|
 Vendég: 81
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Gyógyításom a rozsdás órával...
Citromemberek...
Ezt én találtam ki, én neveztem el azokat az embereket, akik állandóan szomorúak, nincs humorérzékük, vagy ha van, tutira jól elrejtették, de elhatároztam, hogy felkutatom a rejtekhelyet. Megtalálom, ha addig élek is, mert az ember boldogságra, örömre született, még ha olykor bánata van is.
Elhatátározásomat tett követte, még pedig a legkedvesebb barátnőm volt az első kiszemelt "áldozatom". Eldöntöttem, minden ebbéli tudásomat bevetem - nem sok van, de mindegy, ő ezt nem tudja, én sem -, de ha beledöglök is kirángatom a depressziójából. Délután ötre beszéltünk meg találkozót a lakásomon. Az egyik kis szobát kifejezetten erre a célra rendeztem be, mert úgy gondoltam, hogy ha a barátnőmnél eredményes lesz a kezelés, jöhet a többi citromember is az ismeretségi körömből.
Meg is érkezett Etusom, nem késett egy percet sem, szomorúan konstatáltam, hogy maga alá van zuttyanva körülbelül háromezer méterre. No, lesz vele bajom, azt már kristálytisztán láttam, de próba cseresznye, gondoltam.
- Gyere kedvesem - gyöngéden átkaroltam (no csak úgy diszkréten) és bekisértem "abba" a szobába. Hangulatvilágítás, halk zene, patyolattiszta vizsgáló ágy, igen, igen, mint az orvosi rendelőkben, no nem a nőgyógyászatiban, hiszen a lelke beteg ennek a szegény "leányzónak" azt kell meggyógyítanom..
Meghökken, csodálatos - sírástól kissé duzzadtak a szemhéjai - égszinkék szemeivel rám tekint és kérdezi:
- Te meghibbantál, mit akarsz itt velem csinálni? - és menekülőre akarta venni a figurát, de megállj-t parancsoltam neki:
- No várjál csak kedvesem, ez nem az, aminek látszik, tornázd fel magad a vizsgálóasztalra, lazulj el, beöltözöm, hozom a speciális felszereléseimet és megkezdem a terápiát. Ne aggódj, nem érintelek, még mindig a fiúkat szeretem, mert látom, hogy ez aggaszt most téged a legjobban. - nyugtatom meg a barátnőmet és kiosonok.
Felveszem a fehér orvosi köpenyemet - persze, hogy nem vagyok orvos, nincs diplomám, valamikor egy kis pszichológiát csöpögtettek a vénámba úgy harmincöt évvel ezelőtt, de hol van az már - és az eszközeimet is a kezembe veszem.
Sztetoszkóp a nyakamban, apukám zsebórája egy aranynak látszó, de csak bronz (színű) láncon fityegve a bal kezemben. A jobb kezem még szabad, abban tartom majd a varázsgömböt, csillog-villog, szóval szép. No és a köpenyem két zsebe tele van kártyával, ez a végszükséglet, ha az előzőek nem hatnának.
Ezekkel az eszközökkel felszerelkezve berongyolok a szobába, de megbotlom egy infúziós állványban - persze az is van, igaz, hogy a folyadékot megittam, amíg vártam a barátnőmre - és a kezemből repül a gömb a fekvő barátnőm bal bokájára, aki felszisszen a fájdalomtól. Én is, hiszen ott hasalok az egyszer használatos fecskendők között a barátnőm ágya alatt, mert szétszóródtak a bábeli zűrzavar közepette. No de a sztetoszkóp a helyén maradt, persze, azt egy speckó ragasztóval rögzítettem a köpenyen gombjaihoz. De a zsebórát viszont nem lelem, anélkül pedig a mutatványom semmit nem ér.No mindegy, gondoltam, rásasolok a barátnőmre, mert igencsak csendben van. Csak nem ájult el nekem az ijedtségtől, mert ahhoz már kevés a tudományom, hogy olyankor mit kell tenni. Felrugaszkodom, egyszer-kétszer visszacsúszom, de végre siker koronázza próbálkozásomat. És akkor ül ki a döbbenet és egyben a derű az orcámra.
A barátnőm kezében meglátom a féltett kincsemet, a bronzszínű aranynak nem nevezhető zsebórámat. Úgy fél méterrel a feje fölött tartja a kezében és annak rendje és módja szerint himbálja a bal kezével, gyönyörű égszinkék szemeivel pedig követi az óra mozgását. Közben halkan dúdol egy totál ellentétes stílusú dalt, mint amilyet én prezentáltam neki a CD-ről. És mosolyog. Megcsípem magam, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok, mert annyira hihetetlen számomra az, amit látok. De jól belekarmolok a hegyes körmeimmel a karomba, észre kell, hogy vegyem, hogy nem álmodom.
Gondolkodom. Tehetem, hiszen a barátnőm meggyógyítja magát, mi a francot aggódtam én, erre azért nem számítottam, hogy ennyire nincs rám szüksége. No lekapom még gyorsan az utolsó üveget az infuziós állványról és leiszom magam. Le én, ott egyen meg a fene engem az orvostudományommal együtt, nehogy már én kergessem bele magam a depresszióba. Koccintok magammal és várakozom. Közben a barátnőm mély álomba szenderül. Összeszedem a cókmókomat, rendet csinálok a "kezelőben" és akkor látom meg, hogy az üzenetrögzítőm több üzenetet is elraktározott. Bekapcsolom, legalább tizenöt üzenet, és mindenki időpontot kér.
Honnan a fenéből tudták, hogy én depressziót gyógyítok speciális eszközökkel hatásosan. Hiszen a barátnőm volt - lett volna - az első esetem, ha összejött volna.
Közben mocorgást hallok a "kezelő felől", nyílik az ajtó, kilép rajta Etus, frissen, illatosan, vidáman, eltűnt a depije, és lazán a képembe vágja:
- Utólagos engedelmeddel, megadtam a telcsiszámodat a citromembereknek, ők a barátaim, ha ezt a mutatványodat megismétled nekik is, ronggyá röhögik magukat, már a látványod észveszejtő, sátáni, a tekintetedről nem is beszélve, inkább meggyógyítják ők is magukat. Egyébként klassz az az óra, csodákra képes, feküdj fel, próbáld ki Te is, rád fér.- mondja huncut mosollyal a szája szegletében...
Lehet, hogy igaza van? Lehet.
|
|
|
- február 02 2014 08:50:17
Évikém!
"Citromemberek" - ez nagyon jó.Kedves "doktornő"! A depi gyógyítására speciális módszert találtál ki.
Tetszik az írásod, igazán jól szórakoztam! 
Ölelésem és gratulációm: Maria |
- február 02 2014 09:19:50
Köszönöm szépen Marikám, hogy olvastál.
Szeretettel ölellek: Évi |
- február 04 2014 17:27:24
Kedve Gyöngyszem!
Nagy odafigyeléssel, időnként kuncogva olvastam humoros írásodat és nagyon tetszett. Jó is lenne, ha ilyen egyszerűen menne a gyógyítás.
Szeretettel gratulálok: Viola |
- február 04 2014 22:28:28
Nagyon teteszett eme vicces írásod,amitől jó kedvem lett!! Köszönöm!! |
- február 05 2014 01:10:56
Köszönöm szépen kedves Viola, hogy olvastál. No igen, egy repülő gömb, egy rozsdás óra, egy hibbant "doktornő" aki jelen esetben a személyem, az biztos, hogy nem képes "csodákra".
Szeretettel: Évi |
- február 05 2014 01:12:53
Csabikám, nagyon örülök Neked, hogy rám találtál ismét.
Köszi szépen kedves véleményedet.
Szeretettel: Évi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
