat, mert a jóságos apó szolgálataiért semmiképpen sem fogadott el pénzt, csakis a mént, felszerszámozva. Mit lehetett tenni? Miska odadta hű társát, akinek a szeméből látni lehetett, tudja, soha nem fogja többé látni kedves gazdáját. Hihetetlen, de a ló sírt. Megigérte az öreg, jól fog bánni a ménnel a leánya, Nazeli. Később ezt a bőrzacskót Miska élete végéig a nyakában hordta aranyláncon. Örököseit kérte, temessék vele ezt az erklyét, ami oly’ igen megváltoztatta az életét. No, de ne szaladjunk ennyire előre!
A hányattatott hajóút több mint egy hónapig tartott a Delaware folyam öbléig, ami a hajóorvos szerinti, olyan tíz tengeri mérföld szélességével hivogatólag fogadta a tenger vándorait. Még több mint száz mérföldet kellett felfelé hajózniuk a folyón, aminek a legkisebb szélessége is elérte majdnem az egy tengeri mérföldet. A parton jó ötven méteres világító tornyok, jelző harangok, hullámtörők, egyéb jelző fények igzították el a hajók kormányosait. Szélcsend estére gőzös vontatók siettek a vitorlások segítségére. A magukkal vitt cukrot, fát és állat-bőröket Port Richmondnál**** rakodták ki, ahol cserében gabonát, kicsit feljebb pedig a kőolajat fejtették az óriás hombárokba, tartályokba. Itt nem volt olyan szigorú az utasok osztályozása, mint New Yorkban a bevándorlóké. A főleg holland és svéd betelepülők még nem mutatkoztak szőrös szívűnek, mint az Ellis Island hivatalnokai, New Yorknál, a későbbi időkben. Egyébként is, Miska jó módú kereskedőként érkezett, nem szegény menekültként, szerencse próbálóként.
*
*masina: gyufa
**delizsánsz: zárt, rugózott postakocsi
***1852 m= 1 tengeri csomó
****Port Richmond: ma Philadelphia belvárosa
(http://www.hangyassyzsuzsa.eoldal.hu/img/original/95/haromarbocos-vitorlas.jpg |
|
|
- április 04 2013 22:02:25
Kedves Papon!
Mondom én, hogy nagymamám történeteire hasonlít a mese. Jó olvasni!
Alig várom a folytatást, mert gondolom még nincs vége.
Gratulálok!
esprit |
- április 04 2013 22:09:41
Megnéztem közben a Hangyássy képeket is, a Madár is ott van lefestve:-)) |
- április 05 2013 18:07:52
Kedves Papon!
Igazán örülök, hogy a betyáros történetnek olvashattam a folytatását. Ilyen szép olvasmányokért sohasem sajnálom az időt! Ha lesz folytatása, azt is szíves örömest olvasom majd!
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- április 08 2013 17:40:26
Kedves esprit!
Most eltér a történet fonala a nagyi meséitől. Hátha ez sem lesz rossz. Hangyássyt majd én is megnézem!
Üdv.
CSE. |
- április 08 2013 17:43:59
Kedves Zsuzsa!
Lesz folytatás. Váljék örömödre!
Szeretettel:
Papon |
- április 10 2013 11:57:38
Kedves esprit!
A történethez csatolt illusztráció egy musztángot ábrázol. A madár pedig "arabs-nóniusz" beütés volt.
Üdv.
Papon |
- április 10 2013 12:14:10
Még egyszer, kedves esprit!
Megállapítottam - nem kellett hozzá nagy tudomány -, "lány" vagy. Elnézésedet kérem a fotómontázsért! Talán megbocsátod.
Szeretettel:
Papon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
