|
 Vendég: 85
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Simon Roland
A sziget I. rész
A természet szimbiózisában élő állatok előre megérezték a közelgő katasztrófát.
A kardos szíjhal a többi mélységi teremtménnyel együtt felúszott a felszínre. A szárazföldön, a part közelében élő ragadozók beljebb rohantak, s menedékre leltek a biztonságot nyújtó hegyekkel övezet zöldellő terület ölelésében. A bennszülöttek az állatok fura viselkedését időben észrevették, a vészjósló jeleket figyelve elkerülték az ólálkodó halált. Az óceán alatti földrengés nem csak pusztított, létrehozott valamit, előhívta a szigetet. Az őrjöngő víztömegen hánykolódó Végtelen névre keresztelt kecses óriás vitorlás éber őrszeme észrevette a kiemelkedő kőtömeget. Az óceán sokáig tombolt. A vitorlás olyan volt, mint egy makett a tengerészeti múzeum kiállításán. A hajó felett átcsapó hullám lelökte a kémlelő férfit, aki a fehéren örvénylő vízbe zuhant. Az árboc kettétört, mint egy fogpiszkáló, majd a vízbe zuhant, magával rántva az egyik mentőcsónakot és szétzúzta a korlátot. A bajba jutott matróz néma kiáltását nem hallották a többiek, de a szívükben érezték az atavisztikus élményt. Tudták mi fog következni. Az óceán még sosem volt ilyen dühös. A tektonikus lemezek mozgásba hozták, felpiszkálták a lelkét. A tengerészek rettegtek, soha nem tapasztalt pánik uralkodott a fedélzeten. A vitorlás legénysége mentőcsónakokat eresztett le. A természet hatalmas karja azonban nem elégedett meg a pusztítással, tovább roncsolta a hajót. A lélekvesztők az üvöltöző férfiakkal együtt felborultak. A sajkák többsége megsemmisült.
A kapitány utoljára esett ki a roncsból. Veszettül hadonászó karok és lábak és fadarabok csapódtak a tapasztalt, sok mindent átélt férfi arcába, menthetetlenül süllyedt lefelé. A férfi olyan volt, mint egy passzív tárgy, egy játék katona. Hirtelen az életösztön áramként járta át testét. A rejtett tartalékait felhasználva küzdött az életéért. Úszott felfelé. Sikerült a felszínre kerülnie. Elengedte magát, lebegett a felszínen, mint egy bója. Bámulta a kék eget. Nem vette észre a feléje közeledő mentőcsónakot. Ekkor megragadták és behúzták a csónakba, a túlélők között volt az őrszem is – Egy sziget van a közelben, a földrengés hozta létre – egy palack rum kíséretében átnyújtotta a messzelátóját a vezetőnek. A kapitány belenézett a távcsőbe. Szürke sziklák alatt vidám pálmafák csevegtek. Megkönnyebbülten felsóhajtott és meghúzta az üveget. Szomjas volt, mint egy sivatagi vándor. A közelben semmi jel nem utalt további túlélőre. A szabad szemmel nem látható sziget irányába mutatott. A vitorlás a mélyben pihent. A négy matróz lázasan evezni kezdett. Nem törődtek az idővel és a körülményekkel. A sirályokat megelőzve értek a szigetre. Végre a lábukkal érinthették a partot. Elhatározták, hogy felfedezik a szigetet. Elindultak a hegy felé vezető úton. Az egyik matróz rémülten felkiáltott – Vendégeink vannak – Nem tudták, hogy a fegyveresek majd milyen fogadtatásban részesítik őket. Kivont karddal közelítették meg a társaságot. Amikor teljesen közel értek a mozdulatlanul várakozókhoz, csak akkor vették észre, hogy azok valójában művészeti objektumok. Megkönnyebbülten felsóhajtottak. A szobrok furcsa ruhát viseltek és számukra ismeretlen eszközt fogtak a kezükben. Mind az öten hátborzongató felfedezésre jutottak, mikor a szobrok arcát hosszasan, alaposan tanulmányozták. Mind az öt alak arcának tulajdonsága megegyezett a kapitányéval és a négy matrózéval. Itt többről volt szó puszta hasonlatosságnál. Mintha a tudtukon kívül, ők maguk álltak volna modellt a karakterek megformálásához. A ruha és a felszerelés azonban teljesen idegen volt számukra.
|
|
|
- január 17 2014 07:42:17
Izgalmas, élethűnek látszó írás, már belendültem az olvasásba és vége lett.
Szeretettel gratulálok: Viola  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
